Idősíkok (Arany Sas pályamű)

Kühne Katalin, k, 07/24/2018 - 00:06

Idősíkok

 

Egy szűk körű társaság gyűlt össze az erdő mélyén, egy vadászházban. Barátainkkal beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről. Közeledett az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója. Feltolultak bennünk a régmúlt eseményei, emlékeink. Azok a napok mindannyiunk számára meghatározóak voltak sorsunk további alakulására. Ütköztettük nézeteinket. Néhányan átéltük azt a gyönyörűséges pár napot, amikor kinyíltak a szívek egymás felé, úgy gondoltuk akkor, hogy gyökeresen megváltozik a világ. Sajnos nem tartott sokáig, be kellett látnunk, hogy még sötétebb korszak következik. Most, ahogy visszanéztünk, emlegettük a történteket, mindenki másképp emlékezett. Páran közülünk pedig még meg sem születtek akkor, a történteket csak apró foszlányokban hallották, szüleik néhány elejtett szavából következtettek, milyen lehetett abban a korban élni. Más-más környezetben nőttünk fel, származásunk, neveltetésünk, gondolkodásmódunk is különböző. Mi szüleinktől, nagyszüleinktől valódi ismereteket szerezhettünk, kisgyermekként részt is vettünk az akkori eseményekben. De az iskolában előtte és utána is egészen mást tanítottak. Kétféle nevelést kaptunk, megtanultuk, hogyan kell hallgatni arról, amit otthon hallunk.

Gyermekeink sem tanultak szinte semmit erről az időszakról, pár sorban említette meg a tankönyv, a levéltárakban sem lehetett kutatni ilyen témákról. Ma már kitárult a világ, az ismeretek bővültek, kötetek százai, korabeli fotók, levéltári dokumentumok mindenki számára elérhetőek lettek. Mégis, két ellentétes szemlélet van jelen ma is. Mi, akik sok szállal kötődünk egymáshoz, régi barátok vagyunk, gyermekeink együtt nőttek fel, mégis sok köztünk a vita, különbözőképpen gondolkodunk. Kinek van igaza? Igaza lehet-e bárkinek is? Mi, kisemberek még ma sem látjuk a társadalmi erőket mozgató hatalmak tetteinek rugóit, rejtettek, sokszor megfejthetetlenek a történtek. Titkok lengik körül ezt a kort, talán majd a következő század kutatói feltárják azt, amit előlünk még mindig elzárnak. A történelem díszlete és a kisemberek élete is több spektrumú, a pasztelltől a harsány, élénk színekig minden megtalálható. Fény és árnyék váltakozik, a történelem színpadán, és a kisemberek sorsában. Sok a szörnyűség és gyönyörűség. Egyszer fehér, máskor fekete, vagy piros a domináns szín. Ezek az idők tele voltak ilyen ellentétes színekkel. A fehér a tiszta emberi kapcsolatokat, érző, igaz lelkeket szimbolizálja, a fekete a hatalmasok gaztetteit, a piros a felkelő ifjú forradalmárokat és a vért, amit hullattak.

Apró cserepekből áll össze az egész, de ezek a cserepek hiányosak, nem minden darab pótolható. A hiányzó darabok száma még elég nagy, és ezért még az egész láthatatlan. Ugyanígy vagyunk gyermekeinkkel is, ismerjük ugyan őket jól, együtt, egymás mellett szoros kötelékben élünk, mégsem ismerjük tökéletesen egymást. Barátainkkal is gyakran találkozunk, sok gondot, örömöt osztottunk már meg, mégsem vagyunk mindig tisztában érzéseikkel. Egy-egy bizalmas beszélgetés után megkönnyebbülünk, valakinek kitártuk lelkünket, vagy ők nekünk, erőt merítettünk a további nehézségek elviseléséhez. A külvilág néha viharos sebességgel és erővel hatol be életünkbe, erre – miután minden ember más - különböző módon reagálunk. Van köztünk olyan, aki mindig türelmes, csendes, figyel a másikra, és olyan is, aki csak a saját gondolataival van elfoglalva, nem érdekli igazán a társa gondja. Az előbbiekkel minden találkozás kellemes, az utóbbiakkal ritkábban jövünk össze. Az élet olyan rövid, hogy nem pazaroljuk időnket rájuk. Társaságunkban, mint minden közösségben, előfordulnak néha olyanok is, akik örökké elégedetlenek, mindig csak panaszkodnak, mást hibáztatnak, harcolnak magukkal és másokkal. Ők azok, akik azt hiszik magukról, hogy az élet minden területén tájékozottak, a felsőbb körök intim titkait ismerik és ezeket természetesen azonnal el is mesélik. Ismereteiket mindig úgy közlik, mintha ezeket csak ők tudnák, csak ők értenék. Nos, köztünk is megfordult már néhány ilyen ember. Nem a szűk baráti körhöz tartozott, de tönkretette az együttlétet önző és tudálékos viselkedésével.

Ez a mai együttlét egészen más, mint a korábbiak voltak. Itt a történelem szele megcsapott bennünket is, mindenkiben felelevenedett a múlt, akár átélte azt, akár nem. Megszólalt a bölcs, idős történelem szakos tanár, mesélt egy akkori egyetemista, aki belekeveredett a harcokba, mi is meséltünk gyermekkorunk különös napjairól, az elsötétítésről, tankokról, zászlókról, romokról, sebesültekről, a rabságban szenvedőkről, rettegésről. Szóltunk arról is, hogy milyen örömmámorban úszott egész Magyarország, azután jött újra a félelem világa. Gyermekeink kérdezgettek, mi elmondtuk, amit szüleinktől hallottunk. Számukra a sorban állás, az éhezés, a „csengőfrász”, a „fekete autó”, az ágyúdörgés, a tankok dübörgése csupán filmekből volt ismerős. Ők szabadon nőttek fel, de talán nekik még rosszabb, mint nekünk volt. Mi megszoktuk az ínségesebb idők nehézségeit, ők nem tudják elképzelni, milyen az, ha kis jövedelmet kell beosztani, minden fillérért megküzdeni. Fiatalon, munka nélkül nagyon nehéz az élet. A szülők talán még egy ideig tudják segíteni őket, de ők is szeretnének dolgozni, friss diplomával sokan nem kapnak munkát. Külföldre nem akarnak menni, itt kellene megtalálni a helyüket, de erre itt nincs mindenkinek lehetősége. A fiatalság mindig forrong, meg akarja váltani a világot, de ha csalódik - és ki nem –, összeroppan. Mi is, mint ők, mindent el akartunk érni az életben, és mindent gyorsan. Csalódtunk, de talpra álltunk, folytattuk a magunk kis küzdelmeit. Nekik is fel kell majd állniuk, ha földre kényszeríti őket az élet. Azt a gyönyörű érzést sem tudtuk igazán átadni, amit akkor éreztünk, mert azt szavakkal nem lehet kifejezni. Kívánom, hogy a mai fiatalok is átéljenek majd ilyen felszabadító, ünnepi pillanatot egyszer, és táruljon ki a világ előttük.

Beszélgettünk múltról, jelenről, jövőbeli elképzeléseinkről. Vitatkoztunk, emlékeztünk, közben nevettünk, vagy elkomorultunk. A tűz eleinte szívünkben is lángolt, majd kezdett elhamvadni, a parazsat egy ideig élesztgettük, majd hagytuk kialudni. A tüzet, amit megraktunk, ami kezdetben melegített bennünket, majd amihez – talán a beszélgetés során a hangulatunk is megváltozott - egyre közelebb húzódtunk, végül eloltottuk. Maradt az elszenesedett fa, a hamu. Lelocsoltuk, aludni indultunk. Így ért véget ez a történelmi pillanat. Ötven év, két emberöltő! Álmunkban tovább folytattuk a társalgást, az emlékek idézését. Különböző idősíkok találkoztak, szemhéjunk mögött felvillantak a fehérek, a feketék, a vörösek.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap