Gondolatok a fürdőben (Arany Sa pályamű)

Bilecz Ferenc, h, 07/09/2018 - 00:06

Testi-lelki rozsdásodásom nyomait – évek óta – a gunarasi gyógyfürdőben próbálom eltüntetni. Túl azon, hogy kapom a kezeléseket, áztatom a testem a meleg vízben, bőven marad időm arra, hogy az interneten régi útleírásokat olvasgassak. Így akadtam rá Jerney János írására, melynek sokatmondó címe: Jerney János’ keleti utazása a ’magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett.

A 19. század magyarságformáló szerepét már sokan méltatták. Most azokról emlékezem meg, akik pénzt, időt, fáradságot nem kímélve, útnak indultak Keletre, hogy fényt derítsenek múltunkra, származásunk titkaira. A teljesség igénye nélkül megemlítem néhányuk nevét, utazásuk célját és idejét.

Kőrösi Csoma Sándor 1820-tól, élete végéig (1842) kereste a magyarok őshazáját.

Jerney János. A magyarság őstörténetét kutatva 1844–45-ben kelet-európai utazást tett a Fekete-tenger mellékén, amelynek eredményeként megállapította Levédia és Etelköz feltételezett helyét, valamint a magyarság párthus eredetét, a török népekkel való etnikai-nyelvi rokonságát. (Wikipédia)

Szentkatolnai Bálint Gábor, 1871–1874 között járt Oroszországban. Különleges nyelvtehetség volt, a magyar szavak eredetére vonatkozó meglátásait a 21. század tudományos felfedezései egyre több oldalról igazolják.

Vámbéry Ármin, Kőrösi Csoma Sándorhoz és másokhoz hasonlóan Ázsiában vélte fellelhetni a magyarok eredetét. 1861-64-ben tett utazást Ázsiában, hogy a magyarok nyomai után kutasson.

Zichy Jenő gróf. Saját költségén több tudományos expedíciót szervezett és vezetett Oroszországba, Ázsiába, a Kaukázusba a magyarság eredetének felkutatására, neves tudósok részvételével.

A magyarok őshazáját, eredetét, sajnos egyiküknek sem sikerült megtalálni. (Ez, azóta se sikerült senkinek!). A magyarságra vonatkozó megállapításaikat, észrevételeiket elnyomta a szobatudós, idegen alapú finn-ugor eszmeiség, és mindent beborított a nagy szláv lepel. Szemükre hányták, hogy a magyarság, a magyar nyelv kérdését érzelmi alapon közelítik meg, figyelmen kívül hagyva az összehasonlító nyelvészet szabályos hangváltozásainak frissen felfedezett törvényeit. Pedig munkájuk nyomán olyan értékek maradtak ránk, amit nem felhasználni -- bűn lenne.

Nálam a magyarságkutatásnál, a spengleri gondolatok mindig a felszínre jönnek. „A rassznak gyökerei vannak. A rassz és a táj egybetartozik. Ahol egy növény gyökeret ereszt, ott is pusztul el. Van értelme, hogy egy rassz hazája után érdeklődjünk, de tudnunk kell, hogy ahol a haza van, ott marad a rassz is a test és a lélek minden lényeges vonásával együtt. Ha ott nincs, máshol sem található már meg. A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette”. (Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Második kötet. Világtörténeti perspektívák. Népek, rasszok, nyelvek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 63. o.) Tehát a magyarságnak csak a Kárpát-medencében van létjogosultsága, és ennek tudatában kell keresni őseinket Keleten!

Életem során, nekem megadatott, hogy diákként, vagy kiküldetések alkalmával járhattam azokon a tájakon is, ahol évszázadokkal ezelőtt elődeink megfordulhattak. Ilyenek voltak a Volga felső folyásánál: Kosztroma, Konakovo. Dél-Kelet-Urálban: Ozjorszk, Cseljábinszk. Kelet-Szibériában: Tajset, a Bajkál tó vidéke. A Don és környékén: Voronyezs, Donyeck, (Novyj Szvet). A Kaukázus előterében, valamint a Krím félszigeten: Krasznodár, Szimferopol, Novorosszijszk. Névelemzéseim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a középkor elején őseink nem a klasszikus sztyeppei nomád életet folytatták, hanem félnomádok voltak, akik a fémművességben, a mezőgazdaságban, és állattartásban is jeleskedtek. Az utóbbi évek régészeti feltárásai ezt igazolják is.

Hogy mi fogott meg Jerney útleírásában? Talán az a szemlélet, hogy vette a fáradságot olyan aprónak tűnő, jelentéktelen részletek vizsgálatára is, ami például csak egy szó eredetére vonatkozott. „Egy fecske nem csinál nyarat” – tartja a közmondás. Egy szó eredetének megfejtése nem fogja megváltoztatni a magyar-szláv szóátvételek irányát. De, részekből lesz az egész! „S ha összehordtunk minden kis követ,/Építsük egy újabb kor Bábelét” (Vörösmarthy Mihály: Gondolatok a könyvtárban). Ebben az írásomban én is csak egy példával élek, amit Jerney János könyvéből hoztam elő.

Lebedia keresése során Jerney bejárta a kurgánokkal, kőszobrokkal („kő babákkal”) – akkoriban még teli – fekete tengeri partvidéket, illetve attól északra elterülő limányos vidéket, ami talán -- a krónikáinkban is említett -- Meotiszi ingoványokkal lehetett azonos. A limányos tájon utazó Jerneynek feltűnt, hogy a latin nyelvű krónikákban az itt sűrűn előforduló hókonyokat, következetesen „tavaknak” nevezik. Azt írja könyvének 24. oldalán: „A' iróknál e' limánok egyre tavaknak neveztetnek: Plinius irja a' Dneperről 's limánjáról: „Flumen Borysthenes lacus que et gens eodem nomine et oppidum a mari recedens quindecim millibus pass. Olbiopolis et Miletopolis antiquis nominibus". Martianus Capella : „Nec procul fluvius, lacus, oppidum sub uno cuncta nomine Borysthenis propter Achillis insulam eius sepulchro celebratam" Világosabbá lesz ezek által azon fönebbi állitásom is, melly szerint a' liman nevét a' görög λιμήν tavat jelentő szóból állitám eredőnek”. Tehát Jerney, már csaknem 200 éve, helyesen állapította meg, hogy Etelközben nem szláv, hanem görög szó volt a „limán”, amit latinba nem vettek át. Így vált érthetővé számomra, hogy az 1036-37-es bakony-béli alapítóoklevélben, a Tiszában található „Nandur halas” is egy limány volt valójában. („de piscina Nandur in Tiza”). Mivel a piscinának megfelelő tó, de medence sincs a Tiszában. Éppen ezért a limányok vidékéről érkező magyaroknak nem kellett a szlávoktól, sem a törököktől megtanulniuk a limány szó eredetét, amire különben volt már szavuk: a hókony! A népnyelvben valószínűleg élt a limán változat is, de ez a latin nyelvű írásos emlékeinkbe nem szerepelhetett, a fentiek miatt. Itt Czuczor Gergely figyelmeztetését kellene megfogadni: „a szók eredetének kinyomozásában a könnyenhívőség és a túlságos kétkedés közt közép utat kell tartani, s inkább tudatlanságunkat megvallanunk, mint hibát tanítani”. Bizonyítékok hiányában a magyar limány szó éppen olyan eséllyel lehet közvetlen átvétel az ógörögből, mint a törökből, vagy a szláv nyelvek egyikéből.

A limány-hókony azonosság viszont magyarázatul is szolgálhat a favágásnál, famunkáknál értelmezett hókkol, hakkol szavak értelmezésénél. Itt a Pallas Nagylexikon hókony szóra adott meghatározása adhat útmutatást: „A folyamnak az a része, melyről annak sebje (sodra) eltért s hol a víz egészen elcsendesül”. (Ugyanis, a környezettől függően más és más szemszögből tekintve a limány lehet például visszafelé áramlás, öböl, tengerrel elöntött, megsüllyedt folyótorkolat, örvény, vagy éppen örvénymentes csendes folyószakasz, amelyek zátonyok, földnyelvek hatására keletkeznek). Ha most a folyó partján, a part és a földnyelv alkotta V alakot hasonlítjuk a „behókkolt” fatörzsön keletkezett ék alakú bevágáshoz, akkor az összefüggés kézenfekvő! Sőt, a hóka szó eredetét sem kell a hold szóra erőltetni, mint ahogyan teszik ezt a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótára-ban: „Eredetileg olyan lóra mondták, amelynek a homlokán fehér folt, "holdacska"van. A holdnak ugyanis volt régen hó alakja, ez maradt meg a hónap szóban is.” Szerintem a hold régies, tájnyelvi alakja a hód, a hóka lovak fején lévő jegy pedig, a homloktól az orrig húzódó, szélesebb fehér sáv, amely az öböl formára, vagy a fafaragók „hókkolmányára” is jobban hasonlít, mint a holdra! (Ha szabályos fehér folt van a ló fején, akkor az csillag, ha szabálytalan, akkor a virág szó a ló jelzője!). Továbbmenve, a „hókon vág” kifejezés sem „homlokon ütést” jelenthetett, hanem „kupán vágást”, ami alatt a tarkó besüllyedt részére mért csapást érthették.

Magyarságunk megtartása érdekében – én úgy érzem – fel kell hívni a figyelmet minden apró tévedésre, szándékos félrevezetésre, ami nyelvünk, történelmünk fényét tompítaná és idegen érdekek kiszolgálására kényszerítené nemzetünket. Jelen írásom e gondolatok jegyében született.

Dombóvár, Gunaras fürdő, 2017. február hó.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap