A győzelem ára (Arany Sas pályamű)

V. Balázs, cs, 11/08/2018 - 00:04

Nem akármilyen kompánia várakozott az Úr 1541. esztendejében a szultáni sátor előtt a tűző augusztusi napsütésben. A török sereg legrettegettebb katonái vártak bebocsátásra. Félelmetes gyilkosok, kiknek már puszta neve is rémülettel töltötte meg a szíveket, és irtózattal a halandók lelkét.

Na, nem az ellenségét, mert velük aztán nemigen találkoztak. Őket, ha csak tehették, messzire elkerülték. Bölcsen felismerték ugyanis, hogy az oktondi harctéri kalandok jelentős, éppen ezért nemkívánatos kockázatokat rejtenek magukban. Tekintélyüket így az oszmán seregen belül alapozták meg, ahol úgy tartották róluk, hogy nagyobb veszélyt jelentenek tábori javakra, mint kiéhezett vándorcigányok az őrizetlen dinnyeföldre.

Az őrség ujja így aztán igen csak reszketett a ravaszon. A jómadarakat azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. Úgy voltak vele, ha már egyszer a szultán hívatta őket, csak nem lesznek lepuffantva. Talán ki lesznek sütve forró olajban, esetleg kerékbe törik, karóba húzzák, vagy kettéfűrészelik őket, de a golyótól nem féltek. A hozzájuk hasonló nemes harcosokat a legritkább esetben szokták efféle hitvány és megalázó módszerrel a másvilágra küldeni. És ebben az okoskodásban volt logika. Mert bizony nem voltak ők buta gyerekek.

Főleg Fülig Jamal, a főnök. Kit kalandvágya és egy elkötött ló vitt az oszmán sereghez, hogy a katonai karrierért hátrahagyja addigi életét és az őt rablógyilkosság miatt üldöző helyi szpáhikat. Itt ismerkedett össze később cimboráival, kikkel barátságát az azonos érdeklődési kör és a közös hobbik, avagy a különböző élet- és vagyonellenes bűncselekmények alapozták meg. A csibészek aztán a szultáni hadat követve három földrész számtalan birodalmába eljutottak, hogy rengeteg emlékkel, és könnyen pénzé tehető, nagy értékű javakkal távozzanak. Így érkeztek meg ebbe az Isten háta mögötti, barbár északi országba is, amit lakói után csak Magyarországnak hívtak.

Az itteni népek egészen félelmetes harcosok hírében álltak. Bár eszük nem sok volt. A viszonylag egyszerű magyar haditaktika kimerült abban, hogy a részeg nemesek tetőtől talpig páncélba bújtak, lóra szálltak, aztán hangosan óbégatva belerohantak az első útjukba kerülő dologba. Falba, lándzsaerdőbe, vagy a török ágyúk torkolattüzébe. A velük vívott csaták így viszonylag kiszámítható forgatókönyv szerint zajlottak. Ahogy a legutolsó is, ahol ennek ellenére a török tábort valahogy mégis felprédálták.

Jamalék állítása szerint a betörő ellenséges csapatok. A tisztek azonban ezt a mesét hitték is, meg nem is. De leginkább nem. Ez a bizalmatlanság lehetett az oka, hogy most, pár nappal a csata, és röviddel a szemtanúk kihallgatása után iderendelték őket.

***

A sátorban egyből Szulejmán szultán színe elé vezették őket, aki nem sokat kertelt.

- Remélem, tudjátok, miért vagytok itt, ti hitvány disznók!

Ez olyan kérdés volt, melyre egyikük se válaszolt volna szívesen. A kínos csendet végül Jamal törte meg.

- Ó leghatalmasabb Nagyúr! Mondd, miért részesítettél minket abban a kegyben, hogy személyesen járulhatunk színed elé?

- Mi? Azt hiszed, nem tudom, hogy a csata alatt felprédáltátok az egész tábort, kifosztva az utolsó rézkrajcárig?

- Ki állítja?

- Mindenki, aki ott volt!

- Akkor hát nincs semmi bizonyíték.

Jamal ezt annak az embernek a magabiztosságával mondta, aki jól tudja, hogy a tanúk torkával együtt a hozzá vezető szálak is el lettek vágva.

- Akasztófán fogtok lógni, úgy éljek!

Erre már a többiek is felkapták a fejüket, hogy lesújtó pillantásokkal fejezzék ki a szultán fantáziátlansága miatti megvetésüket. Felakasztaná őket? A Közel-kelet legjobb hóhérai állnak a szolgálatában. Ő pedig ezt tudta kitalálni? Így elvesztegetni ennyi tehetséget!

A szultán azonban észbekapott, mert kisvártatva folytatta.

- Akasztófán fogtok lógni. Miután egy hetet töltöttetek vasra verve a janicsárok között.

Na, erre már a gazfickók szeme is elkerekedett. Nem véletlenül. A janicsárokat, az oszmán haderő elit katonáit mindenki ismerte. Köztudott volt, hogy tilos nőkkel hálniuk. Így zsúfolt barakkokban, a lehető legszorosabb bajtársiasságban éltek együtt. Azt mesélték, azokban a barakkokban olyan dolgok folytak, hogy abba az isztambuli gőzfürdőkben is úgy belepirultak volna, mint máglyán égő boszorka a harmadik rőzsenyalábba.

De Szulejmán sokat sejtetően folytatni kezdte.

- … a janicsárok között, hacsak ….

A jómadaraknak kétsége sem volt, bármi is az, ők inkább a hacsakot választják.

- … hacsak el nem intézitek, hogy ez a tetves vár végre a kezemre kerüljön. Nem érdekel, hogy csináljátok. Tudom, hogy van tapasztalatotok az efféle ügyekben, a hozzátok hasonló hétpróbás gazembereknek ez meg se kottyan.

Az efféle ügyekben szerzett tapasztalatokon a szultán Jamalék mellékállását értette. A kópék ugyanis hébe-hóba némi fusi munkát is bevállaltak kereset-kiegészítés gyanánt. Általában türelmetlen örökösöknek segítettek elhárítani a köztük és leendő hagyatékuk közt tornyosuló akadályokat.

- És mekkora összeg állna rendelkezésünkre?

- Mennyi kéne?

- 1000 arany talán megtenné.

- Még mit nem, te tetves patkány!

- De felség, ebben az idegen, zűrzavaros országban nem mennek olyan könnyen a dolgok. Még ahhoz is meg kell kennünk valakit, hogy egyáltalán megtudjuk, kit érdemes megvesztegetni. Ki ismeri ki magát egy efféle kuplerájban, mint ez?

A szultán egy ideig gondolkozott, majd rábólintott.

- Igazad van. Egy ilyen helyen ekkora összeg meg se kottyan. Azt hinnéd, amint elteszed a királyt láb alól, máris az öledbe hullik az egész hóbelebanc. Erre most van vagy egy tucat. János, Zsigmond, Ferdinánd. És ezek még csak azok, akiknek papírja is van róla! Lassan kezdem azt hinni, hogy az a szerencsétlen Lajos mégse magától fulladt bele abba a bokáig érő patakba. A páncélja még el se kezdett rozsdásodni, ezek máris a trónon marakodnak. És ha az egyiket megvered, rögtön jön a másik. Hát kivel lehet ebben az átkozott országban a megadásról tárgyalni?

Szulejmán tehetetlenül tárta szét karjait. Jelezve, hogy az ország elfoglalása képességeit, népének fura szokásai pedig a józanész határait haladják meg.

- Megkapjátok. De holnapra török zászló lobogjon a bástyákon!

- Nem fog bennünk csalódni!

***

Így hát hajnalban a jómadarak felkerekedtek, hogy bevegyék Buda várát. Útközben Jamal gondterhelten vakargatta a füle tövét. Nem tudta, hogyan is vágjon bele a dologba. Mert hát komoly feladat volt ez. Egy ország fővárosának bevétele nem akármilyen konspirációt, zseniális megtévesztő műveleteket, összeesküvések finom szálakkal megfont bonyolult hálójának kibogozhatatlan csapdáját igényli. És neki csak egy napja volt! A fülvakargatást egyik embere szakította félbe.

- Főnök, miért nem kenjük meg egyszerűen az őröket?

- Mondasz valamit!

Odamentek hát a várkapuhoz, ahol az őrség egy része hasát süttette a macskaköveken feküdve, a többi meg ócska, rozsdaette kardjára támaszkodva ásítozott az árnyékban. Jamal puhatolózás képpen szóba elegyedett az egyikkel.

- Szép idő. Nemde, vitéz uram? Keményen dolgoznak?

Az őr gyanakodva nézegette a sunyi szerecsent.

- Munka az mindig van.

- Nem csodálom! Egy ilyen bitang nagy várban, hogy ne lenne. Mi is majd lejártuk a lábunkat, mire begyalogoltuk az egészet, hogy utoljára megnézzük

- Utoljára?

- Hát mielőtt a tüzérség szétlövi. Utána már nem sok látnivaló marad.

A poroszlónak leesett az álla.

- Szétlövik?

- Mégis mit csinálhatnánk, ha maguk szép szóra nem adják?

- Na de mi lesz a védőkkel?

- Gyanítom, felkoncolják őket. Miért, maguknál mi a szokásos eljárás?

Az őr egészen elsápadt.

- De hát nincs más lehetőség?

- Hát, ha megadnák magukat szépen, az biztos mindenkinek jobb lenne.

A vitéz ekkor kihúzta magát.

- Azt nem. Életemre esküdtem, hogy megvédem a várat.

- Mind a százezer oszmán katonától?

A porkoláb szeme elkerekedett. Százezer! A kincstár üres volt, így alig néhány vitézt rendeltek a város védelmére, ők se kaptak zsoldot hetek óta. Túl sok pénzt vittek el a katonai tanácsadók. Na meg a vár felújítása, amivel a várnagy öccsét bízták meg, hogy cifra faragványokkal dekorálja a lőréseket, és az omladozó bástyákat. Az őrségre így semmi nem maradt.

De a magyar virtushoz szokott baka büszkesége most már feltámadt. Megmakacsolta magát.

- Harc nélkül akkor sem adjuk. Mondjuk, ha valami csellel, vagy fortéllyal vennék be, az persze más lenne.

- Csellel?

- Csellel. De az nem lesz könnyű.

- Miért?

- Mert mi se vagyunk hülyék.

A porkoláb ujjainak dörzsölgetésével azért jelezte, hogy van az az összeg, amiért esetleg hajlandóak lennének megjátszani.

- És ha fizetnék tíz aranyat, beengednék néhány barátomat, hogy ők is megnézhessék ezt a gyönyörű erődöt?

- Tízet? Ezért a látványért? Kétszázat is megér.

Végül száz aranyat számoltak ki az őr markába, aki aztán nagy susmogás közepette minden társának átnyújtott egyet-egyet. Jamal úgy gyanította, a maradék kilencven arany a Magyarországon alkalmazott közvetítői díjak szokásos mértéke lehet. Már csak a részleteket kellett tisztázni.

- És hogy ismerjük meg uraságod barátait?

- Turbán lesz a fejükön, meg kard az oldalukon. Mind a százezernek.

- Akkor hát nyugodtan küldje be őket.

Két óra múlva a ravasz csellel bejutott janicsárok kitűzték Budára a török zászlót.

***

A szultán elégedetten dörzsölte a tenyerét. Végre bevette a várat! Ugyan az új tartomány összes bevétele ráment, de hát ki tehet róla, hogy ezek az átkozott magyarok ilyen kevés hajlandóságot mutatnak az adófizetésre? A tizede se jött be annak, mint amire számított. Összességében mégiscsak jó befektetés volt az összeg, még ha ebben a barbár országban a beruházások jóval többe is kerülnek, mint Tádzsikisztántól Dalmáciáig bárhol. De hát majd ő gatyába rázza ezt a hitvány népséget! A jól szervezett török bürokrácia, és a hatékony iszlám igazságszolgáltatás megtanítja majd őket kesztyűbe dudálni! Rákapnak még az adófizetésre, elmegy a kedvük az ügyeskedéstől. Ha sikerült három földrész legnagyobb birodalmait meghódítania, akkor ezeket a simlis magyarokat is ráncba szedi!

Bizony, innentől kezdve máshogy fognak ebben az országban működni a dolgok!

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap