Istennel hagylak benneteket (Arany Sas pályamű)

Csongor Andrea, p, 07/13/2018 - 00:10

 

ISTENNEL HAGYLAK BENNETEKET

 

ÁDÁMNAK

 

1.

A kislány háttal, a sarkán ült a tarkabarka rongyszőnyeg legközepén, a beleszőtt napraforgón. A térde körül volt az a hely, ahol – a férfi tudta – az asszonya szántszándékkal hibát ejtett a szövésben, hogy az anyag saját lelkének egyedisége megteremtődjön. A gyermek képe hátulnézetből teljes egyensúlyt nyújtott, szimmetrikus volt, lábfejei tökéletes lazasággal egymás felé fordultak, válla, háta egyenes. Egy képzeletbeli keret mértani közepén foglalt helyet, minden tagja harmóniában maradt, annak ellenére, hogy csak hátulról látszódott. Kiégetett és kifestett agyaggolyókkal játszott, színek szerint szétrakta őket, majd egy doboztetőben mintába szedte. Az öreg kicsit oldalt lépett, hogy megint láthassa a gyerek halántékánál a meghökkentően fehér bőr alól átlátszó kék ereket. Az erek titokzatos okból kanyart vettek a haj kezdeténél, és lassan, nyugodtan vitték tovább a kislány testében a vidék oxigénjét, az öreg főzte túrós csusza testes anyagait, a lakás élénk színeit, a gitárzenét, az esti tüzek fényét, az öregember meséinek még meg sem értett szavait.

 A lányka haja világítóan szőke, még pihés, kusza volt.

  • A Jóisten nem sütötte elég ideig a kemencéjében – mosolygott magában az öreg, majd az asszonyhoz fordult.

  • Nem gumizom be a haját – szólt rá dühösen és hangosan. – Mittudomisén, hogy kell csinálni. Nem vagyok bohóc.

  • Azt tudom – mosolygott az asszony. Pár évvel múlhatott el fölüle negyven év, hajához sosem ért fodrász ollója, szoknyája takarta a térdeit. Nem őszült, egyetlen fehér szál sem csillant meg a hajában.

 Anna fel sem nézett, megszokta az állandó párbeszédet a feje felett, de azután az öreg is hallgatott ebédig. Egymás csendjében voltak.

 

2.

Logisztikai csoport, 2. ütem

Tisztelt kollégák!

Ahogy a munkaértekezleten megbeszéltük, áruházunk egy kültéri elárusító egységgel bővül, amely kerti bútorokat és hobbykertészethez szükséges felszereléseket fog forgalmazni. Ennek kapcsán sajnos probléma merült föl az engedélyezési tervvel. Jelzést kaptunk az építésügyi hatóságtól, hogy a helyi településrendezési követelmény értelmében a zöldterületi mutatónk ezzel a beruházással az előírt 50% alá csökken.

 Mivel a management ragaszkodik az eladótér bővítéséhez – ezzel a haszonkulccsal számították az évet, és a prémiumokat is! -, más megoldást kell találnunk, nevezetesen javítanunk kell a zöldterületi mutatónkat, bővítenünk kell a rendelkezésünkre álló telek nagyságát, hogy elérhessük a legkisebb szükséges zöldfelület lehető legminimálisabb határát.

 A megoldás sürgős, minden más megfontolás elé helyezendő. Ugyanakkor a probléma nem eget rengető, mindössze egy teleknyi területről van szó.

 Az idő szorít, két héten belül kész megoldási javaslatot kérek!

ügyvezető helyettes

 

3.

 A hatósági előadó hölgy két társszervezet felé adminisztrált, és a számítógép adatbázisát is táplálta, mindig naprakész volt, ujjai finoman siklottak a billentyűzet fölött, hangtalanul, nem kopácsolt. A lány irigykedve figyelte gyorsaságát, és azt a módszert, ahogy az ujjait fektette a gombokra, nem felülről ütötte, hanem játszott rajta, mint egy hangszeren. Vigyázott, hogy ottléte semmilyen formában ne terhelje meg a környezetét.

 A gyakorlaton lévő főiskolás lány kérdéseire szívesen válaszolt, szórakoztatta. Úgy érezte magát, mint a bűvész, aki elő tudja varázsolni a nyulat a kalapból, egytagú közönsége nagy ámulatára.

  • És mi van akkor, ha a kukában találok egy csecsemőt, és hazaviszem?

 Magda mosolygott, már ismerte a lány minden késztetését a szociális szakmára. Majd kinövi, mint egy gyermekbetegséget. De micsoda gyerek! Bő, kék kockás flanel ingében, fél fülében óriási, biciklit formázó fülbevalójával, szemüvege maszatjain át nézett a világra, olyan arckifejezéssel, mint egy vásott kobold.

  • Mindenképpen jelenteni kell – szögezte le szelíden és tisztázóan. Hivatásánál fogva a rendalkotó szerepét vállalta.

  • < >

    Rendőrség, gyermekvédelem, gyámhatóság… ugyanoda fut be végül az információ.

  • És mi fog történni ezután? – Magda figyelmét nem kerülte el, hogy a lány befejezett időt használ egy fiktív tanulópélda kapcsán.

  • A baba átmeneti nevelésbe kerül. A rendőrségnek hónapokig tartó nyomozást kell folytatnia az anya után.

  • De miért? Ha kirakta, nyilván nem vállalja…

  • Mert gondatlanság. És az bűncselekmény.

  • És ha beteszi egy inkubátorba?

  • Akkor is nyomozást kell indítani.

  • De miért? Hisz így nem gondatlan.

  • Azt tudod, ugye, hogy nem lehet örökbe adni egyetlen gyereket sem, amíg az édesanyja nem ír egy lemondó nyilatkozatot? Több, mint egy évbe telhet, amíg kimondják róla, hogy örökbe adható…De ezt nem tanították meg a főiskolán?

  • De, tudom is… csak nem értem. Egy év alatt olyat veszíthet érzelmileg, amit sose lehet bepótolni.

  • A vonatkozó törvényeknek tapasztalatokon alapuló háttere van. Több évtizedes vizsgálatok, tanulmányok bizonyítják, hogy az örökbefogadás, vagy a nevelőszülős megoldás újra meg újra kitermeli ugyanazt a problémát, generációról generációra örökíti. Mint egy családi átok… Ha elmondják, azért, ha eltitkolják, azért okoz törést. A száz százalékos megoldás mindig a saját szülő. Ezért a törvény a végsőkig elmegy, hogy a gyereknek megadja a vérszerinti szülőjét, és erre az első lépés a jogállás tisztázása.

 Magda a mondat végi pontot kitette a szövegszerkesztőben is. De Ágnesnek még volt kérdése.

  • Az miért okoz törést, ha az örökbefogadásról nem is tud a gyerek?

  • A titok a családban mindig nagy feszültség, olyan erős, hogy mindenkit csapdában tart. A gyerek sérül benne a leghamarabb és a legjobban, mert ő a leggyengébb láncszem. Mivel nem tudja, hogy mi táplálja a feszültséget, nagyobb bajt érez, mint a valódi. A szorongás pedig úgy átüt a családon, mint a vérző seb. Észrevétlenül elfolyik az összetartó erő. – Magda büszke volt erre a mondatra, a sajátja volt, több szakmai anyagába is beillesztette, és megvolt az az előnye, hogy a legjóízűbben szundikáló szakember is felneszelt a „vérző seb” kulcsszavakra.

 Ágnes megigazította a szemüvegét. Kényelmetlenül érintette, hogy a valóságban a dolgok bonyolultabbak, mint hitte, és mindent újra kell gondolnia. Valamint így sem látott jobban, és eltávolodtak az őt izgató kérdéstől.

  • De mi lesz a kukában talált csecsemővel, ha nem jelenti senki? – tért vissza saját álmához.

  • Mármint élő baba? – kérdezett vissza homlokát ráncolva Magda. Ágnes bólintott.

  • Hiszen a környezet észleli, hogy hirtelen felbukkan egy gyerek. Otthagyja valaki a munkahelyét miatta? Miből élnek? Aztán meg orvoshoz kell vinni, óvodába kell íratni… Mindenképp kibukik a dolog…

  • És ha átmeneti nevelésbe kerül? Utána ki kapja? Aki megtalálta?

 Magda elgondolkodott a lány naivitásán.

  • Természetesen nem. Ha örökbe adható, a várólistán első örökbefogadó szülőé, ha pedig nevelőszülős, akkor a listán lévő első nevelőszülőnek adják. Így logikus.

A lánynak mára már csak egy kérdése volt.

  • Tudok segíteni valamiben?

  • Igen – válaszolta Magda, és simulékony ujjaival továbbsiklott a klaviatúrán. – Töröld le vizes ruhával a zamioculcas leveleit.

 

4.

 Az Öreg – mert ötéves kora óta már így hívták, addigra már két öccse is vitte a fiatalabb szerepét – még alkonyat előtt beszedte a száradó ruhákat a kerítésről, hogy az éjszaka folyamán ártó szellem ne telepedhessen rájuk.

  • Még csak az hiányozna – mondta az asszonynak, aki értő figyelemmel, komolyan nézett rá, tekintete tele együttérzéssel – , hogy beteg legyen.

 A ruhákat egy kosárban biztonságba helyezte a szobában, majd ismét kiment a kertbe. Akkurátusan tüzet rakott, hosszú évek gyakorlatával, megtöltve az idő minden apró hézagát, és a mozdulatait, megszülető gondolatait egyaránt folyamatosan föladta a fölötte lévő világnak. Számára ezt jelentette a feladás. Öntudatlanul, ösztönösen helyezkedett mindig a tűz és Anna közé, amíg nem látta, hogy a kislány elmélyül a faleveleket csillogtató ferde alkonyi fény játékának figyelésében. Akkor bement a piros kockás takaróért, és kihozta a kellékeket is, halomba rakta őket a pokrócon. Volt ott parittya, síp, dúdoló, kasztanyetta két dió félből , tarka fejkendő. Kis gondolkodás után odatette a leghosszabb nyelű ásóját is, meg egy gombolyag fonalat. Kikente zsírral a bográcsot, majd a saját hangszeréhez nyúlt: megköszörülte a torkát, és ujjaival megsercegtette állán a borostát. A hangokat megfelelőnek ítélte, lenyújtotta ujját a kászálódó Anikának, aki odakalauzolta a kredenchez. Az öreg értette a jelzést, kezébe adott egy karéj kenyeret, amivel a kislány még kezdőként birkózott.

 Ádám senkivel nem beszélt meg találkozót, és senkit nem hívott meg estére, de tudta, hogy ma este is eljönnek hozzá. Törlőruhákra rakta a megfelelő arányú gyógynövénykeverékeket, és batyuba kötötte őket. A levendula kifogyóban volt.

  • Unatkosak, vagy félnek, vagy mifene – mondta. A Jóisten és az asszony is jobban értette, ha hangosan mondta ki a szavakat, miért kérdezte volna különben Jézus a vaktól, hogy mit szeretne tőle? Tudta ő azt amúgy is jól. Nem miatta kellett kimondani, hanem mert így volt meg a kérésben a teremtés… A szavak erősek.

 Az első vendég a vékony, fekete lány volt, két utcával arrébbról. Egy zsák krumplit letett a bejárat mellé, köszönt, és leült a tűzhöz. Az öreg néhány ágat dobott a tűzre, hagyta, hogy a lány megérkezzen, majd maga is leült.

 A fiatal nő egy lélegzetvételnyi időre sem bírt elcsendesedni. Elővett egy barackvirág színű holmit, és a nyakára tekerte, azután a pulóverét vetette a nyakába. Fésűjével elrendezte hosszú haját, és a tarkójánál kontyba csavarta. Nem nyughatott, elővette táskájából a mobiltelefonját, egy darabig nyomigálta. De még az okostelefonnal együtt sem tudott megfelelni saját magának, ajakápolóját szedte elő, majd a sálat mégis visszarakta a táskájába.

  • Hát hogyan történt, kedves? – kérdezte Ádám. Nem szólította lányomnak, de kettőjük közül csak ő tudta a különbséget. Fáradtság fogta el, ahogy a lány zsizsikelését figyelte, de meleg tekintetével barnán figyelte. Azt szánta oda számára, ami neki is a legszükségesebbje volt, és neki is kevés volt belőle: az idejét.

  • A mozgólépcsőn mentem, amikor hirtelen valaki elém ugrott, és én arccal előre a lépcsőre estem. És mire felálltam, valahogy elvesztették a színeiket a dolgok. Az értelmüket. Azt éreztem, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy a világon vagyok. Cserbenhagyott a testem, nem álltam meg a lábamon se, le kellett ülni. A testem minden nyíláson át megpróbált megszabadulni tőlem, könnyeztem, hánytam, megindult belőlem a vér…És azóta is félek. Alig bírok enni, aludni, dolgozni…

 Az öregember a lány tarkóját nézte, egy ponton féloldalasnak vélte, balognak, a nyaka tájékán. Hogy tudna a Jóisten ilyen torz pályán üzenetet küldeni?  Miért akarja ez a lány ennyire erősen megakadályozni a vele való beszélgetést, lelki süketté válni?

  • Kit vesztettél el? – kérdezte egyszerűen, természetesen. A lány felemelte tekintetét, csodálkozó arckifejezéséhez hozzájárult a valószínűtlenül hosszú, tetovált kék szemöldök is, amit az öreg sehogyan se tudott mire vélni. Nem tette szóvá, tovább figyelt.

 Tudott csak figyelni.

 A lány minden veszteségét el tudta mondani, egész addig beszélt, míg az udvaron már csak a tűz adta fényt és a meleget. Ádám kihozta az egyik batyut, csalánlevelet is tett bele. – Sok a méreg a lányban – osztotta meg az asszonnyal. Mire kiért, már hárman is ültek a tűz körül, figyelték a lángokat, és babráltak egy hiányos húrú gitáron.

  • Meg kell tudni bocsátani – mondta mély hangon, kicsit reszelősen, szégyenlősen a férfi, immár mindenkinek, és Anikát a lány ölébe rakta. A gyerek melege kissé megnyitotta a lány összekucorodott, didergő lelkét.

  • De hát nem érdemli meg! – válaszolta értetlenül. Kék szemöldökei, mint az elrebbenő pillangók, az ég felé csaptak. – Nem érti, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem? Hogy tudnám megtenni? Nem lenne igazságos!

  • Nem miatta kell megtenned, hanem magad miatt. Az igazságról annyit, hogy amíg ki nem engesztelődsz, meg vagy terhelve egy ellenség súlyával, érted? Mintha magaddal vinnél egy nyolcvan kilós krumpliszsákot – intett a bejáratnál lévő zsák felé. – A gyűlölet ugyanakkora erővel köt össze, mint a szeretet, csak nem erőt ad, hanem elveszi. A saját csapdádban vergődsz. Engedd el…

 Több mondanivalója nem volt, úgyhogy nem szólt többet. Odalépett a lány tarkójához, és óvatos mozdulatokkal kitapogatta a bőrén át a nyakcsigolyákat a befeszített izmok között. Lassan engedett a szorítás, akkor finoman visszarakta a helyére a kilökött csigolyát. Helyreállt a kapcsolat Isten és ember között.

 Az udvar már benépesült, ki hagymát hozott, ki szalonnát, feltették a bográcsot a tűzre. A gyerekek parázsló végű botokkal futkostak, és pislogtak a kondér felé. Az illat kanyargósan lepte be a levegőt. Megszólalt a gitár, újonnan felszerelve, szárnyalt egy női hang, majd három hanggal lejjebb alácsatlakozott, tercelve, egy férfié.

 Evés közben Anika befészkelődött a vékony lány karjaiba, a tűz fényében szinte világított fehér bőre, kusza szőke haja. Senki nem vitte el lefeküdni, az ösztöneire bízták a döntést, maszatosan és végtelenül elégedetten nézett a világba.

 Az öreg felállt a mesemondó székből – mert mesét mondani valójában állva kell -, és kényelmesen pipára gyújtott. Egyetlen fölösleges mozdulata se volt, és az őt holdudvarként körülvevő füstben saját magából töltekezett. Motoszkáló csönd támadt, az öreg fehéren világító haja, mint a békezászló, lengett az esti szélben, törékeny alakjára aránytalanul nagy volt a szorosan begombolt ing. Kalapja ki volt kefélve, csizmája fényes. A nadrágja már nem volt ennyire gondozott állapotban, mi tagadás, a mosás épp annyira ráfért volna, mint a foltozás. A várakozásnak lassan teste lett, súlya, mint az érett bornak.

 

 Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna… Hát mit gondoltok, hogy nézett ki akkoriban a világ? Hát, akkor még látszott, hogy több világ van fölöttünk is, meg alattunk is, és a fölöttünk lévő világ színarany.

 Engedelmet kérek, mondhatok egy igaz beszédet? Amikor villámlik, most is lehet látni a színarany kupolát fölöttünk. No, de akkor még karnyújtásnyira volt tőlünk a fölöttünk lévő világ.

 Hát, volt egyszer egy cigány ember, meg a felesége, de öregségükre se született gyerekük, csak lányaik…

 Akkoriban olyan egy világ volt! Erősen akartak egy szálerős legénykét.

  • Hej, Uramteremtőm! Adj nekünk egy fiúcskát, aki nem kevesebbet tesz, mint hogy az egész világot megmutatja nekünk!

 Az Úrteremtő Máriához küldte őket azonmód, mert egyszülött fiú ügyben ő volt az, aki értéssel tudott lenni. Mit gondoltok, mire mentek vele? Hát azt mondta:

  • Aki Istent keresi, gyereket talál.

 Hát, keresték azután mindenhol, az asztalfiókban, a tűz fényében, az énekszóban, a felhőbe bélelve, csak a vízbe nem keresték, mert tisztességes ember nem megy annak a közelébe se, hacsaknem beleejtett valamit.

 De csak egy reggel azután ott volt. Este messziről jött vendégek voltak a cigányembernél, pálinkával, sóval, kenyérrel kínálták őket tisztesség szerint, és a vendég nem is maradt háládatlan. Másnap az asszony a kenyereskosárban egy apró, világítóan fehér bőrű, szőke hajú apró gyermeket talált. Hogy fiú volt-e? Az hát! Igaz, hogy kicsike volt, meg fehér is, de mindene megvolt, mindene épp akkora volt, amekkora kellett… Az esze, no, az még annál is hosszabb volt…

 Az ember azt gondolta: Akit az Isten a házamba vezetett, azt én ki nem teszem! Mindegy, kinek a gyereke, enni szeret.

 No, akkoriban az emberek sokat pöröltek a fölöttük lakókkal, no, pörölünk oda mi is eleget… Nem bírtak békére igyekezni, nem bírták odaszánni magukat egy apró kiengesztelődésre sem, mindig zengett mindegyik ég, szépen egymás fölött.

 Amikor a fiúcska felcseperedett, erőst szép szál legényke lett belőle, sarkig ért a haja, és szempillantásában tükröződött gondolatai tarkasága. Bizony a lányok szeme megakadt rajta, és csípőjük ringását ő is tekintetében tartotta. Nem sok cipőt kellett elkoptatnia, hogy megkérjen egy lányt. Mondanék erről többet is, csak ne lenne itt ennyi aprónép…

 Volt, ahogy volt, történt, ami történhetett, de az imádkozás meghallgatásra talált az Úristennél. Mert úgy van az, hogy amit kér az ember, azt mindig megkapja Tőle, de minden ÁRÁN a maga módján akar mindenkit üdvözíteni, és bizony sokszor van tréfás kedvében.

 Na, hogy egyik szavamat bele ne öltsem a másikba, a szőke legény anyja egy délelőtt, mosás után nekiállt teregetni, és a száradó színes ruhákat a felső világ szélire kiteregette nagy bátran. Lett is erre nagy zsiborgás, meg felháborodás, ami villám és dörgés formájában jutott e világra.

 A szőke legény meg egyszeriben azt mondja: - Na, jó! – fogja a leghosszabb nyelű ásót – pont ezt, ni - és nagy hirtelen a magasba lendítette az eget.

 Hát így mutatta meg széles e világot a cigányoknak, azok meg széjjelnéztek, és szanaszét széledtek.

 

6.

 Hűvös és tiszta volt a ház, mindhárom gyerek kinn ugrált a medencében, és a környéken mindenki jobbnak látta zajárnyékba húzódni.

  • Van bennük élet – érezte magában a büszkeséget a férfi, ahogy fekete hajukat, barna bőrüket figyelte gazdai lélekkel. Mintha maga a termőföld táplálta volna őket. Semmilyen játékszert nem igényeltek, egymás társasága lekötötte minden figyelmüket, kiabáltak, és bár egyikük sem tudott úszni, a félelemnek semmilyen jelét nem mutatták. A szabályok nem érdekelték őket, viszont készenlétben voltak, ha valami személyes sérelem fenyegetne.

 Tiszta, és hűvös volt a ház, az enyhe szélben lebegtek a fehér organza függönyök, és a fények szép, meleg, aranysárgán játszó mintákat rajzoltak a padlóra. Otthonos, barátságos volt minden, egyszerű, de ötletes fabútorokkal, színes textíliákkal, saját stílusjegyek nélkül.

 Az emeleti szobák a gyerekeké voltak, a hálószoba tele volt a felesége illatával, csecsebecséivel, lényével. A nappali az anyósa képére formálódott, aki gyakori itt tartózkodása cselekménynyomaival megjelölte a birtok határait. A férfi – családi körben Joka – a teraszon érezte igazán otthon magát, itt tartotta néhány olyan kellékét, ami a nehezék szerepét szolgálta életében. A cigaretta -, ami felesége és anyósa véleménye szerint is egyaránt volt undorító és családellenes – valamint néhány dédelgetett fotó és papirosok képezték teljes felszerelését a sodródás ellen folytatott küzdelmében. Mindezeket egy viseltes cipős dobozban tartotta. Dugdosnia nem kellett, soha, senki nem volt rá kíváncsi.

  • Gyertek ki, tökéletestisztán kék a szátok – szólt rá a gyerekekre. Azok annyit törődtek vele, mint az elhúzó repülőgép zajával, bár a legidősebb – a lány – agyában még visszhangot vetett a szó: „tökéletestiszta”. Szánalmasan lúzernek érezte, vigaszdíj nélküli vesztesnek, de erre a szánalomra se szívesen fordított méltánytalanul sok időt.

 Éva, az édesanyjuk lépett oda három vastag törülközővel. Belelógatta lábát a vízbe, és ráérősen billegtette a lábujjait, váltott néhány szót a gyerekekkel, akik ezután maguktól is kiszálltak a vízből. Éva teltkarcsú volt, sőt, majdnem vaskos, ám a nőiesség minden jegyét szélsőségesen magán hordozta. Nagyjából ugyanúgy öltözött, ahogy a lányát is öltöztette, rózsaszín póló, farmer miniszoknya, papucs volt rajta, ám ő a haját lányával ellentétben divatosan rövidre vágva hordta, oldalt kissé hosszabban, mint hátul, mintha vonalzóval lett volna meghúzva az alja, odavonzotta a férfiszemet. Szája húsos, érzéki, szép.

 A férfi most azt figyelte, hogy bár meleg, kánikulai nap volt, felesége szokás szerint szinte minden ékszerét magán hordta, több aranyláncot, fülbevalókat, és minden ujján gyűrűt. Ezek a férfi jelei voltak rajta, és mindketten érezték az ékszerek fizikai és lelki súlyát is. Joka bizonytalannak vélte a kapcsolatot, mely az asszony gondolataiban az ékszereket annak ajándékozójával összekötötte. Éva vajon azzal az érzéssel jár-kel, hogy nem gazdátlan a világban? Hogy a jegygyűrűje körülöleli, és mint egy varázskör, védelemben tartja? A ráruházott szépség a biztonság számára, vagy új kihívások alkupozíciója?

  • Minek zuhanyozni, most jöttünk ki a vízből… - kántálták a gyerekek a megszokott mondatot, amiben megnyilvánult egy kis hagyománytisztelet is, de Éva elhessegette őket. Minden mozdulatából áradt a magabiztosság. Letörölte a műmárvány konyhaasztalt, és nekiállt bekészíteni egy méregerős presszókávét, ahogy az anyja szerette.

 Joka a terasz üvegajtaján át nézte, rágyújtott, a cigaretta volt az ő horgonya, hogy valamiképp itt tudjon maradni, ám a füst így is magával vitte a gondolatait. Mire visszatért, asszonya és anyósa a dohányzóasztalnál ült, kiteregették a sárga csekkeket, és a gyerekek heti időbeosztását egyeztették.

 Odament Évához, hátulról és fölülről átölelte.

  • Tudod – nevetett föl a nő telt és vidám hangon -, cigányemberhez csakis romantikából menjen az ember.

Az anyja bólintott. Rosszallóan nézte, hogy a férfi könyöke mennyi színt koptatott már ki a garnitúrából.

 

7.

 A két szoba egymásba nyílt, és mindkét szobából nyílt ajtó a folyosóra is. Mindkettőben erős tölgyfa íróasztal állt, a kisebbik pontos mása a nagyobbiknak. Ha fontos megbeszélnivalójuk volt, mégis mindig kimentek a dohányzásra kijelölt helyre, bár egyikük sem volt rabja ennek a szenvedélynek. Ez már a jelentkezési lapjukról is kiderült, és nyomott valamennyit a mérleg serpenyőjén, csak úgy , mint gyakorlattal szerzett éveik. Kitűnő hatásfokú agyukhoz száraz humor párosult, és rendeltetésszerűen tudták használni és stimulálni egymás szellemi képességeit. A lazán viselt öltönyt a fiatalabb magas szárú tornacipővel viselte, az idősebb erős kék inget hordott, és ragaszkodott a nyakkendőhöz.

 A legális alkalmat a valódi szakmai beszélgetésre a kettőjük közös készletéből származó egzotikus kávé elfogyasztása teremtette, mivel ilyenkor, kezükben az elmaradhatatlan capuccinós üvegpohárral kivonultak a fényesre pucolt üvegablak elé, és hosszas kevergetésbe kezdtek cukros végű pálcáikkal, távol a figyelő kameráktól, vagy esetlegesen hegyeződő fülektől. Itt és így dolgoztak meg a pénzükért.

  • Már megvették a teljes nyári árukészletet, úgyhogy a mi térfelünkön pattog a labda.

  • Nagyon pattog…

  • A környezetvédelmisek mit mondanak?

  • Kötik az ebet a karóhoz a tőzegláp, meg az ökológiai folyosó miatt.

  • Az a szandálos pasas a biodiverzitással? Minden mondatba belepasszítja ezt a szót.

  • Az az, de már nagyon a közelében van, hogy ránk uszítsa az egész médiát. Tőzegláp! Ha még aranymosás lenne… Kutatógödrös talajmintákról beszél, és csinált egy videófelvételt, ahol derékig valami iszapban áll, és onnan biodiverzitásozik. Hát, tényleg nagy a lények sokszínűsége… Mindenesetre arra döglött lovon lovagolnánk.

  • És még az állatvédők is ránk uszulnának…És ha módosíttatnánk a területi szabályozási tervet? Bevállalhatnánk egy utat. Máskor is bejött már.

  • Kevés az idő.

  • Akkor marad a telekvásárlás per kártalanítás déli irányban.

  • Arra a házikóra gondolsz? Nem érhet többet hét-nyolc milliónál.

  • Ajánljuk meg érte a tízet, csak legyen gyorsan. Egy kis nyomásgyakorlás, asszertív ajánlattétel minden bizonnyal elegendő lesz.

  • Gondolom, ez kevésbé ingoványos…Te vagy én?

  • Legyen a jó zsaru – rossz zsaru.

 

8.

Hol volt, mikor nem, elég az, hogy a küszöbön innen, de a kapun túl volt. Én elmentem egész odáig, ott a mesék bizony jászolhoz voltak kikötve. Eloldottam egy cifrát, elmondok egy kurtát.

 Volt egyszer egy szőke hajú kislány, annak azután olyan volt a haja, mint a bearanyozott árvalányhaj, ha kibontotta, az egész testét be tudta fedni vele. De tudott az még különbet is, akinek az hagyta a haját megsimogatni, hát bearanyozódott az élete is, de még a lábosai alja is. Győzze azt felpiszkálni, aki tudja! De nem hagyta magát megsimogatni senkinek.

 Engedelmet kérek, mondhatok egy igaz beszédet? A szülők elmentek világot próbálni, az aranyhajú kislányt pedig egy igaz ősz öregemberre bízták. No, mit gondoltok, örült az öreg a feladatnak?

 Hát, valóságossággal nem. Kapálózott, szomorkodott ellene, de szo ker la, szo na, mit volt mit tenni?

Tudta ám ő azt mind jól, hogy az aranyhajú lány ugyancsak kell az ördögnek is, és neki erősen nehéz dolga lesz, hogy a gyereket megvédje. Hogy saját önnönmaga lelkének mentse meg.

 Hát az ördög jött is kísérteni. Előszörre díszes öltönybe bújt, kalapja is volt, meg ilyen díszes fogójú sétapálcája, és biz’ drága műfogsora, olyan, hogy együtt mozgott a szájával, meg zsebórája is volt, hosszú, fényes láncon.

 Hogy miért kellett neki akkor Aranyhaj? Igazatok van, nem a drágaság kellett neki, volt neki abból több az elégnél, épp, hogy kevesebb a mindennél. A csaló Benga az erejét tiszta lelkek kiszívásával szerezte, úgy bánt velük, mint a pálinkásüveggel. Minden nap minden másodpercét, és annak még az öreg perceit is vadászattal, zsákmányszerzéssel töltötte, és a kiszívott lelkeket egy-egy szögre akasztotta a pokol tornácán – úgy lógtak ott, mint a kitérdelt nadrágok, egymás hegyén-hátán a lélektelenül maradt testek.

Ígért a nagy Benga az öregnek mindent, soha ki nem ürülő erszényt, kenyérré változtatott köveket, minden matériát megteremtő gondolatot. Az öreg furmányos módon épp a gyöngeségeivel védekezett. Ahogy a kalapos, sétapálcás, műfogsoros ördög elkezdte a mondókáját a kis vályogházban, azonmód megsüketült, egy pisszt se hallott többet, és olyan bamba, gügye és együgyű arckifejezéssel nézett az ördögre, hogy az egyszeribe’ majdnem kifutott a világból. Mer’ az értetlenség falánál nincs áthatolhatatlanabb, ugye, Ferkó fiam?

 Igen, pont ilyen, sőt még ennél is bambább arcai láttán az ördög sarkon – illetve sarkantyún – fordult, és egy időre eltűnt a nagy képmutató. Az öreg pedig csakis azt hallotta meg, amikor Aranyhaj csöndeskén egy karéj kenyeret kért.

De nem tudtak sokáig megmaradni a pácsében. Ahogy egyetlenegyet fordult a világ, újra megjelent a Benga a hatalmasok járásával, egy pléhtálcával a kezében. Azon hozta a minden kulcsot nyitó ajtót, a mindenki fölé vivő lajtorját, és a világalmát, azután nyújtotta az öreg felé szó nélkül. De az nem harapott bele. Nagy hirtelen úgy megvakult, hogy az egész világból csak egy aprócska piszokfoltot látott meg Aranyhaj arcán, amit le kell majd törölnie. Egyebet  semmit se látott, ilyen vaksin pislogott, mint a bagoly nappal, semmit se látott, ami nem rá tartozott.

 Mit gondolsz, harmadszor is eljött az ördög? Hát el is, de most egy szépségesen szép fiatal leány képében. Minden cigányember azt mondta volna neki : szívem szép szerelme, ha öreg vagy, legyél az anyám, ha javadkorabeli, légy a nővérem, de ha fiatal vagy, légy mindétig a hites feleségem! Azt mondja a gyönyörű leány ravaszul az öregnek: engedj be a karodba, a szívedbe, a lelkedbe, annak is a legközepébe, ahol Aranyhajút őrzöd, és az ölemben lesz az otthonod.

Azzal kitárta felé a karját. Ám az ember nagy hirtelen úgy lebénult, hogy már csak arra telt egy mozdulata, hogy Aranyhajút az ölébe húzza. Azután még az arca is mozdulatlanná vált, úgy, mint egy skatulyára húzott fedél. Az ördög, mérgében, hogy lelepleződött olyan rút formába került, mintha a saját öreganyja lett volna, márpedig az ördög öreganyját mindenki felismeri, úgyhogy  jó ideig nem tudott képmutatóskodni.

 Mikor a szülők hazaértek a világpróbálásból, az öreget süketen-vakon-bénán találták, csak Aranyhajú simogatásától kelt újra életre. A lelke, amikor feléledt, tele volt arany ragyogással. A kislány kiteregette arany fürtjeit az öreg térdére, és hagyta megsimogatni azokat. Ettől az öreg kezébe költözött minden, ami muzsika, lábába minden, ami tánc, szájába minden, ami mese.

 Megunta őket, vette a kalapját, és hazament az övéihez.

 

  • Baj van a gyerekkel – fordult Ádám a feleségéhez. Az asszony most is tiszta szemekkel nézett, kissé távolabbra, el a feje fölött.

  • Itt született, ezen a szőnyegen, ezen a földön. Még akkor annyi volt itt a cigányember, mint a hál’ Isten a templomban. Azután szanaszét széledtek, persze. Becsülettel elmentem akkor itthonról, fizettem mindenkinek a pálinkát, pedig tudod, hogy nem bírom meginni, nem is szeretem. Tizennégy voltál, és büszke a nagy hasadra, meg arra a csenevész gyerekre, akármilyen gyöszött volt is.

  • Igen – mondta az asszony. – Így volt.

  • Nem öntöttem ki a fürdővizét, megmosdottam benne, mégse szállt belé az erőm – most nem tudott a nő szemébe nézni. – A családomban minden elsőszülött fiú Ádám. Ő is megkapta a családi nevemet. De te is tudod, te is láttad, hogy ő nem lehet, ő nem Ádám. Nem lehetett Ádám. Felemeltem, még ott volt a hamu a köldökén, amit anyád szórt rá, a szemébe néztem, és láttam, hogy nem Ádám. Mondtam neked, hogy legyen József. Könny ült a szemedben, de bólintottál.

  • Igen – felelt a nő. Nem fordított, nem fordíthatott hátat az urának.

  • Már jól benne jártunk a korban, mikor megszületett Ádám. Megismertem, rögtön tudtam, hogy ő az, csak rá kellett néznem. És ő volt az utolsó gyerekünk.

  • Az utolsó fiunk – helyesbített óvatosan a nő. Az utóbbi pár hónapban komoly, megilletődött arcával, messzire látó szemeivel időnként kissé kiigazította a férje emlékeit a maga valósága szerint. Megtehette, már minden valaha volt indulatuk elsimult, és az öregnek inkább volt szüksége az életük megértésére, mint a feltétel nélküli elfogadásra.

  • És most azt várod tőle, hogy Ádámként viselkedjen? – kérdezte egyszerű kíváncsisággal az asszony. Nem mozdult, nem foglalta le a kezét házimunkával, csak a férjére figyelt, nem volt más dolga.

  • A baj nem abból forrásozik, hogy odaadtam-e neki a nevemet, vagy sem. Ő Joka, Jokaként éli az életét, és Jokaként hoz rossz döntéseket. Sőt rosszabb, mert nem hoz döntéseket. Ő saját maga, nem az határozza meg, amit én tettem, vagy nem tettem, adtam, vagy nem adtam. A tölgyfa apró korában is tölgyfa, a fűzfa meg fűzfa.

  • Értem – válaszolta a nő. Haját nem tudta a régi mozdulattal hátrasimítani, és lehajtani sem tudta a fejét. Arca csupasz volt és védtelen. – És mi a baj a fiunkkal?

Az öreg nála szokatlan érzéssel, a keserűséggel küszködött. Nem akarta a bőre alatt hordani, és nem akart egyedül maradni vele. Tudta, meg kell osztania, ki kell mondania.

  • Nincs méltósága, nem tiszteli a felesége, az az asszony nem csont a csontjából, nem hús a húsából… A gyerekei sem becsülik, állhatatlan, mint a füst. Nem tud megállni senki előtt, és nem tartja meg semmi. A kalapomból öntsék ki az eszemet, ha nem így van.

  • Úgy érted, nem igazi cigány? – mosolygott az asszony, de komoly maradt.

  • Úgy értem, nem igazi ember.

Ádám cihelődni kezdett, itt volt az ideje, hogy induljon. Anika aludt a dikón, kezében egy elnyűtt, élénk színekből összeállított rongybabával. Ádám tudta, hogy némelyik gyógynövényt éjjel kell szedni, most, holdtöltekor.

 Ennek semmi köze sem volt babonához, csak a növény élettani működéséhez, amiről az öreg egyébiránt mit sem tudott. Ő csupán a tapasztalataiból épített gyakorlatot, a munkáját, csakúgy, mint az életét, gyaloglépésben közelítette meg.

 Ádám evett, ha éhes volt, elaludt, ha fáradt volt, ha fájt a feje, megvárta, míg elmúlik, és leszedte a megélhetéséhez szükséges növényeket, amikor kellett. Amikor evett, az ételre gondolt, amikor gyűjtögetett, a levelekre, és amikor a kislányt el kellett látni, Anikára. Ha eldöntött valamit, azzal nem gondolt többet.

 Ha pedig nem tudott dönteni, feladta.

 

10.

 A logisztikai osztály megtette a szükséges előkészületeket a project beindításához. Nyitottak egy file-t Zöldövezeti mutató munkacímen, és kettőjük számára kizárólagos hozzáférést biztosítottak, valamint írásvédetté tették a még üres lapokat. Adásvételi szerződést fogalmaztak és nyomtattak üresen hagyott adatokkal, több példányban és változatban. A titkárnőnek más feladatot adtak, még a szövegszerkesztést is vállalták, csak aranyat érő gondolataik ne kerüljenek illetéktelen agyakba. Végül fontos, de viszonylag kellemetlen lépés következett, pólót vettek, alkarjuk fehéren világított, Tamásén, az idősebb és kissé testesebb közigazgatási szakemberén még meglátszott a bolti hajtogatás nyoma. Ujján ízléses fehérarany jegygyűrűt viselt, így összességében a stabilitás és a profizmus felhője lengte körül őket, bár jelmezükben kissé esetlenül mozogtak, mint a japán turisták. Péter, a fiatalabbik erre az alkalomra átalvetős vászontáskát hozott, amiben példás rendben sorakoztak a színkódos dossziék.

 Ráérősen sétáltak a ház felé. Már a kapuban érezték, hogy idegen, ismeretlen földön járnak, holott a valóságban háromszáz méter választotta el őket az irodájuktól. Sem névtábla, sem csengő nem volt felszerelve, és a kapu nem volt bezárva. Ezek a hiányosságok erős mentális konfliktust idéztek elő a logisztikusokban, amit némi vérszegény „hallózással” igyekeztek feloldani. Kissé megviselten és talajt vesztetten érkeztek az ajtóhoz, szocializációjuk során nem szembesültek még soha viselkedési repertoárjuk ilyen mértékben szűkös voltával. Tartottak tőle, hogy felbukkan valahonnan egy kutya, és a rá adott reakciójuk esetleg nem lesz eléggé szakmai, blamázzsal fog indulni egy ígéretes munkakapcsolat.

 Az ajtó kilincsre se volt csukva, résnyire nyitva állt. Tovább hallóztak, jó adagot veszítve profizmusukból, de térben már métereket nyertek. A ház – mint kiderült – mindössze két helyiségből állt, az első konyhaként és szobaként is működött, a második csak lakószoba volt.

 Mintha a környezet tudatosan lett volna az általánosan elfogadott alá tervezve, tele mások által már elhasznált dolgokkal. Minden bútorként használt tárgy párhuzamosan helyezkedett el, valamilyen érthetetlen, ismeretlen rendező elv szerint. A ruhák tárolására egy szabadon elhelyezkedő rúd szolgált, rajta fehér ingek, mellények mellett, tarka, színes szoknyák, rojtos fejkendők. Az ajtóba vert szegen egy fekete, belül szőrös lélekmelegítő lógott, mintha egy szőrös ördög épp levette, és kifordította volna a bőrét, és távozásakor felakasztotta volna. A szobából egy cső vezetett a falon át a szabadba.

 Mindkét szobában hatalmas rámás képekben számtalan kis fotó sorakozott, egymást részben fedve, néhol takarva, legyek által bepöttyözötten. Kalapos, fehér inges emberek, tarka kendős asszonyok megilletődve, beállítva, kissé aggódva néztek a fényképezőgép lencséjébe. Pucér baba képe, fűbe rakott, óriásinak tűnő, behúzatlan cihán, ahogy arcán a nap fénye incselkedik.

 Az asztalon egy lepattant szélű csészének támasztva sugárzó, foszforeszkáló Jézus-kép, és egy vizespohárban kókadásnak indult pipacsok. A két férfi egymásra nézett. A falon, a bejárattal szemben mezei virágfonat által körülvett házi áldás függött.

Legyen előtted jól kitaposott út,

hátad mögött mindig fújjon a szél,

a nap melege süsse arcodat,

az eső puhán essen földjeidre,

és míg újra találkozunk,

hordozzon tenyerén az Isten!

 

  • Nem készültünk föl eléggé – szólalt meg Tamás.

  • Dehogynem. Én mindenre föl vagyok készülve. Nem most jöttem le a falvédőről – intett a házi áldás felé higgadtan Péter.– Este visszajövünk.

  • Hozzunk egy üveg pálinkát is, én azt javaslom.

  • És poharakat is. Nincs az a sugárzó Jézus-szív, amiért én hozzáérnék itt bármihez is.

 Tamás még egyszer körülnézett. Egy piszkos rongybabát felemelt, és elgondolkozva megnézte, majd felrakta egy párjanincs tonettszékre. Ahogy töprengve felemelkedett, szembetalálta magát egy komoly és zárkózott arckifejezésű nő fényképével, akinek tekintete befogta a szobát.

 Csak jócskán eltávolodva a háztól találtak vissza saját projectjükhöz.

  • Számszerűsítsünk – indítványozta Péter. – Ez a vityilló ötmilliót sem ér.

 Tamás alig várta, hogy a levehesse magáról a számára lelki fosztóképzős pólót.

  • Nekem azt súgja valami, örüljünk, ha megegyezünk a tízben – felelte.

  • Az a valami csak a hátad mögött fújó szél - adta a fiatalabb tanújelét briliáns memóriájának. Már újra biztonságban érezte magát, az ebédre gondolt, erőt gyűjtött. Ereiben zsiborogva indult meg és pulzált széjjel a méregerős vér.

 

11.

 Abban az időben Ádám lakójának ismerősei jöttek látogatóba Erdélyből. Anika még szinte újszülött volt, csöndesen aludt a szobában, éppoly észrevétlenül maradva, mint elejétől a végéig a várandósság során is. A fiatal nőn a kilenc hónap során semmi sem látszódott, se a külsején, se a viselkedésén. A baba olyannyira meghúzta magát már az anyaméhben, hogy az anyja szinte nem is hízott, a baba alig moccant, odalapult a méh belső falához, nem mert létezéséről jeleket adni, pláne hányingert kelteni, vagy fájdalmat okozni a születésével.

 Ádám jó megfigyelő volt. Öntudatlanul egész környezetét állandó kontroll alatt tartotta, minden változást figyelésre érdemesnek, következésképpen jónak tartott, amennyiben jelként tudta értelmezni őket. A jel azért és akkor jó, ha jelez. Csodálkozott azon, hogy a számára egyértelmű jelzéseket más emberek nemhogy megfejteni nem tudják, de észre sem veszik őket. Ádám fontossági sorrendjében az elsők között volt, hogy értelmezni tudja az őt körülvevő embereket. Azon kívül egyszerűen kíváncsi volt rájuk. Ez a kíváncsiság furcsamód elszigetelte a többi embertől, akik nem voltak kíváncsiak senkire.

 A művelt képességeivel ösztönösen uralta a kapcsolatait. A másik fél lelke kiterítve feküdt előtte, és bármilyen jellegű is volt a kapcsolat, ennek a léleknek az anyagaiból táplálkozott. Ádám a saját lelkét folyamatosan építette, gazdagította, és ezt a gazdagságot bármikor, bárkinek odaajándékozta, felkínálta, de magát a lelkét, a „tőkét” senki élővel meg nem osztotta. A mások fölötti hatalmával soha nem élt vissza, de a gyermekkorából hozott állandó készenléti és védekezési technikáinál már jóval messzebbre jutott. Akkor még a közös iskolaudvaron egy súlyos végű ugráló kötelet forgatott maga körül, hogy ne merészkedjenek a közelébe, és ne fenyegessék a gyerekek. Mára a tisztelet rajzolt köré a lelkét elérhetetlenné tevő láthatatlan kört, és itt biztonságban volt.

 A lakóját Zsuzsinak hívták, de mindenki Zsupszinak becézte. A lakhatásért cserébe minden házimunkát elvállalt, és el is végzett, bár nem volt könnyű az öreg rigolyáit elviselni. Sajátos fontossági sorrendet tartott a dolgaiban, a gyógynövényeit akkurátus rendben, aprólékos pontossággal rendszerezte és tárolta, ám a poharakkal, pipával már nem volt ilyen előzékeny. A beszáradt kávésbögréket a kert legváratlanabb pontjain lehetett fellelni, a hamu pedig egyszerűen tartozéka volt a háznak. Söpörni pedig csak kívülről befelé engedett, mint egy szennyezésbiztos laboratóriumban, és a funkciója is hasonló volt. Nem engedte kisöpörni a gondolatait, múltját, és egy drahmáért felforgatta volna a házat…

 Minden ajándékot becsben tartott, bár a műszaki eszközökhöz hozzá sem nyúlt, és kísérletet sem tett rá, hogy elsajátítsa a használatukat. Zsupszi elmondta, hogy egy világelső presszógép van a    szekrényben a bolti dobozában, de Ádám nyomatékos kérésére  maradt a jó öreg kotyogós, Zsupszinak le kellett mondania a habos tejeskávé öröméről. Ha viszont selejtezésbe fogott, kíméletlen volt, ha valamit két éve nem használt, szívfájdalom nélkül kidobta.

 Ádám jó megfigyelő volt, de Zsupszi terhességét mégsem vette észre. A lánynak még a mozgása sem lett lassúbb, arcát nem töltötte be a várandós nőkre jellemző letisztultság, és a várakozás fénye.

 Egy reggel azután ott volt a baba. Zsupszi és az öreg nem sokat csacsogott az esetről, az egyik szégyenlősségből, az utóbbi meg azért, mert képtelen volt arra, hogy megosszon bármit magából. Csak a magányban tudta megtalálni a biztonságot, és Ádám mellett ez kijutott neki.

  • Kisbabám van – mondta egyszerűen Ádámnak. Nem magyarázkodott és nem védekezett.

  • Jól van – bólintott Ádám. – Tejed van-e?

  • Van. Ezután is mindent elvégzek, mint eddig.

  • Jó – fogadta el az alkut. – És mi lett a neve?

  • < >

    Nem a saját nevedet adod neki? – kérdezte az öreg kissé lassabban a szokásos beszédtempójánál.

  • Nem. A vezetéknevemet fogja megkapni – válaszolta eltökélten a lány új keletű, de már kérgesedő magánnyal, és egy kis daccal. Felvetette a fejét.

Anna sohasem sírt, mosolygós baba volt, és kevés gondoskodást igényelt, hagyta az anyját dolgozni. Az öreg alig nézett rá, tette a dolgát. Néhány hét telt el így, amíg Zsupszi ismerősei látogatóba jöttek Erdélyből.

 Az öreg csodálkozva figyelte, hogy Zsupszi nem mutatja meg nekik Anikát, nem is beszél róla, de régi ismerősei körében egész lénye a kislány neszeire figyel. Anika meg se moccant.

 Zsupszi reggelre eltűnt.

 

12.

 Kellemes, nyár elejei éjszaka volt, a terasz ajtaját kitámasztották, hogy mozogjon kicsit a levegő. A gyerekek az emeleten kitakarózva, szétvetett végtagokkal aludtak, álmában egyik sem kuporodott össze, és szégyenlősek sem voltak.

 Egy rőt bundájú kóbor macska kellő bátorságot merített a kitárt ajtó látványából, a csöndből, és a konyhai szemeteshez osont, és óvatosan kihúzott egy csirkecsontot, amin még jócskán maradt hús is, a gyerekek elnagyoló étkezési szokásainak köszönhetően. Helyben fogyasztotta el a vacsorát, és csöndes maradt az utolsó csontig, akkor kibontotta addig elegánsan maga köré tekert farkát, és nagy szemetet és zajt csinálva az utolsó falatokat már elvitelre szánta.

 Éva megébredt, de maga sem tudta, hogy mire. Érezte valahol a gyomra tájékán, hogy minden gyermeke itthon van, alszanak, nincs baj. Hátára fordult, és egy ideig nézte a plafonra vetülő, éles szélű fénycsíkokat, de a jelenség költészete lelke egyetlen húrját sem pendítette meg. Nem volt költői lélek. Férje felé fordult, aki oldalt, lábát felhúzva szeretett aludni, teljes csendben, beleolvadva az éjszakába. A halvány fényben is látta, hogy a férfi bőre mennyire barna, és érezte az első pillantás idegenségét, és valami halvány valószerűtlenségérzetet. Hogy kerül ez a barna arc arra a fehér párnára, ebbe a saját képére formált közegbe?

 Szembefordult vele. A nő meztelenül aludt, a férfin nyakig érő póló és boxeralsó. Éva végigsimogatta a férfi hátát, combját, többször is, míg Joka fel nem ébredt. Az arcához most sem ért hozzá, a gerince tövét kezdte cirógatni, mert tapasztalatai alapján itt vélte az indítópultot.

 A férfi hirtelen, kissé ijedten ébredt, túlságosan ráhangolódási idő nélkülinek élte meg a kezdést. Ennek ellenére, mivel álmában elengedett benne minden feszültség, ébredése pillanatában kész volt megfelelni felesége várakozásának, ahogy Éva simogató keze ezt örömmel fel is fedezte. A férfira nevetett, aki már a karjában érezte a mozdulatot, ahogy átfordítja a nőt a hátára, és fölülről figyelheti majd arcán az öröm és a befogadás jeleit, óvón és biztonságot nyújtón, gondárnyékban tartva az asszonyt. De az másképpen akarta. A férfi fölé kerekedett – gömbölyűsége ebben segítségére volt – és lovagló ülésben szembefordult vele.

 Joka szerepzavarba került, elveszítette a kezdeményezőképességét és kedvét egyaránt. Több időre lett volna szüksége, hogy ebben a helyzetben oldottan szerelmeskedni tudjon, de Éva ezt nem adta meg neki. Ő nem szerelmeskedni akart, hanem gyönyört kapni, és a férfit tárgyként, használati eszközként kezelte. A kirablásnak ezt a legális változatát a házasságlevél szentesítette, a házastársi kötelezettségek című pontban, és ennek egy beavatott változatát gyakorolták a fülledt éjszakában.

 Jokának volt némi rutinja. Igénybe vette a kezét, ami jól kiismerte magát az asszony testén, és végigkísérte Évát az öröm egymást követő fázisain. Időben gyorsított, váltott ritmust, és vált végül megnyugtatóvá.

 Évának nem kellett sok utójáték. Az éjszakai jelenet a kiosztott szerepekkel, a bevált rendezésben rendben lezajlott. Éva elégedetten simult a férjéhez, oldottan, gondolattalanul, és Joka mindaddig ölelte, amíg az asszony elérte a mélyalvás első fázisát. Ő még sokáig nézte a fénycsíkokat, a cipős dobozára gondolt a teraszon. Kiment, elszívott egy levezető cigarettát, majd eltüntette a macska nyomait a konyhából.

 Örült, hogy most már biztosan, és bűntudat nélkül alhat reggelig, teljes öntudatlanságban.

 

13.

 Ádám aznap este még a tüzet sem rakta meg, sehogy sem tudott a saját medrében megmaradni, hol szikkadtan lógatta vékony, szálkás testét, hol pedig parttalanul kiöntött, szélesen gesztikulált, túlfutott mozdulatait megpróbálta visszaigazítani. Dolgos, inas kezét időnként mindenmindegy tartásban lógatta, vagy a mozgása lett darabos, minden gráciát nélkülöző. Egyik sem illett hozzá.

 A kékre tetovált szemöldökű lány csodálkozva figyelt, a hangok nem hallatszottak el hozzá, csak a váratlan pantomim előadást figyelte. Rossz volt maga a darab, a szereplők esetlenek és esetlegesek. Vajon csodálkozó arckifejezése miatt lett körülötte minden érthetetlen, vagyis szemöldöke idézte elő az események különlegességét, vagy a világ körülötte folyamatos ámulatra késztette, és ehhez választott szemöldököt?

 Az este már tudott figyelni, nem babrált a holmijaival, és magán sem igazított semmit. Belefeledkezett abba, amit látott, ám értelmezni sehogyan sem tudott. Lenyűgözött állapotát rögtön elkezdte felhasználni a szervezete, gyakorolta a nyugalmat, másra figyelést, a gyógyulás megkezdődött.

 Két „megbízható” külsejű férfi próbált Ádámmal megbeszélni valamit, eddig rendben volt. Letti, aki egy plázában dolgozott eladóként, a jó vevő kategóriába helyezte őket. A pláza, ahol a nap jobbik részét töltötte, egy elsüllyedt gonosz birodalom nevét viselte, ahol a „jó vevő” titulus egyenlő volt a „kísérthető”-vel.  A két férfi és az öreg egy bonyolult, helykereső feladatra emlékeztető némajátékot adtak elő, aminek a szabályai nem voltak világosak. Letti ma jó néző volt, és bár a három szereplő nem érezte jól magát a színjátékban, Letti számára a teremtő gondolat rögtön kihasználta a lehetőséget választható viselkedéseinek gyarapítására. Talán csak ennyi hiányzott? Talán ezért küszködött a másik három?  Tetten érhető itt a teremtés munkamódszere?

 Az öreg szinte meg se hallotta, amit a két másik nagyon komolyan magyarázott neki, hanem úgy helyezkedett, mint a zónázó védekezésben lévő labdajátékos. Már a kapunál – ami most is, nemhogy bezárva nem volt, de tárva állt – eléjük állt, és valóságos testi védekezésbe fogott. Ám a vendégszeretet kötelezte, ezért nem engedett ugyan a területéből, de enyhítésképpen belement a beszélgetésbe, így győzve le a váratlan helyzet okozta zavarát.

 A fiatalabb férfi nyomtatott papírokat szedett elő a táskájából, és szemmel láthatóan valami vízszintes felületet keresett azok kiteregetéséhez, és aláíratásához. Asztal sajnos csak a házban volt, és bár Ádám szemmel láthatóan semmi érdeklődést nem mutatott a papír tartalma iránt, lépésenként vesztett földjéből, valóságosan és képletesen egyaránt. A vendégszeretet kötelezte, taktikát változtatott, hirtelen szinte előrerohant a házig, és mire azok az ajtóhoz értek, ő kiadta a kislányt az ablakon. Letti majdnem leejtette, mert Ádám hirtelen szinte ráripakodott.

  • Vigyázzál már a kölködre! – jól megnyomta a birtokragot, hogy emlékezetessé tegye, majd visszament, ezúttal az ajtóhoz, és ott tovább vívta a közelharcot. Letti lenyűgözve nézte a szokatlan műsort, bár tudta az öregről, hogy nincs híján a hatásos, esetenként melodramatikus mozdulatoknak, de azokat a meséléshez szokta tartogatni.

 Esetlenül fogta a gyereket, aki először is maszatos kezével saját szőke haját kente össze úgy, hogy a hajvégei szanaszét álltak, azután megfeszítette magát a lány ölében, lekéredzkedett. A lány kis fáziskéséssel fogta föl a jelzést, amikor Anika már a talpát a derekának támasztva eltolta magát a testétől. Anika széles sávot használva a járáshoz, álmosan az ajtóhoz imbolygott.

 Erre a már majdnem megnyugodott Ádám ismét szokatlan módon kezdett viselkedni. Feladta eddig körömszakadtáig védelmezett állását az ajtóban, szinte behúzta a két férfit a szobába, és belülről becsukta az ajtót. Anika csodálkozva nézte az orra előtt becsukódó ajtót, de nem esett kétségbe, bízott a felnőttben. Kis ujjait bedugta a résbe, és nagy nehezen, egyúttal drámaian is – és büszkén – kitárta a súlyos faszerkezetet.

 Öt perc sem telt el, és a két férfi újra felbukkant az ajtóban, a fiatalabb kezében az aláíratlan papírok, az idősebbikében egy haszontalanná vált teli pálinkásüveg. Arcuk kicsit pirosabb volt az egészségesnél, mozgásuk egy árnyalatnyit gyorsabb a szükségesnél. Dolguk végezetlensége lesírt róluk.

  • Vidd már innen ezt a büdös kölyköt! Miért van folyton itt a lábam alatt? – kiabált még Lettire az öreg az ajtóból, hangjában indulattal keveredett a teljesen őszinte értetlenség. Letti újra felvette a gyereket.

 Úgy állt ott, arcán a hűség minden jelével, de szemeiben még a szikrája is hiányzott bárminemű megértésnek. Mintha egy láthatatlan rendező betaszajtotta volna egy érthetetlen és számára kiszámíthatatlan zárójelenetbe. Rosszul, de engedelmesen eljátszotta a szerepét, amivel, úgy érezte, tartozik. Fogta, szorította a kislányt.

 Péter szakmai profizmusa ellenére sértett volt, Tamásnak vastagabb volt a páncélja. Az agya dolgozott, egyszerre több ablakban, és ha egy ablakot tálcára tett, azon is tovább dolgozott a kulisszák mögött, vette fel az információkat, és adatokká alakította őket. Száguldottak a bitek idegrendszere bonyolult neuronhálózatán.

 Hiteles szereplője egy volt a darabnak: Anika. Ő álmosan és maszatosan került át a lány kezéből az öregébe. A másik négy szereplő egymás számára csak érthetetlen feladvány volt.

 

14.

 Az apám apja mesélte ezt a történetet, az öregapjától hallotta, az meg a szépapjától. Az egy rinciráncos szoknya hetvenhetedik ráncából olvasta ki. Aki ezt a történetet el nem hiszi, annak hetvenhét ördög rágja meg a lelkét!

 Akkor, nagyon-nagyon régen nem volt az égen a Nap meg a Hold. A világ túlsó feliben raboskodtak sárkányok és óriások között, akik nem engedték el sem a Napot, sem a Holdat. Mind azt akarta, hogy neki világoljon.

 Élt akkoriban a földkerekségen két ugyancsak bátor és erős ember. Az egyik – karikázzon el az agyam, ha nem így volt! – a szépapám szépapja volt. No, ők nem ijedtek meg semmitől, a szívüket a helyükön hordták, nem a nadrágszárban. Mentek, mendegéltek, hét hónap, hét nap, hét órán át. Még egy jó slambucot sem ettek útközben, csak egy kis sündisznóhússal főtt káposztát, úgy siettek. Odaértek, megharcoltak a fenevadakkal, és győzedelmet vettek rajtuk.

Mondja az egyik:

  • Én viszem a Napot!

Mondja a másik:

  • Én viszem a Holdat!

Ebbe megelégedtek, visszaindultak a sárkányok, óriások földjén át, jöttek, jövőgéltek, megint eltelt hét hónap, hét nap, hét óra. Hónuk alatt hozták az égitesteket, amikor pedig hazatértek – hát mit tegyenek? Kiakasztják-e az égre?

 Hát, nem így lett, lányom. Mindkettő hazavitte az égen függőket a saját házába, és ott magának szépen felaggatta, hogy neki világoljon. Akinél a Nap volt, úgy lebarnult, hogy még az ükunokájának  az ükunokája is barna maradt. Ilyen szép barna, ni! Abból lett a cigányember. A másiknak meg olyan holdvilágképe lett, mint a telihold. Abból lettek a fehéremberek.

 Akkor sírni kezdett értük az ég, sűrű, hosszú cseppekben sírt. Így lett az eső.

Mondja a Holdnak a fehér ember:

  • Én felengedlek, de fogadd meg, hogy minden hónap első péntekjén megújulsz, és megjelensz az égen.

A Hold megígérte.

És fogadságot kellett tenni a Napnak is, hasonlóan a Holdhoz. Megesküdött rá, hogy minden áldott nap sütni fog. Akkor a két ember felengedte a fényességeket.

Hát, ez volt a világon az első üzlet. Vagyis, hogy mindennek ára van, és végül mindenképpen fizet érte valaki.

Igen, a bőre színével. Vagy a fényességével.

  • Itt vége van? – kérdezte valaki a hosszú szünet miatt.

  • Hol hagytam abba? Kaj mukhler la?

  • Kaj beshas. Ahol ülünk.

  • Hát, azután mindegyik élte a maga „világát”. Mindnyájan legyetek áldottak és szerencsések!

 

 Ádámnak néhány nap múlva újra el kellett mondania ugyanezt a mesét. Egyik unokája megkérte rá, és Ádám tudta, hogy ha valaki újra kíváncsi egy régi történetre, akkor abban válasz van egy fontos kérdésére. Így hát elmondta. De ezen a másik estén más közönsége volt, ő is más lett egy kicsit, indulatát a szélre hagyta, így hát máshogy fejezte be a történetet.

 

 Akkor a két ember felengedte a fényességeket. Fogták magukat, a haragjukat elfelejtették, fiukat-lányukat összeházasították, és mindenki boldogan él, és meg se hal.

A lakodalmat ott tartották, ahol a fecskék is térden állva isszák a vizet. Aki nem hiszi, hetvenhétszer hétszer járjon utána! Legyen egészsége az is, aki mondja, és az is, aki hallgatja!

 

15.

 Éva mindig kiment az ajtó elé, ha telefonján az anyja kereste. Miért alakult ez így? Mert a bejáró tele volt ízlésesen elrendezett növényekkel, és kellemes érzetet nyújtott? Vagy, mert Éva számára az anyjával töltött idő jelentette a kávészünetet? Mert itt „négyfülközt” érezhette magát azzal, akitől a biztonságát nyerte? Mikor és mitől kezdve lépett érvénybe ez a szokás?

 Joka reggel „elment szegér”. Valami kopott íróasztalt szerelt a garázsban, aminek így június közepén nem sok haszna volt, de Jokának igénye volt arra, hogy saját létjogosultságát igazolja valamivel. Hiába volt óriás kivetítőjük, ő nem tudta bűntudat nélkül nézni, a gyerekek ügyet sem vetettek rá, női tevékenységet végezni pedig méltóságán alulinak érezte. Így hát szerelt, és Éva nem is bolygatta a saját szükségességébe vetett hitét, sem annak látszatát. Ha a feszültség a  viselhető mértéken túlfutott, „elment szegér”.

 A szél már kezdett játszani a levelekkel, sötétzöld remegésbe fogtak a fák, és éles kontúrral kirajzolódott a látóhatár. Joka elég ideje lakott itt ahhoz, hogy tudja, mit kell ilyenkor mondani a szomszédoknak: a vihart úgyis „elviszi a Duna”. Ha mindez este történik, más az etikett: „jót fog ez tenni a fűnek…” kezdetű jeligét kell használni. Szerette ezeket a játékokat, szeretett részt venni bennük, de az utóbbi pár évben egyre kevesebb bábuja volt játékban, és egyre reménytelenebbül várt a hatos dobásra. Egyre messzebbre ment „szegér”.

 Az útja a városszéli parlagon át vezetett, ahol a sok gyom között meghökkentően pirosan festettek a feslett pipacsok. Gyalog, tempós lépésekkel ment át a mezőn, botjával piszkálta az ürgelyukakat, vakondtúrásokat, szakértelemmel, módjával.

 A városban, a barkácsboltban összetalálkozott a komájával.

  • Hát hogy vagy, testvér? – kérdezték egymást.

 Joka most megengedte az arcának, hogy keserűséget fejezzen ki, engedte, hogy barázdák fussanak a homlokára. Arcának még új volt a feladat, a ráncoknak idő kellett, hogy megtalálják a helyüket, végül orra két oldalán, függőleges irányban helyezkedtek el. Kölykösen a fejét vakarva beszélt.

 Komája kinyomott hassal, fél kezét kifelé fordítva, derekára támaszkodva a hosszú beszélgetésekhez szánt pozitúráját vette fel.

  • Szétnéztem, komám. Semmi jele a gradációnak. Sunnyognak a hörcsögök.

  • Pedig ideje lenne. Már lassan tizenöt év telt el…

  • Nem az eltelt idő számít, testvérem… - mondta Joka, és érződött, hogy a mondatokat már többször megforgatta az elméjében, és azok minden alkalommal beleütköztek a valóság falába. – Akkor, ahogy egy csapásra megszűntek a téeszek, gazdátlan maradt a föld. Nadrágszíjparcellák, amin csak egy budi fért, nem művelte azt senki, szarótelkek! A rendszerváltás igazi nyertesei a nagypofájú hörcsögök voltak!

  • Mindig azok…- bólogatott Pali sokattudón.

 Kicsit hangosabb tónusba váltottak, mint azt egy hétköznapi kisváros barkácsboltja viselni tudta volna, de félreértették a rájuk vetett pillantásokat, önkéntelenül még hangosabbra váltottak, majd sértődötten kimentek az utcára.

  • Mindenhol védett állatnak számítanak, csak nálunk kártevők.

  • Nagyot szakítottunk velük. Voltunk vagy nyolcvanan…

  • < >

    Rájuk hoztuk a hörcsögfrászt. Mint a porrajmos – nevetett Pali.

Joka nem mosolygott. Apjának egyetlen könyve volt, egy ronggyá olvasott Biblia. Apja mindennapi olvasással és belejegyezgetéssel tisztelte meg ezt a könyvet, és egy külön polcon, jó magasan tartotta. Joka kisfiúként, élve az elsőszülöttség jogával, egy hosszú bottal lepiszkálta onnan, és megnézte a benne tartott papirost. Már látta maga fölött az apja árnyékát, de elolvasta a sorokat.

„Adj Isten a szerencsédből,

adj egy kicsit a tiédből,

úttalan utakon segíts,

úttalan utakra segíts!”

 

  • Apa – kérdezte akkor – az Isten egyedül nem elég? Még a szerencse is kell?

  • Van, amikor igen – felelte az apja, és beszélt neki a németországi haláltáborról, a II/E barakkról, és az onnan kihallatszó muzsikaszóról, a cigányok üldözéséről, a porijamosról.

  • És ti hogyan menekültetek meg?

  • Mi vonatra sem kerültünk anyáddal. Ételosztás címen a községházára csaltak minket, az udvaron kellett várni. Leöntöttek minket petróleummal, és meg akartak gyújtani, de a szovjet tankok már dübörögtek, a kakastollasok mind szétfutottak. Valahogy eljutottunk a piactérig, álldogáltunk ott tanácstalanul, azután mi is elfutottunk, a házunk közelébe se mertünk menni.

  • Akkor adott Isten a szerencséjéből?

  • Akkor még igen. De ahogy futottunk, anyád nekifutásból átugrott egy törpefenyőt, és megsúrolta a nadrágomat. Dobhattam ki az egészet… Arra már nem maradt a szerencséből. Képzelheted, semmink nem volt, és még a nadrágom is odalett.

  • Akkor mi volt mégis a legnagyobb szerencse Istentől?

  • Az, hogy minket hajtottak, és nem mi másokat. Mi soha nem hajtottunk másokat.

 

Joka tovább vakarta a fejét, sőt, felhúzott pólója alatt vékony, behorpadt hasát is. Ez otthon tilos volt, most kéjjel vakarózott.

  • Pali bátyám. Fogjad magad, és gyere velem enni. Rakott hús lesz.

  • Arra nem mondok nemet – mosolygott Pali.

 Amikor a kerítés elé értek, Éva az ajtónál telefonált, háromháznyira elhallatszott telt hangja.

  • Nem, anya – mondta -, attól ne félj. A fogamzásgátlás legbiztosabb módját gyakoroljuk.

  • < >

    Nem, félreérted. Én megtalálom a számításomat. Velem minden rendben.

 Joka lehajtott fejjel ért a nő elé.

  • Éva. Vendéget hoztam.

 Az asszony rájuk mosolygott.

  • Mindjárt terítünk.

A készülődő vihar kitört. Éva az ebédhez a legvastagabb nyakláncát vette fel, és időnként puha ujjai közt forgatta a szemeket. Joka a mozdulat mögött ezernyi döglött hörcsög kiterített bundáját látta a feszítővason száradni, kabátbéléseket, bandaháborúkat… A teraszajtót becsukták, abban a biztos tudatban, hogy a vihar természetes módon el fog ülni. A szél azonban ott fúj, ahol akar.

 

16.

 Erős nyári zivatar volt, hirtelen annyi eső esett, hogy a homokos talaj nem tudta felszívni, vizes foltokban csillogott a füvön. Anika délután a „mezittalpával” kiélvezte az ebben rejlő lehetőségeket, órákig tapicskolt a „tocsolyákban”, játszott a vízzel, a hangjával, a bőrével.

 Hajnalra lehűlt a levegő, a házban viszont bennszorult a fullasztó, párás meleg.

 Ádám mély álmából ébredt valami sípoló hangra, amiről először úgy vélte, a teaforraló, de hamar belátta, hogy rajta kívül más nem tehette fel a teavizet. Kicsit fülelt az éjszakában, azután gyorsan, hirtelen kitisztult fejjel fölkelt.

 Anika tágra nyitott szemmel feküdt a párnán, szalmaszőke haja izzadtan összetapadt, sápadt volt, szája környéke elkékült, küzdött minden lélegzetvételért, görcsösen, ijedten. Ádám ölbe vette, és megrémülve érezte a gyerek hátán, hogy minden belélegzésnél „húz”, hörög, és minden apró izmát igénybe veszi a levegővételhez. Bordái között szinte beszüremlett a bőr, olyan erővel igyekezett levegőhöz jutni.

 Amíg Ádám oda nem ért az ágyához, Anika vitézül, egyedül küzdött a démonnal. De ahogy meglátta az öreget, sírva fakadt, egyre rémültebben, sírásával tovább fokozva a rosszullétet, amitől még jobban megijedt, és még jobban sírt. Az ördögi körben vesztegelve a bőre szinte szürkévé vált, öklendezni, sőt hányni kezdett. Ádám nem foglalkozott a hányadékkal, betakarta a gyereket, és rögtön kiült vele a hűvös éjszakába.

 Látta maga előtt Anika légútjait, hörgőit, mint egy lefelé növő életfa lombozatát, és az azt tápláló folyót, ereket. Látta a hörgőkben felszaporodott váladékot, és hogy az áramló meleg vér hogyan táplálja azt mind nagyobbra, hogyan szűkül a levegő útja, és hogyan viszi a gyerek teste a lényegét vesztett, kékes vért szerte a bőre alá.

 Bement, karjában a gyerekkel, teát töltött egy bögrébe, és lándzsás útifűből készült tinktúrát csöpögtetett bele. Anikát egyenesen helyzetben tartotta, kivitte és ringatni kezdte. Mély hangon, eleinte rekedten, csöndesen kezdett beszélni, tudta, a teával meg kell várnia, amíg megnyugszik, és abba tudja hagyni a sírást. Odasimította a fejecskét a vállára, és megcsapta orrát a félelem izzadtságszaga. A nyitva hagyott ajtón át beszélt a feleségéhez.

  • Semmi baj, no. Ugyancsak nagy volt az ijedtség, de itt kinn annyi levegő van, hogy jut is, marad is, szívhat a gyerek belőle éppen eleget. Persze, hideg is van, összehúzódzkodnak az erek, nem raknak le több hordalékot, mindjárt múlik a baj. – Dörmögve beszélt, nyugodtan, és nyugodtságot árasztva.

  • Kedvesem – mondta az asszonynak - , semmi baj. Nem lesz szükség orvosra. Nem biciklizhetek el vele a kórházig, nem tudnám ülve megtartani, de nem is kell.

  • Ne aggódj – kezdte újra, megtalált hangján mintha mesét mondana - ,ne félj, biztos helyen vagyunk, hajunk szála sem görbül, meglásd. – Hármas egységekre szedte a mondatait, és úgy hangsúlyozta, mint egy altatót. – Anikának, hisz tudod, nincsenek papírjai, nincs neve, nincs biztosítása se – lágy, szinte éneklő lett a hangja, és egyszeriben nagyon hiányozni kezdett neki a pipája, de tudta, hogy most nem füstölhet, Anika minden lélegzetvételnyi levegőért megküzd. A sírást már abbahagyta, leültek, és kortyonként itatni kezdte a kislánnyal a gyógyfüves teát. A gyerek testében lassan enyhült a szorítás, oldódni kezdett a görcs, orrcimpái már nem húzódtak be minden lélegzetvételnél, bordái nem süllyedtek-emelkedtek olyan gyorsan.

  • Ne sírj, ne félj, ne aggódj – dúdolta -, legyünk csöndesek, észrevétlenek, láthatatlanok: nem kekk a Hivatal. Csak mi vagyunk: Te, Anika, én, magunkban vagyunk, és bennünk a Jóisten. Orvos nem jöhet, az is Hivatal, papiros, semmirevalóság. Más úton kell jönnie a megoldásnak, egyenesen a Teremtőtől – kántálta előre-hátra hajladozva.

 Ádám nem csak hitt ebben, de tudta. Tudta, szemernyi kétség nélkül, hogy vannak dolgok, amik közvetítők által mennek végbe – mint a szavak, és vannak, amik egyenesen a lélekbe kerülnek, mint a zene, vagy a mese. Most közvetlenül, segítő nélkül kellett elboldogulni, így hát ebben kért segítséget, és tudta, hogy ehhez elég a kérés maga.

 Sok eszköze közül egy nagyon ritkán használtat vett elő, a ráolvasást. Számára ez az Istennel való párbeszéd olyan csatornája volt, amelyen át fel tudta ajánlani saját magát – ez volt minden kincse. Nem méricskélt, nem is alkudozott, nem varázsolt, és nem adott elő mutatványt. Kettesben az Istennel ajánlotta fel magát Anika gyógyulásáért.

 

Reggelre

vérem vérezzen véreddé

testem testesüljék testedben

a levegő váljék lélekké Tebenned

és segéljen minket az Isten.

 

Ádám többször is elmondta, úgy érezte, mindent megtett, amit tehetett, és ettől teljesen megnyugodott. Ezt Anika is megérezte, minden feszülést elengedett az izmaiban, levegővétele nyugodttá vált, szívverése lelassult, és a hűvös éjszakában egy pokrócba burkolózva, mindketten elaludtak. Kényelmetlenül, kifacsart nyakkal fognak ébredni, amikor rájuk ébred a reggel, és ők magukra.

 

17.

 Tamás és Péter az áruház szervizfolyosójának egyik mélyedésébe húzódtak a reggeli wellness szendvicsükkel és wellness gondolataikkal. A dolgok velejét itt akarták megbeszélni, a praktikus lépéseket pedig majd az irodában. Infrastruktúrára még nem volt szükségük, csak egymás gondolataira.

  • Miért adtad föl olyan hamar? – kérdezte Péter, akit mostanra már a személyes érzések is megkörnyékeztek.

  • Rosszul fogtuk meg, barátom. Nem is figyelt arra, amit mondtunk, egész másra gondolt.

  • A tata?

  • A leendő szerződő fél.

  • De mire gondolt? Elég furcsán viselkedett. Érdekesen.

  • Nem is tudom. Mintha félt volna.

  • Ha vele kéne lennem egész nap, én is félnék – vigyorgott Péter. – Csak nem hiszed, hogy tőlünk félt? Azt se fogta, kik vagyunk, simán kirakott.

  • Épp ez az: nem tudta, kik vagyunk. Talán nem is félt, hanem féltett valamit.

  • Mit? A fényképet, azzal a réveteg nézésű asszonnyal, a foszforeszkáló Jézust, vagy azt a koszvatag babát?

  • Mondasz valamit – lapozgatott a memóriájában Tamás. – Az a baba teljesen kirítt a környezetből.

  • Úgy érted, hogy egy homogén környezetben az volt a paca? – nevetett Péter újra.

  • Igen, nem illett oda. Egyébként is izgatott volt az öreg, össze-vissza rakta azt a gyereket, és oda se „bajszintott” az ajánlatra. – Tett Tamás egy tréfás mozdulatot, nem létező bajuszát megpödörve. – Megijedt, de nem tőlünk, hanem amit képviselünk.

  • Pedig pulóvert vettünk – vetette közbe Péter ártatlanul.

  • Vagy attól, amit vél, hogy képviselünk.

  • Gondolod, hogy valami hatósági személynek nézett minket, és beparázott? Valami vaj van a fején? Lopott valamit? De mit? Egy szöget Jézus tenyeréből? Ha valaki, akkor biztos, hogy ő.

  • Vaj van a fején, lehet, csak a kalap alatt nem látszott… Utána kéne nézni, hogy hol lehet megkapirgálni. Lakcím alapján kiadják, hogy ki van oda bejelentkezve?

  • Nem, de a helyrajzi szám alapján a Földhivatalnál be lehet próbálkozni.

  • Akkor eressz meg pár telefont, és tudjuk meg, ki van bejelentve, ki a tulajdonos, ki lesz az örökös, és ki a fenéé az a kislány.

  • < >

    Az a szőke, kócos totyis. Hogy nem az unokája, az is biztos. Az a festett, fekete hajú lány meg olyan esetlenül fogta meg, mint aki sose látott gyereket, az se az anyja, akármibe lefogadom.

  • Érdekes, valóban, de most már nagyon gyorsan lépnünk kell.

  • Akkor nyeld le azt a szendvicset, és lássunk munkához. Még ma este visszamegyünk, információval felszerelve, és öltönyben, a fenébe is! Higgyen, aminek akar, akár cigányvajdának is, csak írja alá a szerződést.

  • Azon a pénzen három ilyen házat vehet és ki is takaríttathatja.

  • Esetleg rátehetünk egy vadiúj kerti bútorzatot is.

  • Ha nem sietünk, úgyis nekünk kettőnknek kell majd elsóznunk az egészet.

 

18.

 Anika még reggel is köhécselt. Ádám életében ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem este, tűz mellett, felnőtteknek mesélt, hanem egy olyan senkije kislánynak, aki még válaszolgatni sem tudott.

 

 Szasz, káj nasz, hol volt, hol nem volt, még a krumpli hegyen is túl, ahol a tetűt, s bolhát rézpatkóba verik, hogy a súlyba és nehézségbe ne botorkáljanak, még az ördög eszén is túl volt.

 No, ha volt, hát el is mondom. Volt egyszer egy világszép királykisasszony, Árvalányhaj. Öregségére született az apjának, és az anyjától korán árvaságra jutott. Az apja kedvence volt, mindent megtett az neki, csak egyedül a haját nem tudta varkocsba fogni. Már amikor az anyja hasában kis mákszem volt, akkor tudta, hogy sok öröme fog telni benne. Nevetve, nyitott szemmel jött világra.

 Árvalányhaj kapott tőle egy gyönyörű fehér ruhát, amikor csak akkorka volt még, mint egy kétkilós kenyér. Annyira illett az hozzá, hogy amikor cseperedni kezdett, a ruha ugyancsak vele nőtt, évről-évre, napról-napra, a cipőcskéjét meg bolhabőrből szabták-varrták, hogy jól tudjon táncolni.

 Amikor Árvalányhaj született, abban az órában, abban a percben, egy kis fácskát ültetett a király a kertje közepébe. Az a fácska azután Árvalányhajjal együtt nőtt, együtt lélegzett, együtt sírt, együtt nevetett. Ha levágták a lányka haját, a fa is elvesztette a lombjait, ha mosolygott, bimbókat hozott, ha fájt valamije, a fának remegett minden ága.

 No, várj egy kicsit, míg a morzsáimat zsákba szedem, hátamra rakom, és ha jól megraktam, lerakom… Megvan. Ha a fácskát bántotta valaki, az Árvalányhajnak is fájt, és minden, ami érte, Árvalányhajat is dézsmálta. A király parancsba adta, hogy a fához nem nyúlhat senki, kerítés vette körbe, és Árvalányhaj maga öntözte. No, a király fogta magát, a lányka gyűrűjét felhúzta a fácska egyik vékony ágára, és azt mondta.

  • Édes lányom, addig nem mehetsz férjhez, amíg valaki le nem hozza onnan a jegyedet. No,ugyancsak rátermettnek kell annak lennie!

 Igen ám, de a fa égigérő lett, annak az ágát egyszeri ember el nem érhette többé.

Túl a hegyen, ahol só nem terem, és túl a forró tengeren is, élt a királynak egy haragosa. Az meg akarta szerezni magának a királyságot, meg a lányt is melléje, az esküvőn tíz disznóból készült pörköltet akart enni, és hetvenhét rúd rétest még utána.

 Óriásokból szedett hadsereget indított Árvalányhaj apja ellen. Mind átkeltek a hegyen és a forró tengeren, ami csirke volt, mind megfőzték útközben benne a hosszú vándorlás alatt, megették, zöldséget se főztek melléje.

 A király emberei mind megfutamodtak az óriásoktól, csak egy lovászfiú maradt mellette, de az is csak azért, mert ijedtében szinte megdermedt. Hárman, a király, Árvalányhaj, meg a lovászgyerek szépen felmásztak az égig érő fa törzsére, annak is a hetvenhetedik ágára, és onnan nézdegéltek szépecskén lefelé.

 Amikor az óriások közel értek, azt mondja a kis lovászgyerek:

  • No, Árvalányhaj, most meglátjuk, milyen tejet szoptál! Dobd le ügyesen a selyemsárga kendődet!

 Ejnye, az azután le is dobta, s hát Uramfia! Bugyborékoló, fortyogó-fövő kásává vált a kendő. ott rotyogott, födögélt, s az óriások nem tudtak közelebb menni. Három éjjel, három napig ették a kását az óriások, akkor meg büfögtek-szellentettek még három napig, csak akkor tudtak újra nekiszedelőzködni. Még hatalmasabbak, még ijesztőbbek lettek, és a király még jobban megijedt, hogy a szarkalábakon forgó palotáját a feje tetejére fordítják majd.

 Azt mondja Krisztián, a lovászgyerek:

  • Dobd le gyorsan a törülközőt, mindjárt leráznak minket az óriások!

 Árvalányhaj ledobta a törülközőjét, s az menten tengerré változott. Az óriások hatalmas térdükre ereszkedtek, de nem ám, hogy imádkozzanak, hanem három éjjel, három napon át csak szürcsölték -  hörbölték a vizet, hogy már a fenekükön jött ki, és megint megindultak. A lovászgyereket hetvenhétszer hétszer kitörte a nyavalya, úgy megijedt, mer’ mi tagadás, gyáva egy legény volt.

  • Jaj, dobd le gyorsan a sűrűfésűt, mert mind itt halunk – kiáltotta, és Árvalányhaj hamar ledobta a sűrűfésűjét. Abból egyszeriben egy sűrű, átjárhatatlan, sötét erdő keletkezett. Az óriások szitkozódva-átkozódva beleragadtak a bozótba.

 Olyan csúnyán kiabáltak, hogy Krisztián ijedtében az égig érő fa csúcsáig felmászott. Ott megtalálta Árvalányhaj gyűrűjét, azt nagy ügyesen lehozta, és azzal aztán a szerencséjét is.

 Az esküvőre Árvalányhaj új ruhát kapott, olyan szép volt, mint a nyolcszor sült arany.

Már tovább nincs. Elvégeztem.

Aki távol van, az Isten hozza vissza, aki halott, az Isten bocsásson meg neki, aki beteg, az Isten gyógyítsa meg. Legyenek szürkék a lovak, zöldek a szekerek, és sose vesszen el a sátorrúd!

 

19.

-  Gyerekek, ő Pali bácsi…

- Pali bátyám… - helyesbített Pál kedélyesen, tovább izzadt, és elégedetten nézett végig az asztalon. – Örülök, hogy megismerkedhettünk. Bár én tulajdonképpen már ismerlek titeket, apátok olyan sokat beszélt rólatok, még mielőtt megszülettetek volna, már az esküvő előtt is. Sokat beszélgettünk a jövőről, és lám, milyen szépen kialakult minden…

 - Szedhetek még levest, Palikám?

- No, még egy kis levest. Ez a krumpligombóc igen kínálja magát. Sokat jártunk a régiben a határt, és volt időnk a kora hajnalokon beszélni eleget, úgy nézem, jó munkát végeztünk, jól elterveztünk titeket.

 - Vadásztatok, apa? – kérdezte a nagyobb fiú kicsit hitetlenül.

 - Igen, vadásztunk – felelte Joka büszkén.

 - Puskával? Őzre, meg rókára? Pali bátyám… - próbálgatta a megszólítást a gyerek. Strandpapucsát az izgalomtól előre-hátra súrolgatta öreglábujjával a járólapon.

 - Nem, fiam. Csapdával, hörcsögre! Százötven forintból megvolt az egész szerkezet, fával, fémmel együtt, és akkoriban szinte hemzsegett a mező a nagypofájú hörcsögöktől. Ha rávilágítasz egyre a zseblámpáddal, mozdulatlanná dermed, ha meg megragadod a grabancánál, szembefordul és támadni próbál, dörmög, csikorgatja a fogát. Agyonütheted és nem tágít. Igazi hörcsögtermészete van – nevetett hátradőlve Pál.

 - Hörcsögöt? Hát azt megenni se lehet… - vélte a legkisebbik tétován.

 - Hát megenni éppen meg lehet, olyasmi az íze, mint a nyúlé. De a bundája! Azzal lehet valamit kezdeni! Apátok volt a bandagazda. Voltunk vagy hatvanan.

- Nyolcvanan – javította ki Joka.

 Összenéztek. Joka egy kicsit cinkosan, de figyelmeztetően, de Pál már túl volt azon a ponton, hogy a lelkesedését visszafoghatta volna.

  • Nyolcvanan! Milliókat szakítottunk, huszonnyolc, vagy harmincmilliót egy év alatt!

  • De hörcsögből nem készül bunda – fintorgott a lány, mégsem tudta izgalmát teljesen elleplezni.

  • Nem szőrmének használják, hanem kabátbélésnek. Exportra szállítottuk az árut, Németországba, Törökországba – magyarázta az apja, otthonosan mozogva a témában.

  • És annyi volt a hörcsög akkoriban?

  • Töméntelen. Senki sem művelte sajátjaként a földet, a rendszerváltozásnak hála! A hörcsög július közepén ellik, meg még három-négyszer évente. A biotermesztés is nekik dolgozott, megúszták a mérgeket. Egy hörcsög egy év alatt egy mázsa termést zabál fel, még a gazdák is nekünk fizettek a cécóért! Jó szórakozás volt!

  • Apa – fordult Jokához az idősebbik fia, Robi – tényleg annyi kaját tud a hörcsög a pofazacskójában tartani?

  • Hát – felelt meg az, egyre színesedő arccal és előadásmóddal -, annyira sokat, hogy van olyan állat – a vándorpatkány -, amelyik némely helyen pont ebből él meg. Ráijeszt a hörcsögre, mire az először is kiüríti a pofazacskóját, a vándorpatkány meg nem harcol vele, hanem eliszkol a zsákmánnyal.

  • Szóval cigánykodik?

  • Hát… így is lehet mondani. Egy hím példány a földbe vájja bunkerét, van egy hálókamrája, meg három, négy, néha öt éléskamrája, és nyár végére telerakja mindet kukoricával, árpával, búzával, napraforgóval, meg amit a spejzból lopott.

  • És ha bedugsz egy botot az üregébe, akkor eléred?

  • Nem, fiam – lendült bele újra Pali -, a hörcsög annál jóval fifikásabb, rézsútosan vájja a járatait. Nagy vagány, nem adja ingyen a bélését! Na de fiatalasszony! Hol a beígért rakott hús?

 Éva már hozta is, tetszetős cserépedényben, feltűnően és szokatlanul hallgatagon.

  • Apa – szólt a kicsi, Roland -, a kukoricát, azt hogy veszi el? Az magasan nő, nem éri el.

  • Hát felmászik, és kimorzsolja a szemeket. Szemesnek áll a világ!

  • Apa, ez volt a munkád? – kérdezte a lány tökéletestiszta érdeklődéssel.

  • Tudod, kislányom, ez az informális szektor! Senki nem figyeli, nem adóztatja, nem irigyli! És ebből van a házunk! – ezt évek ki nem mondott indulatával, dacával vágta oda, egyenesen Éva szemébe.

  • A házat fenn is kell tartani – szögezte le Éva egyszerűen és egyértelműen. – A házat anyám tartja el, meg a három gyereket is. – Hangjában nem volt semmi harag, agresszió, nem volt erre oka sem, már övé volt a királyság, és minden herceg, hercegnő.

  • Csak ti gyámbásztátok a hörcsögöket, apa? A te bandád?

  • Hát, sajnos, nem – mosolygott az apja.

 Pál átvette a szót, bár még nem nyelte le a falatot.

  • Jó kis bandaháborúkat vívtunk, mi? Mobilrádióval tartottuk a kapcsolatot, nem volt még akkor mobiltelefon – a villára tűzött falattal hadonászott, immár jóllakottan és továbbra is joviálisan. Nyolc-tíz mobilrádiónk volt, meg egy platós tehernagyunk.

  • Mi a rák az a tehernagy? Valami rangjelzés?

  • Fenét, fiam. Teherautó.

  • Vállalkozó volt – magyarázta Éva a gyerekeknek, és ujjaival újra nyaklánca szemeihez nyúlt.

  • Apa – Robi egymás mellé fektette az evőeszközöket, és a szalvétával megtörölte a száját. – Már nincs annyi hörcsög? Én segítenék.

  • Nem, elfogytak a bandák is, a bundák is, a hörcsögök is. De 15-20 évenként van gradáció. Olyankor egy természetes nagy elszaporodás következik be.

  • Apa… és addig mit csinálsz?

 Öt, több, mint kíváncsi szempár pillantott fel rá egyszerre.

  • A kávét igyuk meg a teraszon – indítványozta. Éva szemei fordultak először el róla, azután születési sorrendben a gyerekeié, és végül a reménykedő Pálé.

 

20.

  • Nem adom el a házat – mondta ki Ádám nyugodtan és elfogulatlanul. A vendégeket leültette az asztalhoz, és odaszánva magát, vitte a házigazda szerepét. A köréhez tartozó néhány gyerek délután beállított egy kerekes kordéval, és elkérték Anikát. Ádám töpörtyűs kenyeret adott vele, sejtette, hogy nem jönnek vissza, míg az ellátmány tart, nincs mitől tartania.

  • De pontosan miért? – kérdezte Péter.

  • A házat nem adom el, itt bevégeztem. De, fiatalember, a „miért” mindig egy rossz kérdés. Magyarázkodásra, védekezésre készteti a másikat, mintha Jákob lajtorjáján két fokkal lejjebb taszítaná, hogy ő fentebb lehessen. Így nem gyümölcsözik semmilyen megegyezés, ez nem beszélgetés, hanem vádolás. De ez csak egy gondolat a részemről, azt kezd vele, amit akar. Talán hasznát veszi a munkájában…

  • Három ilyen házat vehetne ennek az áráért, kettőt kiadhatna, és teljesen berendezhetné belőle a harmadikat. Élete végéig nem lenne gondja.

  • Nekem nincs gondom, inkább maguknak van. Azt sajnálom. – És tényleg sajnálta.

  • Bármit megtehetne, utazhatna, jutna orvosra, segítségre. És bárki létráját megvehetné, Jákobét, vagy bárkiét.

Ádám nevetett, ez a nevetés is a ház része lett, beépült a levegőjébe. Szánta a tornacipős fiatalembert, és szeretett volna valami ajándékot adni neki, mint általában mindenkinek, akitől búcsúzni készült. Ezért beszélt vele. Hozzá.

- Egyetlen ilyen házat sem vehetnék rajta, mert ez a ház a ház. Nem a téglája, hanem az a fáradtság, amivel raktam. Nem a vakolata, hanem ahogy nekigurultak az autógumik meg a biciklikerekek, ahogy a gyerekeim hajtották őket. Nem a tetőcserepek, hanem a felszállt beszélgetések, amiket a feleségemmel folytatok, és minden szava ott van most is a szobában. És én ezt szeretem belélegezni, és ezt látni, tapintani és szagolni, ez az én világom, ebben élek.

- De a világa önnel megy, bárhol lakik is – próbált meg Tamás az öreg gondolatvilágával és szókészletével operálni.

- Nem megyek. És nem kell miértekre válaszolnom. Itthon vagyok, és ebben kedvem telik. Nem múlik: telik.

- De nem él itt egyedül… - kezdte Tamás a magával hozott muníciót felhasználni, tervszerűen, higgadtan, a lehetséges meghátrálás minden esélye nélkül. Az öreg felületes izmai megfeszültek, épp ezért kissé hanyagul hátradőlt, és akarattal elengedte magát, lazított.

- Így van.

- És akivel itt él, arról nem tud senki, se személyazonossága, se földhivatali bejegyzés a tulajdoni lapon, még csak orvosi száma, neve sincs.

- Neki nem kell név, de azért én tudom a nevén szólítani.

- Nincs jogi státusza, se hatósági igazolványa, semmi.

- Igaz.

- Amit maga csinált, azt tiltja a törvény.

- A törvény? – csodálkozott Ádám. Tamás már állt, háttal az ajtóból bezúduló fényben, és Ádám a háta mögött megpillantotta az ajtó keretében a felbukkanó Jokát. Nyolc éve várta már ezt a pillanatot, de sosem gondolta, hogy így jön el. – A törvény tiltja, hogy megosszam az életemet a feleségemmel?

Tamás meghökkent, kicsit bugyután nézett Ádámra, még az erős szövetzakó sem tudta megakadályozni, hogy a vonalas szakmai korlátain túl ne hatoljanak a délután váratlan benyomásai. Sose tudott felkészülni erre az emberre. Viszketni kezdett a háta is, a lelke is.

- Apa, anya már húsz éve halott – szólt Joka. Ez volt az első mondata. – Csak egy fénykép a falon.

- Caci vorba, igaz beszéd. És mégis együtt élünk itt, férj és feleség vagyunk, és minden szavunk és tettünk itt van velünk. Istennel talállak, fiam.

- Most nélküle jöttem, apa. Beszélnünk kell.

- Igen, tudom.

Ádám a vendégeihez fordult.

- Kikísérhetem Önöket?

A logisztikusok elindultak a kerítésen túli megnyugtató világ felé, és az idősebb a méltó ellenfél megbecsülésével a hangjában még összeszedte magát, és adott egy abgangot.

- Még egyszer eljövünk. Eljövök.

- Itt leszek – felelte Ádám. – Még egyszer, utoljára.

 

21.

E-MAIL

 

Feladó: jogi osztály

Címzett: ügyvezető

másolat nincs

Tisztelt Ügyvezető Úr!

Az elmúlt néhány napban többirányú kutatásba fogtam, hogy korrekten és gyorsan el tudjuk rendezni a problémánkat az Építésügyi Hatósággal, és a következő eredményre jutottam. Van olyan lehetőség, amellyel javítani tudjuk a zöldterületi mutatónkat, anélkül, hogy újabb ingatlant kelljen vásárolnunk, vagy külön megállapodásokat kelljen kötnünk az önkormányzattal, esetleg más hatósággal, ami valószínűleg újabb kiadásokkal, és főleg idővel járna.

Zöldövezetként számítja be az Építésügyi H. az ún. zöldtetős megoldást is. Ebben az esetben a költségoptimumot szem előtt tartva környezettudatosan is járunk el, amivel megfelelő reklámozás mellett az image-unkat is javíthatják, és az ökoldikus építészeti megoldással felhívhatjuk magunkra a médiafigyelmet.

Ha így döntünk, választhatunk az egyszerű, intenzív zöldtető, és az ún. extenzív zöldfelület között. Előbbi esetben kevésbé igényes díszfüvekkel, gyepes évelőkkel és egyszerű cserjével telepítjük be a tetőt 30-40 cm-es termőrétegen, tág tűrésű növényfajokkal, szárazságtűrő növényekkel, ahol az ökológiai törvényszerűségek háborítatlanul érvényesülnek. Ez a megoldás egyfajta bioindikátorként is értelmezhető, hiszen minden környezeti szennyezést jelent. A zöldekkel vívott küzdelmünkben ez az érv hathatós lehet, javíthat a tárgyalási pozíción.

A tetőt természetesen több réteggel kell védeni, a statikai, a hő és a víz igénybevétel ellen, és dréneket kell használni a vízelvezetéshez.

Az aktívtető használata véleményem szerint jó megoldás a problémánkra, főleg mivel a logisztikai osztály oly kevés haladást ért el a tárgyban, és az idő sürget.

Javaslom, hogy a fent vázolt terv legyen az „A” változat, és a telekvásárlás kerüljön „B” státuszba, de a döntés középvezetői szintű nyilvánosságra hozásával ne szegjük a logisztikai osztály kedvét, így a „B” változat vasát továbbra is a tűzben tartjuk.

Tisztelettel,

aláírás

 

22.

Szasz, kaj nasz, hol volt, hol nem volt, volt akkor, amikor még aranypatkójú lovat fogtak a Göncölszekér elé, meg amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó Nap könnye, akkor történt.

- Miért, nem a Napé? A könny?

- De, ha nagyon szomorú a Nap, kék gyöngyöket sír. No, ha történt, nekifogok elmondani.

- De kedves testvérem, megbocsáss… Ki patkol meg egy égi lovat?

- Nem egyet, négyet! Négy ló húzza a Göncölszekeret, körbe-körbe az égen, még az aranypatkó is elfogyott alóluk azóta. Hát ki patkolta?

- Kovács volt az, minden bizonnyal, égi kovács!

- Az biz’ Szent Péter maga volt, segített kicsit a feljebbvalójának.

- Biztos úgy volt, öcsém! No, akkor tovább mondom. Hát, akkoriban még nem voltak meg a szavak.

- Már hogyhogy?

- Hát, senki sem találta még ki, hogy beszélni kellene, és a tárgyaknak, dolgoknak nem voltak nevei, nem tudtak beszélgetni az emberek. Az asszonyra meg a gyerekekre csak rámordult az ember, hogy „hö”, a fejével ide-oda bökdösött, meg gyámbászta őket, kézzel-lábbal mutogattak, meg hát nagyokat hallgattak. Mindenről.

- Énekelni sem tudtak?

- Hát… Dallamot igen, meg zenéltek is, de a szavak… annak híjával voltak.

- De kártyázni csak tudtak!

- Tudtak hát! De örömöt megosztani, csacsi vorbát mondani, mesélni, azt nem! No, hogy összeszedjem minden erőmet…

- Szedd bele a miénket is, testvér!

- Úgy lesz, öcsém, köszönöm a kívánalmat! Hát, egyvalami szöget ütött az emberek fejébe, az, hogy a Gazda, a Jóisten mindenki a nevén tud szólítani, és minket mindenben az ő hasonlatosságára formált ki, az emberek mégsem tudják egymást hívni, nem tudnak udvarolni, és nem tudnak mesélni a gyerekeiknek. Hát tenni kellett már valamit, úgyhogy eljött az ideje már ennek is.

- Hát persze, udvarlás nélkül nincs prütykölés…

- De hogy találták ki a szavakat?

- A visszájára, mint a Jóisten: ő kimondta a nevet, és így megteremtődött, mi meg láttuk a teremtést, és kiszóltuk a szánkon a nevet.

- De hát hogy történt?

- Történt, ami történhetett… Aznap este tizenkét bölcs, ősz öregember szépen megöltözött, fehér inget vettek, fekete nadrágot, kalapjukat kikefélték, csizmájukat kifényesítették, bajszukat megvágták, és tiszta ujjal nekiindultak a rengeteg erdőnek. Az asszonyok kis motyóban kolbászt, kenyeret meg hagymát készítettek nekik, és aggódva, várakozással néztek utánuk. Szólni nem tudtak, mert nem voltak még szavaik.

- Pletykálni sem tudtak, vagy átkot mondani?

- Nem, akkor még annyit sem tudtak mondani, hogy „ördög igya ki a véredet”… A bölcs öregemberek azután gelasz, mendelijasz, mentek-mendegéltek, és az erdőben elértek egy tisztásra, ott körbeültek…

- És ettek, igaz?

- Igaz, jóízűen falatozni kezdtek, megettek mindent, amit a batyuban találtak, azután meg megeresztették jócskán a gatyamadzagot, és munkához láttak. Nevet adtak mindeneknek, tónak, őznek, fának, virágnak, tűznek, víznek. Már hajnalodott, mire mindennel végeztek, akkor meg még ki kellett találniuk egy szót arra, amit már el is felejtettek. Ez lett az izé. Amikor hazatértek, a gyerekek mind eléjük futottak, az asszonyok meg izgatottan toporogtak a tornácon, hogy melyen nevet kaptak, szép lett-e, jó lett-e, illik-e? És az emberük aztán már néven tudta hívni őket meg a gyerekeket, és szavakkal szóltak egymáshoz.

- És illett-e minden név minden gyerekhez, apám? Volt-e, akit Izének neveztek?

- A név a legtöbb, ami adhattak a gyerekeiknek, Joka. Olyan szegények voltak, hogy a cipőtalpat is megették volna, ha a cipő fel lett volna találva, de szabad nélkül a lelkük még annál is szegényebb volt. A szavak: utak egymáshoz.

- És mire használták a szavakat, apa?

- Néha hazugságra, fiam. És hallgatásra. Megtanultak szavakkal hallgatni. A Hosszú Vándorlás alatt néhány szó jelentése elveszett. Lyukas volt a zseb, hát kiesett.

- Akkor mire volt jó az egész?

- A szavak: utak egymáshoz. Elmehetsz rajta, de vissza is találhatsz. A szavak léte: maga a hívás.

Itt bevégeztem. Ennyi volt, mert mese volt.

 

23.

- Akkor mit tudunk az öregről? Minden szálat megbirizgáltál?

- Igen. Az öregé a ház. A vele lakó kislánynak semmilyen személyazonossága nincs. Mintha nem is lenne a világon, még születési anyakönyve sincs, se TAJ száma. A mi emberünknek van hat gyereke, egy Ádám nevű fia már meghalt, a többiek szétszóródtak.

- Az baj. Mindet meg kell keresni egyenként.

- De nem. Valamiért mind lemondott a háztól, egy József nevű fiú javára. Ő örököl egyedül.

- Vajon miért?

Péter lapozgatott a barna dossziéban.

- Úgy tűnik, az anyjuk kérte. De nem volt nehéz dolga.

- Nem az az a fickó, aki tegnap feltűnt az ajtóban? Az a cingár, hajlott hátú, a cigarettával?

- De, ő lesz az.

- Nem úgy tűnt, mintha felhőtlen lenne a viszony az apjával. Keserűnek látszott, talán még indulatosnak is. És biztosan láncdohányos, egészen össze van szűkülve a szeme.

- Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ő a kedvenc. A legidősebb fiú.

- Nem hasonlít az apjára… Inkább jóvátétel lehet ez a ház-dolog valami sérelemért. Sebezhető emberke. Kárpótlás lehet a ház.

- Ergo?

- Ergo ő lesz a gyenge láncszem. Őt környékezzük meg.

- És az öreg? Őt futni hagyjuk?

- Nyomást gyakorolhatnánk rá a kis szőke gyerekkel. Akár megfenyegethetnénk a gyámhatósággal is. De valahogy nincs hozzá kedvem. Majd a fiún keresztül.

- Azt mondtad, még egyszer elmégy hozzá.

- Igen. Mindenképpen.

 

24.

Ágnes már három hete dolgozott együtt Magdival. Minden cserepes növénynek fényesre volt törölve a levele, és a monitorról eltűntek a nem használt parancsikonok. A ventillátort mandinerre fordította, ahogy Magdi szerette, és végre elérkezettnek látta az időt, hogy tovább kérdezősködjön.

- Magdi… Ha valaki talál egy csecsemőt, és nem szól senkinek…

- Kell szólnia. És a környezet úgyis észleli.

- De, ha nem szól senki, mondjuk.

- Ágikám, én ezt a mondjuk dolgot nem igazán kedvelem. Vagy megtörténik valami, vagy nem. A mondjuk számomra ismeretlen igeidő.

- Ha olyan bejelentést kapunk, hogy valaki egy talált csecsemőt nevel, mi történik?

- Mennyi ideje neveli?

- Ez is számít?

- Hát hogyne! Ha olyan régóta van nála, hogy egyszemélyes kötődést alakított ki a gyerek, sutba dobhatjuk a protokollt. A gyerek érdekét kell szem előtt tartanunk, és ha kötődése van, akkor az jól megnehezíti a dolgunkat. Tehát mennyi ideje?

Ági feszesen, de kis mosollyal válaszolt:

- Egy éve, két hónapja és hetvenhét napja.

- Az együtt négy hónap. Ebben az esetben ki kell mennünk környezettanulmányt készíteni.

- Ó. És mi van, ha mindent rendben találunk?

- Mindent? Kedvesem, a minden igen tág fogalom. Mi az ügyfél foglalkozása, keresete, munkaideje, lakáskörülményei, milyen a lakásban, a komfortfokozat, milyen a családi kapcsolatok teherbírása, van-e másik gyerek a családban, biztosítottak-e neki külön ágyat…

- Ágyat?

- Nem is hinnéd, hogy mennyi gyereknek nincs külön ágya, valami szedett-vedett matracon alszik, vagy a szülővel egy ágyban. Ilyenkor valójában más szerepbe teszik a gyereket, aki ettől megzavarodik. A minimum, hogy önálló fekhelye legyen a gyereknek, vagyis helye legyen a világban.

- És ha minden adott?

- Mi minden? Így nem tudok válaszolni.

- Egy negyven éves nő, irodai dolgozó, összkomfortos, másfél szobás lakás, plusz szeretetkapcsolat.

- Akkor hogy vigyáz a gyerekre? Ha bölcsödébe adná, már papírok kellenének. Ez nem áll meg.

- Legyen egy nyugdíjas férfi, igazi nagyapa-lélekkel, jó lakáskörülményekkel, és persze külön ággyal.

- Nem elég információ. Fiúgyerek vagy lány?

- Ez is számít?

- Mindenféleképpen.

- Értem…

Ágnes egy ideig a fülcimpáján keletkezett varrt kapirgálta, azután elkezdte rendbe rakni a postakönyvet, iktatni a tételeket, a küldemények típusa és súlya szerint. Ez a két kategória már alkalmas volt arra, hogy káosz keletkezzen a rendszerben, a lehetséges átfedések miatt.

- Valami csokit kéne enni – szólt át Magdához.

- Igazad van.

 

25.

- Hallgatlak, fiam.

- Apa… baj van.

- Nem találtad meg a számításodat? Nem megy jól a vállalkozás? – Ádám a vállalkozás szót kissé bizonytalanul ejtette ki, miközben gyógyító gyakorlata öntudatlanul dolgozni kezdett, látta a fia előreugró, lesunyt fejtartásán, hogy az Istenhez kötődő pályájának az első állomása, rögtön az első nyakcsigolyánál kimozdult, kisiklanak az üzenetek, a fia nem akarja fogni a jeleket, és ez az elutasítás mennyi eltékozolt erőbe telik. Az évek alatt felhalmozódott méreg, mint a hordalék, plakkokat rakott a szeménél a bőre alá, amitől se emésztéssel, se lélegzéssel, sem bőrön át nem tudott már megszabadulni.

- Melyik vállalkozás, apa? – kérdezte egy kevés öngúnnyal.

- A gilisztafarm. Arról beszéltél muro-jilo.

- Nem beszélem a lovárit. És te sem, apám! Szánalmas, amikor próbálkozol vele. Pont olyan fals, mint a gyerekkori altatók, és pont ugyanúgy túljátszod. Azóta fordult egyet-kettőt a világ.

- Az enyém nem.

Joka körülnézett. A szekrény tetején most is ugyanazok a teli italos üvegek sorakoztak, amiket gyerekkorában látott, bár az apja soha nem kedvelte az italt. A falon saját babakorabeli fotóját látta, az ismerős nagy keret apró részleteként.

- Te talán sündisznóhúst eszel ma is… A te világod mozdíthatatlan. Nálad ma sem fésülködhet férfi előtt asszony. A nő a férfinak nem fordíthat hátat. A tisztességes halott hat hét után nem járhat vissza. És az igazi cigány feleség olyan szégyenlős, hogy nem megy el az orvoshoz? Kiváltképp, ha valami női baja van, igaz?

- Mondd, mi lett a gilisztákkal.

- Tudtad, hogy a gilisztapete, a kokon az anyaállat fehérjegazdag ürülékét eszi? Vagy hogy az idősebb példány felfalja a kisebbet? És azt tudod, hogy a gilisztának ivargyűrűje van, ami ragacsos váladékot termel, és párzáskor egymáshoz rögzíti a két gilisztát?

- Mindezeket nem tudtam.

- És hogy a középkorban a lőporhoz keverték az összezúzott gilisztákat, mert növelte a találatok arányát? Vagy hogy a kovácsok használták az acél edzéséhez, mert szívóssá tette a fémet?

- Nem, de hallottam róla, hogy aszalva használta a népi gyógymód. Jó sokat hozzáolvastál, fiam.

- Igen. De tudod, a hirtelen fény megbénítja őket.

- Mi történt?

- Egy horvát ember vette át őket tőlem, csak át kellett hordani a Dunán, ő meg eladta a horgászoknak. De a háború alatt a szerbek elfoglalták a területet, én pedig ott maradtam több ezer, millió gilisztával. Gilisztamilliomos lettem. És láttam: a giliszta mindig a talaj felső rétegébe vándorol. De én azóta is csak taposom a trágyát, és nem látom a Napot. Hát ez a lashi vorba, apám.

- Miben tudok segíteni, fiam?

- Apa, Éva nem hajlandó velem jönni külföldre, pedig ott lenne a lehetőség. Ha kényszeríteni próbálnám, elhagyna. Az anyja teremti meg a biztonságérzetét, nem én. Tőke nélkül pedig nem tudok sehová nyúlni, semmit kezdeni. Nincs se iskolám, se gyakorlatom semmihez. A gyerekek elnéznek felettem.

- Mihez kezdenél, Joka?

- Vannak terveim. De hat-nyolc millió nélkül semmit se lehet beindítani. Segíts nekem, apa. Segíts anya emlékére, mert tudom, hogy az ő lelke nem nyugszik. Álmodtam vele.

- Mit, fiam?

- Földhöz vágta a kalapodat…

Ádám felnézett a képre. Az asszony tiszta tekintete most valami cinkossággal ragyogott, összejátszást üzent az urának, és az asszony tudta, hogy Ádám a közös játékot mindig örömmel játssza. Összenevettek most is a gyerekük feje fölött, mint régen annyiszor.

- Honnan vegyünk annyi pénzt, gyermekem? – nézett rá a fiúra mosolygó szemekkel. Joka megütközött, ő más hangulatot remélt alaphangnak, de apja észrevétlenül saját egészséges lényét vitte bele mindenbe, ami körülötte folyt, nem hagyta magát befolyásolni, nem is lehetett.

- Apa… a ház az enyém. Most kell az örökség. Nem várhatok tovább. Apám: elvesztem a családomat! A feleségemet!

Most nagy lett a csönd. Joka az apját nézte, az pedig a dikón alvó, Ádám feleségének rinciráncos, tarkabarka szoknyájából készült rongybabáját szorongató Anikát. És az asszony a képről, a férjét, a fiát és a kócos kislányt a rongybábuval. Mindhármójukat.

- Hozzánk jöhetnél lakni, apám. Éva örülne neked. Minden este mesélhetnél a gyerekeknek.

- Nem adom el a házat, Joka.

- Ez az utolsó szavad?

- Nem tehetem, fiam. Ha eljön az ideje, a tied lesz, akár el is adhatod. De megbocsáss, mondanék valamit.

- Nincs már, amit mondhatnál.

- Húzd ki magad, fiam, így görbén tudod csak látni és érteni a dolgokat. Megbocsáss, hogy ezt mondom, de ez fontosabb a háznál, kérlek, hidd el nekem.

- Csak te tudtál volna kihúzni. És így minden, ami tehetek: bango. A kedvedért cigányul. Lashi ratyi!

 

Az öreg ezután a feleségéhez fordult:

  • Annyit beszélek cigányul, amennyit tőled tanultam. Oláh cigány létedre meg kellett szöktesselek, már azt se tudtam, ki a gadzso. Akkor szöktél először. A családodtól. És másodszorra tőlem is. Amikor kérdés nélkül meghaltál.

  • Vigyázz Jokára – válaszolta az asszony. – És Anikára is.

 

26.

Kit csókol lelken a Devla?

Sas, kaj nas, phuro, régen, még a nagyapám nagyapja korában, pont úgy, mint sohanapján, az ördög eszén pediglen túl, volt egyszer egy szegény asszony, és annak tizenhét gyereke. Olyan hitvány volt a sorsuk, hogy minden évben mezítláb jött rájuk a tél. Ha volt egy kosár kenyerük, azonnal el is fogyott. Nem volt ám nekik rezidenciás palotájuk, csak egy viskójuk az erdőszélen, egyebük semmi, csak a szénfekete szemű, fekete hajú gyerekek.

Egy hosszú, sötét, téli estén maga a jóságos Isten kopogtatott be hozzájuk. Na,ha ez az éjszaka nem lett volna, ez a mese se lett volna. Egész kora délutántól késő estig a Jóisten csak vándorolt háztól házig, de az emberek nem ismerték föl őt, és senki nem adott neki szállást. Ajtóról ajtóra járt, egyre fáradtabb volt, és kopogott a szeme az éhségtől, annyira, hogy a szegény asszony ajtaján nem is kellett kopogtatnia.

Azt mondja az asszonynak:

- Éhes vagyok, fáradt vagyok, megalhatnék-e nálad az éjszaka?

- Megalhatsz, bizony, de én csak a sanyarú életsorsomat tudom megosztani veled – felelte az asszony.

A Jóisten azután annyi gyereket látott ott, amennyi rostán a lyuk, de megszámolni nem tudta őket, mert állandóan mozogtak meg hangoskodtak. Akkora volt a ricsaj, hogy annál csak az éhség volt nagyobb. Az asszony sült gombával és erdei szederrel megetette a vendéget, az meg úgy jóllakott, hogy ragyogni kezdett a dicsfénye. Az asszony így morfondírozott:

- Ez bizony maga a jóságos Jóisten. Megkérhetném, hogy áldja meg a gyermekeimet, hogy tehetősek legyenek, és hatalmasak. De ha megtudja, hogy egy szakajtónyira vannak, mindjárt elfordul majd. A Jóistennek sincs annyi gazdagsága, amennyit ezek megesznek. Hisz alig élünk egyik napról a másikra, még tűzrevaló fánk sincs.

Ahogy így forgatta az agya kerekét, a tizenhétből hét gyereket nagy hirtelen bedugott a kormos kemencesutba.

A Jóisten éppen az elalvás előtti szakállkifésüléssel volt elfoglalva, az ágya szélén ülve, és közben hallgatta azoknak az esti imáját, akik nem adtak neki éjszakára szállást. A szegény asszony melléült, megfogta a kezét, és így szólt:

- Te maga a Jóisten vagy. Kérlek, áldd meg a gyerekeimet, hogy gazdagok és hatalmasak legyenek.

- Valóban ezt szeretnéd?

- Igen, ezt.

- És erre van szüksége a fiaidnak?

- Te csak áldd meg őket, a többi az én dolgom.

 - Én megadom, amit kérsz, de az ajándékommal neked kell majd élned – phenel a Jóisten

 Azután a tíz gyereket megáldotta, hogy gazdagok és hatalmasok legyenek, és göcsörtös botjával útnak indult, pont, mint aki jól végezte a dolgát. Minden út Istenhez vezet, de vajon az Isten útja kihez vezet legközelebb?

 Úgy is lett minden. A szegény asszony házában megszűnt a csorripé. Tíz gyereke gazdag és hatalmas lett, később belőlük eredt a fehérek nemzetsége, a hét kemencesutban hagyott gyerek pedig füstös- barna lett az egész éjszaka tartó kucorgásban: őbelőlük lett a cigányok nemzetsége.

 Az anyjuk szégyellte, hogy olyan sok gyereke van, és a szégyene meggátolta, hogy minden gyerekére áldást kérjen. Mire észbekapott, a Jóisten már más kapuját zörgette.

  • Nem szégyen a kérés, igaz-e, bátyám?

  • Lashi vorba. Nem a kérés a szégyen.

 Itt a vége, gondolj véle.

  • Na, de bátyám. Kit csókolt lelken a Devla?

  • Hát ez az. Mindőjüket. Ezüst-arany legyen a szerencsétek!

 

27.

 Éva, miközben készülődött az osztálytalálkozóra, magában, öntudatlanul megfogalmazott néhány mondatot a mindennapjairól. A szép és egészséges három gyerekéről, nagy családi házukról, a jó kapcsolatról az anyjával, arról, hogy nem kell állást vállalnia, és kiegyensúlyozott családi életéről. A gondolatokat szépen kivasalva és összehajtogatva egy képzeletbeli hátizsákba rakta, hogy a kellő pillanatban kibonthassa majd őket, meglepődést, és remélhetőleg némi irigységet keltve.

 Farmerszoknyája helyett ezen az estén elegáns szövetaljat  vett, de ez a darab is megmutatta formás, kissé húsos lábait, és szűk fehér felsője sem sok teret engedett a képzeletnek. Alapozó nélkül, erősen sminkelt, de a csinos és a közönséges közötti szűk határmezsgyét még így sem lépte át. Volt valami természetes és gyermeki a lényében, ami minden kihívósága ellenére megvédte a közönségesség látszatától.

 Ékszereit gondosan megválogatta, fejére napszemüveget tolt, hajráfként viselve. Erős, édes parfűmöt használt, maga elé is fújt egy illatfelhőt, majd belelépett, tudván, hogy a haj sokáig őrzi az illatfoszlányokat. Csuklóit nem dörzsölte össze, nehogy megtörje a párlatot.

 Táskája összeillett a cipővel, benne csak az iratai és a bankkártyája; ez utóbbi megvédte minden kellemetlen meglepetéstől. Már kezében a kocsi kulccsal ment ki férjéhez a teraszra.

  • Szívem, anyám már a bolt parkolójában van, mindjárt ideér. Megeteti, lefekteti a gyerekeket, mindent elintéz. Bekészítettem neki a kávét, csak le kell főzni. Az étterem száma megvan neki. Indulok.

  • Éva. Akarod, hogy elkísérjelek?

  • Nem, drágám, ez csak a szűk „család”. Ha minden férjet kipletykáltunk, minden fotót megnéztünk, jövök. Megvársz ébren?

  • Igen. Vagy inkább eléd megyek. Szívesen.

  • Nem kell, hisz nálam van a kocsi.

 A következő pillanat a búcsúzó ölelésé volt. Mindketten lekésték, Éva azért, mert a férfi gesztusára várt, Joka pedig azért, mert érezte magán a cigaretta szagát, és tartott tőle, hogy az asszonyt taszítaná. Mindketten kivártak egy taktust, és a pillanat elmúlt. Joka érezte a feleségén, hogy teljes, tökéletes egész, nélkülevalósága se testi, se lelki tünetben nem nyilvánul meg, egész-sége bontatlan, sebezhetetlen. Esetlenül benyomult az asszonyt körülvevő illatos, meleg, pulzáló, hívogató varázskörbe, és ott hívatlan behatolóként kezdett viselkedni, anélkül, hogy megfogalmazta volna, szeretett volna valami tulajdonosi lenyomatot hagyni rajta. Éva hagyta magát, amíg a rúzsa veszélybe nem került, akkor nevetve ellépett a férje mellől, és az őt körülölelő békével együtt kisétált a férfi estéjéből.

 Joka délután betolatott az udvarra az autóval, úgyhogy az menetkészen, orral előre állt. Annak ellenére, hogy utoljára a férfi ült a kocsiban, minden az asszony méreteire volt beállítva, az ülés távolsága, a visszapillantó szöge, és a kocsi minden olyan extrával fel volt szerelve, ami egy családanya számára megkönnyítette a vezetést, többek között egy olyan tükörrel, ami lehetővé tette, hogy vezetés közben rálásson a gyerekeire.

 Emellett az autó mozgó főhadiszállás is volt. A csomagtartóban váltás ruha a gyerekek számára, üdítősüveg, poharak, takaró, sőt még zsebkés is lapult, felkészülve egy hirtelen ötletből fakadt dinnyevásárlásra. A kesztyűtartó viszont teljes egészében a nő nesszesszereként működött, mert amellett, hogy Éva anya volt, nagyon is megmaradt nőnek.

 Egy gyári retro válogatáslemezt tett a lejátszóba, mert a rádió ízlésére nem akart hagyatkozni, de annyira azért nem volt igényes, hogy maga válogassa meg az őt körülvevő hangokat. Annyival beérte, hogy fizetett érte, tehát érték. Mivel a gyerekei nélkül utazott, jól felhangosította, és elégedetten elindult.

 Andrásra nem is gondolt egész este, pedig már hónapok óta újra felvették egymással a kapcsolatot a közösségi oldalon, és tudták, hogy az este találkozni fognak. Évának ez a kapcsolat volt az egyetlen kudarc az életében, az okát máig sem értette, és szerette volna azzal zárni az estét, hogy a kudarcot teljes egészében András számlájára írják át. De a nap még ennél is többet tartogatott számára.

  • Éva, gyönyörű vagy – mondta András, rögtön ahogy hazaindultak. Mindketten az étterem parkolójában hagyták a kocsijukat, mert e kényelmi eszköz helyett az édes vörösbort választották az este egy óvatlan, jóllakott pillanatában.

  • András, ugye tisztában vagy vele, hogy mi szakítottunk – emlékeztette Éva mosolyogva.

  • Én ugyan nem.

  • Te nem. Csak nem viselkedtél partnerként soha.

  • Mikor nem? – kérdezett rá a férfi. Már régóta várt választ erre a kérdésre. Éva tűnődött, úgy érezte, eljött a perc, hogy orvosolják a régi sérelmeket, hiszen bármi is hangozzék el, ő nincs érzelmi veszélyben – férjnél van.

  • Egyszer sem mondtad, hogy szeretsz. Nem szerettél. Jogom van tudni.

  • Én még most is…

  • Most is mi?

  • Nagyon kedvellek. – András oldalról nézte Éva arcát, de a nő megállt, és egyenesen szembefordult vele. Húsos, szépen rajzolt szájában rengeteg apró izom kezdett dolgozni, amik hol pityergésre, hol csücsörítésre húzódtak, anélkül, hogy a szája kontúrja a valóságban elmozdult volna. András évek óta nem látta ezt a jelenséget, és most sem tudott betelni vele, Éva érzelmeit, izgalmát árulták el neki most is.

 Már a játszótérnél jártak, Éva lakhelyétől egy utcányira, annál, aminek egy megvilágított szobor volt a közepén. Ettől a keresztet ábrázoló alkotástól elhúzódtak, vagy az erős fény, vagy az absztrakt ábrázolás miatt, és összehangolt léptekkel egy szabadtéri kioszk felé vették az irányt. Valami ünnepség lehetett ott az este, a nyolcszögletű, nyitott faépület virágokkal volt feldíszítve, és világító izzófüzérekkel. A hangulat hatott rájuk, tudták, ha valamit meg kell beszélniük, az itt és most fog megtörténni. Megálltak és egymásra néztek.

  • Volt valaki más? – kérdezte Éva.

  • Nem volt, és most sincs.

  • < >

    Akkor mi? – odahajolt a nőhöz, és megcsókolta azt az izgő-mozgó szájat.Régen is ez volt a válasz minden kérdésre - egy tisztelettudó, simogató gadzso csók. Éva összezavarodva elhúzódott, és elővett egy ajakbalzsamot. Rúzsa ezúttal nem úszta meg a támadást.

  • Éva – mondta a férfi mókásan szégyenlős arccal -, szerettelek. De hogyan mondhattam volna ki ezt egy nálam tíz centivel magasabb nőnek? Kis sámliról? És mintha csak azért is tűsarkú cipőt vettél volna minden számba jöhető alkalommal…

 Éva buborékokkal teli hangján felkacagott, a sötétben messzire hangzott jóízű, hosszú nevetése. Átölelte, és megkönnyebbülten visszacsókolta a férfit, mert így már végre el tudta őt engedni. Mintha hirtelen légiesen karcsúvá vált volna, és a búcsút már minden ízében át tudta érezni, még a búcsúcsók ízében is, és át tudta adni a férfinak is. Nevettek, felszabadultan, gyermeki lélekkel.

 Joka, akinek volt érzéke a drámai felbukkanásokhoz, nem így értelmezte a jelenetet. Mégis Évának volt igaza, a cigaretta családellenes volt: ha ugyanis az éjszaka nem fogy ki belőle, sose járt volna erre.

 Igaz?

 Éva, miután hazaért, kikísérte az anyját a kocsihoz, aki csodálkozva figyelte oldott és kissé diadalittas lényét. Lányát.

  • Történt valami ma este?

  • Történt, anya.

  • < >

    Igen, vele. – Éva kuncogni kezdett, a néhány pohár bor mintha jókedvszökőkutat fakasztott volna a vérében, melyek pezsegve bizsegették a torkát, légútjait, orrát. – Hallanod kellett volna, anya! – Újra nevetni kezdett, láthatóan nem is szándékozott abbahagyni, ingatag helyet foglalt el a világban, ám ő az ártalmatlan, sziporkázó részegek csoportjába tartozott. – Egy láthatatlan kis sámlin állva csókolt meg – bugyborékolta az anyjának dőlve.

 A csinos, decens hölgy egy jól menő, saját vállalkozást irányított, szigorúan, mindent kézben tartva, kontrollszükségletét azonban a lányával szemben nem tudta eléggé kiélni. Tudta a vágyait késleltetni, kivárni, amire a környezetében vajmi kevesen voltak képesek, és ez a képessége fölénybe helyezte versenytársaival szemben az üzleti életben. A pillanat most alkalmasnak ígérkezett. Megpróbálta felmérni, hogy a lánya szellemi állapota megfelelő-e fontos döntések meghozatalára, esetleg az enyhe mámor segítségükre lesz abban, hogy Éva konok védővonalait a szükséges időre lerombolja? Mert szilárd meggyőződése volt, hogy Éva házasságát csupán a dac, vagy ahogy kiskorában nevezték, a dafke tartja.

  • Éva… sokat gondolkoztam rajtatok. Hagyd el Jokát. Nincs ennek semmi értelme. – Éva nekidőlt a magas kocsinak, és nekiállt kijózanodni. – Éva, ez az ember valójában se nem férj, se nem apa, még csak nem is magyar.

  • Hanem mi ő, anya?

  • Jó, értem én, barátkozik velük az ember, de a családba nem szabadott volna beengedni. Lásd be végre: nem dolgozik, nem keres pénzt, mindent te intézel, és én fizetek.

  • És ez mennyiben változna, ha elhagynám?

  • Ne idétlenkedj. Ha elhagynád, szabad lehetnél, megtalálhatnád az igazi párodat, aki méltó hozzád.

  • Mondjuk Andrást.

  • Mondjuk. Ahogy most élsz, az egy jövőtlen zsákutca. Ennek a te férjednek semmi terve, ambíciója nincs, csak imbolyog egyik ajtófélfától a másikig, külön erőlködni kell, hogy egyáltalán észrevegye az ember.

  • Hát te észre se veszed, az biztos. Szerinted nem csak nem magyar, hanem nem is ember.

  • Éva, csinos vagy, értelmes jó természetű, vidám… Most még találhatnál egy rendes magyar férjet, aki a gyerekekkel együtt el tud fogadni. Ne haragudj, de én se élhetek örökké, lassan nyugdíjba megyek, nem viszem tovább a céget. Most kell rendbe tenni az életedet.

 Éva arcába nézett, és látta, hogy a lánya ezeket az elvont, távoli kilátásokat nem tudja értelmezni. Valamiféle veszélyérzet megérintette ugyan az idegeit, de nem tudja a maga nyelvére lefordítani.

  • Öt éven belül eladom a céget. Szeretnék a nyugdíjas éveimben valahol a nyugati határ mellett letelepedni, és csendesen élni. Nem fogom tudni tovább fizetni a teljes megélhetéseteket, és nem is akarom. Ha nem hozod rendbe az életedet, elbúcsúzhatsz az ékszereidtől, a kocsitól, a háztól, nem fogod tudni fizetni a számlákat, összeomlik a háttér. Nem tudod miből felnevelni a gyerekeidet, gondolkozz! – a drága vagyontárgyak sorrendjét nem bízta a véletlenre, ismerte a lányát.

 Éva elhúzódott a kocsitól, és az anyjától is. Megállt, jól megvetette a lábát. Arcáról a smink az álláig lefolyt, haja tövében izzadtságcseppek kezdtek gyülekezni, ékszerei sem nyújtottak számára megközelíthetetlenné tévő menedéket.

  • Anya, tudom, hogyan gondolkodsz róla. Mindig is tudtam.

  • Igen, akkor is ezt mondtam, amikor milliói voltak, és marokszám szórta rád. A vérében van a dologtalanság, meg a tervszerűtlenség. Három napra, mit is, holnapra nem tud előre gondolkozni. Veszélyes ember.

  • Veszélyes? Joka? Hisz imád minket.

  • Ezek csak szavak. Ő nem tesz semmit értetek. Az ő szorítása annyi csak, mint a szűk cipőé.

  • Á, már megint egy hasonlat, az iskolában sem értettem őket soha. De van valami, amihez te nem értesz, anya. Őt választottam, a férjem, és szeretem.

  • Te nem őt választottad. Nem is ismered. Csak találtál egy kesztyűbábot, és felhúztad az ujjaidra.

  • Anya, én olyasmiről beszélek, amit te nem éltél át soha. Apa meg te mindent megterveztetek, és mindent végrehajtottatok. Gazdasági, pénzügyi egység volt a család. Én másmilyen vagyok: szeretem, a szagát, az izzadtságát, az érintését, a tétovaságát, az indulatait, minden testiséget vele, szerelmeskedés után a testemben hordozni…

  • Undorító! Erről hallani se akarok!

  • Még csak nem is hallottál róla soha. És pláne nem élted meg.

  • Hát akkor éljétek meg kettesben! Görcsbe rándul a gyomrom, ahányszor ide beteszem a lábam.

  • Anya… én mindig örömmel várlak.

  • Várj örömmel… csak ne Jokával.

  • Csak még egy kérdés, anya. Ha elválok, tovább járatod ezt a vándorcirkuszt?

  • Ha nincs támaszod, nekem sincs más választásom. Hiszen az anyád vagyok, és bármennyi vonóval is van bennük, a nagyanyjuk vagyok.

  • < >

    Félek, néhányan begyepesedünk mostanában – mosolygott Péter.

  • Igen, én is tartok tőle – gondolkodott el Tamás.

 Őt nem érdekelték puszta önmagukban a dolgok, jelenségek, vagy jelek, csakis és kizárólag az aktuális projectje elősegítői és veszélyeztetői. Az agyában éber őrpontokat tartott fenn őrzési célokra, melyek úgy lettek beállítva, hogy álmából is felébresszék, ha szükséges. És az őrpontok a kanyarban közepes erősséggel bejeleztek.

 Péter hagyományos feladata volt beállítani a GPS-t, megtanulta, hogy Tamás számára létszükséglet, hogy egyszer se hangozzék el az „újraindítás” parancs. Lehet, hogy Isten tervez, de az ember végez – gondolta Tamás szórakozottan. Vezetés közben újra érezte ujjbegyeiben a zsiborgást, időnként eltartotta őket a kormánytól.

 Évával és Jokával egyeztették a találkozót, a létrehívásának okát is, és minden adatot beszereztek, ami hasznukra válhatott, felkészültek. Irodájukban színes alkoholos filcekkel teleírták a tantáblát egy olyan elágazó folyamatábrával, ami a beszélgetés összes lehetséges elágazását leképezte.

 A négy ember mind bizakodva tekintett az eseményre, aminek már a puszta létrehozása a kísértésnek való engedés volt, hiszen Ádám teljesen egyértelműen mondta ki mindannyiuk számára, hogy nem eladó a ház. A háza.

 Mégis mindenki teljes természetességgel viselkedett, és úgy is érezte magát, mintha nem is árulásra készülne. Pedig mi dolga van ennek a négy embernek egymással? Ha van valami, amire illik az a kifejezés, hogy tárgytalan, hát ez az. A tárgy – a ház – ugyanis nem az övék.

 A meleg ellenére mindhárom férfi inget viselt, Péter feltűrte az ujját, de Tamás és Joka nyakig- csuklóig begombolkozott. A kávéasztalhoz ültek rögtön a bemutatkozások után, Éva kikészítette a kávézás kellékeit, és egy még meleg kuglófot felszeletelve az emeletes süteményállványon. Tamás egy pillanat alatt felmérte, hogy fegyelmezett életmódja mellett az édesség élvezeti értéke nem éri meg a bevitt kalória kockázatát, ám az udvariatlanság rizikója is forintban kifejezhető károkat okozhat. Habozása abban tárgyiasult, hogy érdeklődő arccal elvett egy szeletet, azután mintegy szórakozottan elfelejtkezett róla.

 Az elhelyezkedés alatt rövid, szinte észrevehetetlenül lejátszódó szereposztás következett, pillantásokkal, a távolságok- közelségek szabályozásával, láthatatlan szálakon. Gyors és hatékony volt ez a pillanat, mert minden szereplő érdeke volt, hogy az esemény rendeltetésszerűen folyjon le, bár a rendeltetés ez esetben a legszigorúbb mértékkel mérve is határozottan vitatható volt. Mi lehetett itt elrendelve?

 Elsőként Tamás vette magához a szót.

  • Nem csűröm-csavarom, vágjunk a közepébe, az idő drága. Áruházunk bővül, ezért újabb területre van szükségünk. Sajnos, az épület mögötti rész tőzeglápos, környezetvédelmi terület. Ezt az állítást a mi független szakértőnk cáfolta, bebizonyította, hogy a tőzegláp már évtizedekkel ezelőtt feltöltődött, de mégsem sikerült elérni, hogy arrafelé terjeszkedjünk. A környezetvédők lobbyja nagyon erős, mi jóval visszafogottabban haladunk, nem könyökölünk, hajlandóak vagyunk megadni az árát a kéréseinknek. Oldalt a főút van, a másik oldalon beépített lakóövezet, és ipari park. Csak észak felé terjeszkedhetünk, ahol is az ön édesapjának a háza áll.

  • Ez a fájón nyilvánvaló igazság… - szólt Joka, kissé még elszokva az üzleti tárgyalások hangnemétől.

  • Hajlandóak vagyunk az okozott kényelmetlenség miatt kártalanítani a családot.

  • Az önök számára mennyit ér ez az ingatlan? – kérdezte Joka. Éva letette az asztalra a tejszínt is, a férje jobbjára ült, kezét a férfi combjára tette.

  • Az ingatlan saját értékén meglehetősen keveset ér. Fölmértük, körülbelül hatvan éve épült, meglehetősen lelakott állapotban van…

  • Közművesített – szúrta közbe Joka. – Egy festéssel lakhatóvá lehet tenni.

  • Ez így nagyon erős túlzás. A ház, így ahogy van, négy milliót ér, nem többet.

  • Apám nem akarja eladni. Ennyiért pláne nem.

  • Nekünk valójában nem is a ház kell, hanem a telek. Az édesapja ragaszkodása érthető, de semmiképpen nem ésszerű. Mi jóval többet tudunk fizetni, mint a ház valós értéke, és ebből a pénzből sokkal értékesebb ingatlant vásárolhatnak. – Tamás ügyesen, megfoghatatlanul tért át a jelöletlen többes számra és a fokhatározót is szakszerűen választotta meg. Végezte a dolgát. Vigyázott, hogy munkája láthatatlan maradjon, ez tette igazi profivá.

  • Mégis, mennyi pénzről beszélünk? – kérdezett rá Joka, érezve felesége puha kezét hosszúnadrágján át.

  • < >

    Apám nem akarja eladni. Körülveszik az emlékei, a tárgyai, ott élte le az életét anyámmal. És nincs szüksége pénzre.

  • Annál inkább önnek – vélekedett Péter. - Tíz millióval már újrakezdhetné a vállalkozását.

 Joka észlelte, amit a két logisztikus észleltetni kívánt vele, hogy mindent tudnak anyagi helyzetéről, életéről, kapcsolatairól. Éva is tudatában volt már ennek, de különös módon egyikük sem bánta, szövetségessé, még inkább cinkossá tette őket. Közös volt az érdek, nagyon is közös.

  • Hát, tíz millióból újrakezdhetném – nézett fel jelentőségteljesen, hogy értsenek a szóból. – De apámé. És ő ragaszkodik hozzá. – Az utóbbi mondat már nem az alku része volt, hanem egy közös terv megfogalmazására irányuló kérés.

  • Nos, ez itt a problémánk – fogadta el Tamás, és a cinkosság testet öltött. A nyelvtan értük dolgozott, saját képükre formálták.

  • De van itt más baj is – erősített rá Péter. – Az édesapja adózás nélkül folytat üzleti tevékenységet.

  • Apám nem dolgozik.

  • De nem is a nyugdíjából él.

  • Apám azt sem tudja, mi a nyugdíj. Embereket gyógyít, azok meg hol hoznak valamit a házhoz, hol meg nem. Kifizetnek valami számlát, vagy megjavítanak valamit, ilyesmi. Nem érdekli a pénz.

  • Amit csinál, az a törvények szerint üzleti tevékenység, és adóköteles. Ha erről valami módon tudomást szerez az adóhatóság, csúnya büntetést kaphatnak, amit bevétel, bankszámla híján nyilván ráterhelnek a házra, jócskán lecsökkentve az értékét. Veszélyes játék.

  • De hát mit tehetnénk? – kérdezte Éva. – Az öreg csökönyös, mint az öszvér. Nincs a vérében semmi maradék az örök csavargóból! Ki látott már ilyen röghöz kötött cigányembert? Jó helye lehetne pedig nálunk is, legalább törődne az unokáival. Mesélni itt is tud.

  • A gyerekről jut eszembe – használta föl a szót nyomban Tamás. – Az apósa egy kislányt nevel minden legális háttér nélkül. Minden valószínűség szerint senkije ez a gyerek, és semmilyen hatóságnak nem szólt róla, tehát lényegében törvénytelenséget követett el. Sőt, folyamatosan szabálysértésben él, ami miatt veszélyes pert lehetne a nyakába akasztani, ami megint csak súlyos pénzbírsággal járna.

  • És a vele élő gyerek ráadásul egy kislány – tercelt neki Péter. – Ez még nagyobb kellemetlenséget idézhet elő. Ha valaki odaszól a gyámhatóságnak – sandított fel oldalról -, például.

  • Egy szó, mint száz, mindannyiunk érdeke, erősen érdeke, hogy az adásvételt megkössük. – összegezett Tamás.

  • Igen, de apám nem adja el – nézett sorban a másik háromra Joka segítségkérőn. – Mit tehetünk?

  • Beszélnie kell az édesapjával. – Tamás továbblépett a második bekezdésre, elkezdte kiosztani a feladatokat, most nem remegett a keze, semmi bizonytalanságot nem érzett, elemében volt. Energikusan előrehajolt, ezt a távolságot Joka barátinak érezte, az ő kultúrájának ez felelt meg, és ezért meg is nyugtatta, meg is erősítette. – Adja elő az érveinket teljes komolyságukban. Győzze meg az apját. Értesse meg vele, hogy nagyon veszélyes helyzetben van.

 Éva végigsimított a férje combján. Látta őt maga előtt vállalkozóként, hosszú szövetkabátban, mobilrádióval a kezében, céltudatosan, tele erővel, határozottsággal, és újra így akarta látni. Tudta, hogy képes erre, és akarta. Azt a Jokát akarta.

 Joka pontosan érezte az asszonyban feltámadó vágyat. Most, ölelve, át tudná fordítani a hátára, hogy ne csak férje, de ura lehessen, irányíthasson. És ennek a mozdulatnak apja háza az ára. Illetve: az ő háza. Mert már szilárdan meg volt győződve róla, hogy a ház őt illeti.

  • Beszélek vele – mondta, növekvő méltósággal.

  • Még ma kell. Szorít az idő. Holnapután már az a ház csak kétmilliót fog érni – Tamás az örökzöld kamionokra gondolt, amiket délután látott, de nem jött rá saját képzettársítása okára.

  • Joka nem tudja, mi a ma – nevetett Éva. – Pazarul bánik az idővel. Neki ugyanaz, hogy valamit meg kell tenni, azzal, hogy megígéri, hogy megteszi. Nem tudja, mi a különbség a kell, és a kéne között. Nem érti a muszáj szót, és a feltételes mód számára egy nagy homály. Nem tudja a különbséget a lehetne, és a meg kell lenni között. Mert cigány – és rámosolygott.

  • Ezúttal tudni fogom, édesem – mondta Joka, odahajolt hozzá, és ezúttal szemből csókolta meg.

 

29.

 Tamás az áruház parkolójában hagyta a Peagaut- ját, és sietség nélkül sétált Ádám háza felé. Analitikus agya tárolta a kamionokról gyeptéglákat lepakoló munkások látványát, és későbbi elemzés tárgyaként több pdf- fájlban tárolta agya mérhetetlen kapacitású tárhelyeinek egyikébe. Amin most dolgozott, az a befelé fordított figyelme volt, saját teste jelzéseit tapogatta végig a leolvasóval, és szabatos mondatokba szedte össze a tapasztaltak lényegét, mert tudta, hogy kevés ideje van, néhány órája.

 Felkészült a látványra, mégis irritálta, hogy a kapu sarkig tárva van. Miféle ember ez, aki éjjel- nappal mindenét kitárva mozog, alszik, él? Nem volt képes megállni, megállt, megvizsgálta a kaput, látta, hogy sarokvasat kellene cserélni, úgyhogy meg tudta magát nyugtatni abban a hitben, hogy a puszta lustaság magyarázza a jelenséget. Ettől máris jobban érezte magát, bár Ádám az utolsó percben mit sem változott, pusztán Tamás vélekedése Ádámról. És mégis magasabban állva érezte magát azon a létrán, amit Ádám sosem fog megvenni, csak kölcsönkapja, ha szüksége lesz rá.

 Belépett, és azon gondolkodott, hogy érkezését hogyan adja hírül. Megint veszített a biztonságérzetéből, viselkedési kódexe nem adott iránymutatást, és így támpont híján magára maradt. Ez nem bizonyult elegendőnek, mérgesen, minden jelzés nélkül benyitott. Haragja már indokolttá tudta tenni a bárdolatlanságot.

 Ádám háttal neki állt a munkaasztalnál. Egy kis kockás rongyba mért ki éppen valami elrettentő színű teakeveréket, fürkészőn felnézett Tamásra, és egy adag madársóskalevelet is becsomagolt, jól lezárva, bár az aromavédő csomagolás szót sosem hallotta.

  • Jó estét! – szólt Tamás. Ebben az egyben volt biztos.

  • Isten hozta – válaszolt Ádám természetesen, és nem szólt többet, mégpedig azért nem, mert nem akadt mondanivalója, és olyankor nem szokott beszélni. Tamásnak volt kérése, és az öreg türelemmel kivárta őt. Ebben a házban az események tempója öreg Ádi belső órájához igazodott, békés tempójához, csöndes üteméhez. Ádám az Ádi nevet még akkor kapta, amikor ezen a néven ő volt a fiatalabb, az öregséget meg mellé szerezte.

  • A segítségét szeretném kérni – kezdte Tamás igencsak nehezen.

  • De nem a házról van szó, igaz? – mosolygott Ádám.

  • Nem, nem. Az egészségemmel van baj. Ha segíteni tud, jól meg tudom fizetni.

 Anika, kezében a rinciráncos, tarkabarka szoknyából varrt rongybabával előkászálódott a hátsó szobából, felnyújtotta két karját az öreg  felé, ő felvette, azután öregesen lezöttyent egy székre, úgy, hogy a szék fölött néhány centivel már elengedett minden izommunkát. Tamásnak is helyet mutatott. Csak az asztal lapja választotta el őket.

  • Mondjam a tüneteket? – kérdezte Tamás tanácstalanul.

  • Mondhatja, de én már látom, amit látnom kell – válaszolta egyszerűen öreg Ádi.

  • Mit lát?

  • A hátán némelyik csigolya sajátos módon elmozdult, így a feje jóval megelőzi a testét. Az arcán kevés a kifejezés, majdnem mozdulatlan, remegést és zsibbadást érezhet a kezében-lábában, ujjaiban, túlfutott, apró mozgásokat próbál visszaigazítani. Kevés a mozgásában a kellem. Fényes a bőre. Szép lassan önmaga szobrává alakul.

  • Úgy érti, mint Mao? Vagy Brezsnyev? Sőt: Sztálin?

  • Őket nem ismerem. Túl kevés időt szánok a világra, meglehet.

  • Az orvos azt mondja: kezdődő Parkinson. Túl kevés az idegsejtjeimben a dopamin.

  • Őt sem ismerem. De a testében lévő zavart a lelki okozza. Maga meg akarja előzni Istent. Fejhosszal.

  • Nekem semmi dolgom Istennel. Az idegsejtjeimmel van probléma. Tud segíteni, vagy nem?

  • A megfelelő módon összeválogatott gyógynövények segítenek tisztára törölni a lelke tábláját, ebben tudok segíteni. De ha újra rossz parancsokat ír rá, a lelke elkezd menekülni a teste elől. Szobrot csinál a testből, hogy kiszökhessen. A lelke halhatatlan, és nem hagyja, hogy maga rossz gondolkodással tönkretegye. Előbb hagyja el magát, mint hogy ezt megtehetné, érti?

  • A gyógynövények… Mennyit kér értük?

  • Már összekészítettem. A leveleket elrágcsálni kell. De mindez nem elég. Helyre tehetném a hátát, hogy az üzenetek megfelelő helyre érkezzenek, és letörölhetjük a rossz parancsszavakat, de a maga gondolkodása újratermeli majd. Meg kell változtatnia. A gyógynövény nem írja föl a jó szavakat.

  • Szavak… Csak csereeszközök egy adásvételben.

  • Kezdetben – emlékszik? volt az alav. Az ige. Minden a szavakból lett.

  • Nem emlékszem. Engem kihagytak belőle. De nekem megvannak a szavaim, amik működnek.

  • Mi az a működés? – nézett rá Ádám kíváncsian.

  • Az, hogy valamennyit belefektetek, és tisztességes haszonnal számolva, annál többet kapok vissza.

  • És ez elég?

  • Elég. Csakhogy most ez sem működik. Megveszem a gyógyteát, és rakja helyre a hátamat. Még ma este.

  • Az csak ideig-óráig segít. Egyre rövidebb időkre. Nem tud megszökni a gondolatai elől.

  • Ez elég lesz. Mit kér érte?

  • Semmit. Mert én sem tudok adni semmit.

  • De. Időt.

  • Az haszontalan idő. Nem számít, ért engem?

  • Nekem csak az számít. Csak az az idő, ami ketyeg.

Öreg Ádi a földre terítette  a kockás plédet, és kezével helyet mutatott a fanyalgó Tamásnak. Orbáncfűvirágolajos kezével sokáig dolgozott Tamás hátán, az erejét is igénybe vette, izzadt, kissé lihegett is. Tamás tűrte, és hogy oldja a helyzet szokatlanságát, egyetlen olyan kérdést tett föl, amire igaziból tudni akarta a választ.

  • Mondja: miért nem termeszti ezeket a sokat érő növényeket a kertjében? Módja és tudása is van hozzá.

  • A növény olyan helyen ver gyökeret, ahol a megfelelő ásványi anyagok vannak, ahol fény van, árnyék van, nyirkosság van, esetleg éppen rejtettség, vagy ínség. Ahol letelepszik, ott magához tudja venni azokat az anyagokat, amik kellenek neki, és így válik gyógyszerré. Ha erőszakkal máshová telepítik, már nem ugyanaz a növény lesz.

 Anika izegni- mozogni kezdett, hasra fordult a tonettszéken, és a levegőben harangozó lábaival próbálta letornászni magát a földre. Öreg Ádi nehézkesen felállt, és keményen ránézett.

  • Ha most kimégy, elesel az üveggolyókban. Előbb el kell rakni.

 Anika morcosan, összehúzott szemöldökkel nézett vissza, mint a mesebeli choxanyi.

  • Mehetsz. Szabad döntésed van.

 Tamás elértette, és ő is fölállt. Elvitte az asztalra készített motyót, és habozva megszólalt.

  • Minden jót a továbbiakhoz.

  • Ha megengedi… Istennel hagyom.

 És ölbe vette a golyókon megcsúszó, síró Anikát.

 

30.

 Ágnes negyvenegy éves korára vonzó, kellemesen gömbölyded hölgy lett, a fülében arany-gyöngy fülbevalót viselt, nyakában a hozzá illő lánccal. A férje mobiltelefonjában Agika néven szerepelt, mert bohém művészemberként előszeretettel hagyta el a vesszőket, és egy egzotikus gambaszóló hangjai voltak a nevéhez rendelve. Három lánya már mind a nyolcosztályos gimnázium felső, részben az alsó tagozatát taposta, egy késői kisfiú, Benjamin pedig a leharcolt babakocsiban ült, nyálas kiflimorzsák, és egy Ági-illatú sál közeli társaságában.

 A lányok egyszerre beszéltek, a fogszabályozás különböző stádiumában voltak, ki túl a Harry Potter könyveken, ki előtte. Benjamin robogója a hálós szatyorban a babakocsin lógott, mára már kimerítették a benne rejlő lehetőségeket, amint azt Benjamin erősen viseltes cipője orra is bizonyított, és kimerítették magát Ágit is. A fagylaltokat hegyes, piros nyelvek olvasztották, és a Nap is.

 Ágnes Magdira gondolt, arra a réges-régi napra, amikor végre megfelelően tette fel neki a maga kérdését.

  • Ha találok egy elhagyott csecsemőt, hogyan érhetem el, hogy én nevelhessem föl?

 Magdi tudta a választ, csak jól kellett kérdezni.

  • Lásd el rendesen, alakíts ki vele erős szeretetkapcsolatot, és lapíts, ameddig bírsz. Minden perc neked dolgozik.

 Ágnes mosolygott akkori önmagán, a lelkesedésén, a romantikáján. Fáradt és elégedett családanya volt, zenészfeleségként viszonylag izgalmas életet élt, és a gyerekeiről való gondoskodás minden vegyértékét lekötötte. Már nem hordott többé bő férfiingeket, dereka kissé megvastagodott, és nem énekelt hangosan a kedvenc együtteseivel.

  • Anya, neked milyen volt a kedvenc fagyid gyerekkorodban?

  • Akkor, még a dinoszauruszok korában, csak csoki volt, vanília, meg puncs. Én a tölcsérért rajongtam.

  • És vágyódtál hupikék törpikékre, meg levegőbuborékos csokira?

  • Ami azt illeti, a levegőbuborék megvolt, csak nem volt körülötte csoki. Viszont a barátnőmmel kitaláltuk a buborékos kávét, de még nem szabadalmaztattuk.

  • Te mire vágytál? Úgy igazán?

 Ági meglepődött. Már nagyon régóta nem kérdezte ezt tőle senki, és ő sem kérdezte meg magától.

  • Tudod… Nagyon szerettem volna egy gyereket, aki nem kell az anyjának. Haza akartam vinni, és sutyiban felnevelni. Az ágyam alatt tartottam volna egy fiókban.

  • Hát, anya… Úgy látszik, nagyon akartad.

 Egy kicsit az összes nőnemű mosolygott, és lenéztek a babakocsiban fekvő, hasizomból felülni próbáló Benjaminra, aki nagyon hasonlított a családfőre, ám az ezen felüli vonásait nyilvánvalóan nem Agikától örökölte.

 

31.

 Pali bátyám a mezőn aludt, a feje alá gyömöszölt kabátján. Tartotta magát a mondáshoz, hogy télen étel nélkül, nyáron meleg ruha nélkül el ne indulj! Összeveszett az asszonnyal, de volt annyi lélekjelenléte, hogy a kabátját lekapja a fogasról, és lám, milyen jól jött most párnának! Kellemesen langyos volt az éjszaka, a föld még árasztotta a meleget, Pali pedig nem aggódott különösebben a veszekedés miatt, a villámnak néha le kell csapnia – gondolta -, legalább nem marad a felhőben. De hát ez persze már nem az a felhőtlenség, amit akkor éltek meg, amikor még csak járt az asszony után.

 Feküdt, nézte a csillagokat, és nem hiányzott semmi. Tudta, másnap estére hazamegy, és gondoskodik róla, hogy az asszony ne tudjon haragudni.

 Feküdt, és félálomban egyszer csak megérezte, hogy alatta lélegzik a föld, több ezer élő, mocorgó, fejlődő, hús-vér lény tüdeje emeli-süllyeszti a földet. Jóízűen az oldalára fordult, együtt létezett a lélegzéssel, és belesimulva mindebbe elaludt, abban a biztos tudatban, hogy itt a gradáció!

 Egyenesen neki szánva! Joka híján most rajta lesz a hosszú szövetkabát!

 

32.

 Anikának az öregtől kapott szeretettel csordultig tele volt a tankja. Futotta arra, hogy egészséges lélekkel kerüljön ki a gyerekvédelem rendszeréből, hogy kapcsolatokat tudjon teremteni, és megtartani, és hogy érdekelje a világ.

 Néprajzkutató lett, és sajátos módon kötődött kutatása tárgyához, a cigány mesékhez. Szőke, egyenes, fényesen csillogó hosszú haja és európaias fizikuma ellenére szívesen hordott tarka szoknyákat, vagy font szalagot a hajába. Egy regénybe ágyazott cigány mesekönyvet írt, aminek kiadásához néhány roma civil szervezet is hozzájárult. Húsz darabos példányszámban kelt el.

 

33.

 Joka a legapróbb részletességig ragaszkodott az általa el sem ismert, sőt, tagadott cigány hagyományokhoz, hogy édesapjának mindent megadjon, amire a lelke nyugvásához szüksége lehetett.

 Az orvost nyomatékos érvekkel győzte meg, hogy a halál időpontját három nappal későbbre dátumozza, így majd’ egy hét állt rendelkezésre a temetési előkészületekre. A cigány szokások szerint minél közelebbi a rokonság, annál több időt illik a virrasztásra szánni, kora délutántól késő reggelig. Joka mind a hat éjszakát végigvirrasztotta, de a belső szobában töltött délelőttök alatt sem tudott aludni, apja jelenléte ott még inkább körülvette, mint fizikai valója közelében. Egyre gyűröttebben, elhasználtabban és zavartabban jelent meg délutánonként a család, és öreg Ádi saját köre társaságágában, amely mihelyt megjelent, szinte egy testként befogadta. Pedig tudták. Ki szóbeszédből, ki zsigerből, de mindent tudtak.

 Ez nem tartozott a rendőrségre, apa és fia ügye volt, épp úgy, mint Joka születése.

 Joka gondoskodott róla, hogy apját lemosdassák, és a mosdóvizet messze a háztól öntsék ki. Fehér inget, mellényt, fekete nadrágot adtak Ádámra, és mellétették kalapját, pipáját, Bibliáját, mesemondó kellékeit, és mindennap az éjszakai virrasztásból maradt gyertyacsonkokat, mint másvilági útravalót. Joka maga nézett utána, hogy minden képet, tükröt letakarjanak, nehogy a halott meglássa magát benne, és ez megzavarja túlvilági útját. Öreg Ádival nem is esett meg ez a baj, de Joka mégis mindenben az apja szellemét látta, még saját kezén az erek rajzolatában is. Ádám nem látta meg saját magát, de Joka mindenhol látta Ádámot.

 A virrasztás, az alvásról való önkéntes lemondás olyan áldozat, aminek nagyságrendjét csak az tudja felmérni, aki már végigkínlódta az éjszakát, küzdve annak minden démonával, és átélte a hajnali kettő-három közötti magány és elhagyatottság érzését. Joka ezt teljes mélységében éjszakáról éjszakára megélte, mert egyformán rettegett az apja nélküli világtól, és attól is, hogy az öreg mégsem távozik belőle. Nem hitt a cigány hagyományokban, de azok mégsem eresztették.

 A női családtagok gondoskodtak az ételről és a gyerekekről, minden este más vigyázott rájuk éjfél után. Éjfélig a gyerekek is részt vettek a búcsúztatásban, a legapróbbak is megnézhették a halottat, és adhattak neki búcsúajándékot.

 Sötétedéskor tüzet gyújtottak az udvaron, hogy öreg Ádi lelke megtalálja a mennyországba vezető ösvényt. Joka kénytelen volt nagy tüzet rakni, biztosra akart menni. Amire régen szeretetből nem futotta, arra most a félelem muníciója több volt nála az elégnél.

 Gondoskodott róla, hogy a halott nevét ne mondják ki, nehogy hívásnak érezze, és visszajöjjön. Senki nem foglalkozott ebben a pár napban határidővel, halaszthatatlan tennivalókkal, se orvosi vizsgálattal, és mindenki túlköltekezett a lehetőségeinél, hogy öreg Ádi legalább holtában megkapjon mindent, amit életében nem.

 A pálinka és a poharak egész héten kézügyben voltak, és az első kortyot mindenki kilocsolta,  és Ádám lelkének ajánlotta fel. Joka komoran nézte ezt a szertartást, hiszen tudta, hogy apja sosem fogadta el az alkoholt, kizárólag gesztusként itta, és úgy érezte, a fenyegető hat hét, amíg a halott lelke még visszajárhat, kibírhatatlanul hosszú idő. Az hatodik nap táján Joka már nagyon zavart volt, borostás, ápolatlan szagú, haja zsíros, szeme a szokásosnál is árnyékoltabb. Nem tudott enni, nem volt éhségérzete. Pár nap alatt ijesztően felemésztette a szervezetét, az alváshiány és az éhség miatt időnként úgy hallotta, hogy a nevén szólítják. Azon a néven, amit apja neki szánt.

  • Apa, a tévét is le kell takarni – mondta Roland lelkesen, és a segítőkészség majd’ túlcsordult benne.

  • Eszeden vagy, fiam? Tévé? Nem mindjárt egy laptop? – és Rolandot nem sok választotta el élete első atyai pofonjától.

 Tíz óra után, egészen reggelig szokás szerint zenével, siratóval, meséléssel kellett teljen az idő. Táncolni nem való ilyenkor, de a mesélés jó kísérése az úton lévőnek.

 Nem volt, aki meséljen. Hogy ne a csönd beszéljen, Joka alig hagyott pihenőidőt a zenészeknek, jól megfizette számukra, hogy a csönd ne kaphasson hangot. És mégis megszólalt. És mindenki meghallotta, és mindenki tudta, és mindenki tudta azt is, hogy a többiek is tudják.

 Joka a temetés napjáig bírta, akkor Pali félrehívta.

  • Engedelmet, van itt valami félreértés, öcsém.

 Joka vérágas szemeivel felnézett, és szárazon mondta.

  • Mondjad – mint régen a mobilrádióba.

  • Hibát követtünk el. Nem itt kellett volna felravatalozni, hanem valamelyik ismerősnél.

  • < >

    Túlságosan ragaszkodik a házhoz, ide kötődik, nem tud a háztól elszakadni. Szorítja.

  • Hogy gondolod?

  • Láttam álmomban. Kutya képében. Ide volt kötve pórázon.

  • Pali… Vicsorgott?

  • Nem, Joka. A lábadat nyalogatta.

 Joka érezte, hogy eddig valamiféle rendszer szerint gondolkodott, és gondolatai tartották meg a világban a testét, csontjait, izmait. De a gondolat elillant, nem volt a helyén, nem volt már semminek semmi értelme, és nem is tartotta tovább semmi.

 A padlóra csúszott, és teátrálisan a fejéhez kapott. A gyászolók nagy része látta őt, de mozdulatát a liturgia részének tekintették, elfogadhatónak, sőt természetesnek vélték.

 Csak ült ott, és próbálta gondolatait, egész életét valami igazira ráakasztani, de ilyen szeget a maga valóságában sehol sem talált, és most nem tudott „elmenni szegér”, nem volt már hova. Kábán ment a koporsóhoz, és apja fejétől jobbra állva üres tekintettel nézte végig a koporsó leszögezését.

  • Miattam kerültél ide, apám – mondta, és várta, mit tesznek a többiek. De semmit, csak végezték a dolgukat, és a zenészek újabb siratóénekbe kezdtek, ahogy a legközelebbi hozzátartozók közül négy férfi a vállára vette a koporsót. Joka melléjük szegődött, fölösleges ötödikként.

Árva madár miért keseregsz az ágon,

hisz nem te vagy a legárvább a világon?

 

  • Miattam haltál meg – szólt Joka hangosabban, de most sem figyelt oda senki. Most sem figyelt rá senki.

 Ment a temetési menet, szigorú menetrend szerint, elöl a közeli férfi rokonok, barátok, hátrébb a távolabbiak, végül az asszonyok a gyerekekkel. A javakorabeli férfiak készenlétbe helyezkedtek, és figyelni kezdték Jokát, hogy ha majd bele akarja vetni magát a koporsó mellé a gödörbe, vissza tudják tartani. Ez is a gyász része volt, nem volt benne semmi rendkívüli, és bármennyire tűnt hatásvadásznak, a szereplők a hozzá kötődő érzéseket valóban megélték. Haladt a menet tovább, és Jokában a feszültség túllépte az elviselhetőség határát.

  • Én öltem meg, értitek?

 Semmi. A hozzátartózó, mély gyászában gyakran okolja magát szerette haláláért, de itt most másról is szó volt.

  • Megfojtottam, értitek? – üvöltötte. – Közelről láttam a kigúvadt szemeit! A kezeim között nyaklott ki a feje!

     

    „El van az én boldogságom temetve,

    amiolta nem nézek a szemedbe.”

     

 És a menet hosszan vonult, nem válaszolt, mintha semmi szokatlan nem történt volna.

  • Belenéztem a szemébe, és megfojtottam – nézett rájuk segítségkérőn, de már megcsöndesedve. Nem mondott újat senkinek, de nem is az ő dolguk volt, nem ítélkeztek, és nem róttak ki vezeklést sem. Amíg a sírhoz nem értek, Joka lila ködben, szélütötten kóválygott.

 

„úttalan utakra segíts,

          úttalan utakon segíts”

 

 Ezt az ismerős szöveget nem bírta tovább. Amikor meglátta a nyitott sírt, előtépte zsebéből a házról szóló adásvételi szerződést, és látványosan belevágta a sírgödörbe, öreg Ádi mellé. Tépte a haját, ruháját, sose viselkedett ennyire cigányként, mint amikor minden módon megtagadta az apját. Farkasszemet nézett volna mindenkivel, de rá se néztek. Öccse legnagyobb fia, Ádám, leugrott a sírba, és kirakta a szélére az iratot. Nem illett az oda öreg Ádi mellé.

 A mozdulat mindazonáltal Joka tartalmatlan gesztusainak egyike volt, mert a másik, aláírt példány már napok óta Tamás kezében volt.

 

34.

  • Mi lesz az új szlogenünk?

  • Több variáció van. Olyan, mint például: Ezt mi hoztuk tető alá… Vagy: A mi teremtett világunk…

  • Nem tudom, mintha az jönne le belőle, hogy mi vagyunk az Isten.

  • Mit szólsz ehhez: Nagy lépték, kicsi lábnyom…

  • Ezeket az itt vásárló sült békák nem is értik. Ki dönt?

  • A jogiak. Övék lett a project.

  • És a logisztika?

  • Egyedül maradt a srác. De a szellemiséget, azt megörökölte.

 

35.

Amikor évek múlva újra levette a könyvet a polcról, már eltelt némi nem haszontalan idő, megváltozott ő is, más értelmet kaptak számára az események, és így most más véget kell érjen a történet. Mert az igazi mese mindig a közönségéhez alkalmazkodik, és azt mondja el, amit akkor és ott éppen hallaniuk kell. Így is végződhetett volna a történet.

  • Éva… nekem nagyon rossz érzéseim voltak egész nap. Beszéljünk egymással.

  • Jó. Ideje. – Éva előrehajolt, felkészült a támadásra. Pontosabban, hogy ő támadjon először.

  • Tudom. Nem mehet így tovább. Rossz felé megyünk.

  • Anyám majd…

  • Nem. Csak mi. Te meg én. És András nélkül!

  • Joka… Én nem csaltalak meg. De félek. Nem vagyunk veled biztonságban. Neked kell megadnod!

  • Kedvesem… én végig ezen dolgoztam. Csak ezen.

  • Nem. Megcsaltál.

  • Én? Mit beszélsz itt összevissza? Éva?

  • A teraszon. A dobozoddal. A cigiddel. Az idővel. Egyedül hagytál.

 Joka kézen fogta Évát és kivezette a teraszra. Leültette a hintaszékbe, és ráterítette az apjától nemrég kapott piros kockás takarót, majd a kezébe adta a dobozt. Hűvös őszi nap volt, de sütött a nap.

  • Nézd meg, mi van benne!

 Éva forgatta a fotókat, Párizs, Velence, Nem York… tenger, gleccserbarlang, sivatag…

  • Nem értem.

  • Ezeket mind látnod kell.

  • De hogyan? Nem tudlak követni.

  • Pedig én vagyok az, aki elől megy. Nem azért, mert lenézlek, hanem hogy vigyázzak rád, és rátok. Ezért megy a férfi elől, érted?

  • És ha fekszünk? – nézett rá hamiskásan, huncutul a nő, haja egyenesre vágott vége arca közepébe ért, kihívóan, és mégis ártatlanul.

  • Ha fekszünk, akkor is a férfi vigyáz a nőre.

  • Befedi a testével? – nevetett Éva.

  • Igen. Akár most rögtön.

  • De mik ezek a papirok? Biztosítás? Harminc milliós életbiztosítás?

  • Éva: az ékszerek rajtad, a papír a dobozban…. Te egész életedre biztonságban vagy. Velem. Vagy így, vagy úgy.

 Nézték egymást, újra, majd Roland robbant be lelkesen.

  • Apa, megjött Pali bátyám! Itt a gradáció! Nyüzsögnek a hörcsögök! Új csapdákat hozott! Én is mehetek? Anyát kérdezzem?

  • Nem, fiam– nézett Joka sokatmondóan Évára. – Velünk jöhetsz. Akad még tanulnivalód. De megbeszélem anyáddal is. – Újra kézen fogta Évát, egyenesen a hálószobába vezette, és magabiztosan bezárta az ajtót.

 Pali bátyám magának készítette el a kávét, nem akadt ugyanis olyan háztartás, amiben ne ismerte volna ki magát.

 

VÉGE

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap