A jeggyűrű (Arany Sas pályamű)

Felber Zsolt, h, 07/23/2018 - 00:04

    Ahogy hátradőlt Árpád a kopott karosszékében, és a kandallóban sistergő tüzet figyelte, az emlékezet halovány lángja gyúlt fel benne. Vagy húsz évet repült vissza az élet göröngyös útjain, és Oroszországban találta magát. Miközben emlékképei peregtek szeme előtt, a tajga metsző szele hatolt csontvelejéig. Magára húzta kockás, megfakult plédjét, és hagyta, hogy tovább folyjanak a szürke felvételek. Még véget sem ért a nagy háború, mikor elégtelen ruházatban került egy távoli fogolytáborba többedmagával, magyarokkal. A papírtalpú bakancs, a silány posztójú nyári öltözet korán kevés lett a fagyos vidéken. Ehhez társult még a Haza, a család bizonytalan idejű elvesztése, a kifürkészhetetlen sors.

   

   Több nemzet tagjait terelték egymás mellé a barakkokba. Elviselhetetlen körülmények uralkodtak a lágerben. Az őrök, amennyire lehetett, nem kímélték a foglyokat, gyakran csattant az ütleg a kezükből. A kápókon kívül a legnagyobb úr mégis az éhség volt. A folytonos káposzta, krumpli és almaleves kezdte bezárni a türelem kapuit. A kemény fizikai munka minden falatot rögtön elégetett, gyakran pokoli hangulat uralkodott a gyomrokban. Megfelelő, tiszta ivóvíz is csak nagy ritkán került a csajkákba. Amit inni lehetett, attól még az állatok is undorodva fordultak el. Aki nem bírt magával és kortyolt a mérgező vízből, betegség vert benne tanyát. Fekély, vérhas-járvány, elvakart sebek virágoztak mindenütt. Az elmúlt életet is csak egyszerű földbekaparással tudták le. Hol volt ott harangzúgás meg miatyánk? A reggel kiosztott kenyéradagot egyből behabzsolták, mert estére már lába kélt volna. Nagy keletje volt még annak a nehéz, savanyú öregkenyérnek is, amit kaptak.

   

   A magyarok egy zárt közösséget alkottak a táboron belül. A többi nép nem nézte jó szemmel az erős és kitartó magyarokat, s ha többségbe kerültek, bizony nem is hagyták szó és tett nélkül. Így hát még jobban összefonódtak. Meglepő módon, a többség az életet választotta ebben a bitang rabságban, aki elengedte magát, azt hamarosan el is földelhették. Ha valaki szert tett közülük némi plusz ételre, maradékra, megosztotta a többivel.

   

    Egy napon már az összeesés határán egyensúlyozott Árpád. Szemei majd’ kifordultak a kínzó éhségtől. Megfeszítette magát és csak azért is húzta-vonta a nehéz súlyt. Felfigyelt rá az őr is, észrevette lassuló tempóját. Sokáig követte tekintetével, s mikor már biztos volt sikerében, megállította. Hadaró orosz szavai érthetetlenek voltak, de ügyes mutogatással kiegészítette azokat. Árpád hamar rájött, hogy mit akar az őr tőle, akinek a kezében egy tenyérnyi cipó lapult. Az éhes rabnak megcsillant szemében a reménység enyhe sugara. Homlokán sós izzadságcseppek vonultak lefelé. Torkába, mintha gombóc költözött volna, alig bírt nyelni. Közelebb lépett a muszkához, aki harsányan mutogatott Árpád keze irányába. Rátekintett cserzett ujjaira. Megvillant a jegygyűrűje. Már-már mohón nyúlt volna érte, hogy átadja a darab kenyérért cserébe, de hirtelen megjelent szeme előtt kedvese, ahogy ujjára húzta az örök kötelék jelképét. A szerelemét, a jövőét. Némán állt, gondolatok cikáztak fejében. Ha odaadja, akkor megkapja a kenyeret, az életet, ami igaz, hogy csak pillanatnyi megoldás, de mégis a túlélést szolgálja. De ha odaadja, azzal lemond szeretett feleségéről, a valós otthon emlékéről, a már biztosan naggyá cseperedő fiairól. Ez az a gyűrű, amit még édesapjától, özveggyé válása után kapott. Odaadja vele édesanyja emlékét is. A Szülőföld, a Haza melegét, szeretetét. Égető mélység lüktetett át testén.

   - Azt már nem! Hulljak el végelgyengülésben, mintsem lemondjak ezekről! - érett meg benne az elhatározás. Felnézett, és rázta sziklává erősödött fejét, kezét magamögé rejtve. De már késő volt. Az orosz közelebb intette magához a géppisztolyával. Ez elég indoknak tűnt, így Árpád elébe lépett. Még egyszer megrázta fegyverét, nagyobb nyomatékot adva szavainak:

   - „Davaj, davaj venger!”

 Most már oda a gyűrű! Az őr erővel, szinte ujjait törve szedte le a rab kezéről. Elégedett mosoly telepedett borostás képére. Próbaként még bele is harapott az ékszerbe. Tenyérbe mászó arccal küldte vissza az elcsigázott magyart munkára. Dermesztő szél költözött Árpád lelkébe, ami megfagyasztotta benne az időt. Néhány hosszúnak tűnő másodperc után nehéz mozdulatokkal fogta meg a talicska nyelét. Bosszúsan nézett vissza a muszkára, aki épp a cipóhoz fogott hozzá jó étvággyal. Sőt, az első falatot még a földre is köpte, had egye a fene az engedetlen magyarját. Szemtanúja volt az esetnek néhány magyar rabtárs is, akik lesütött szemmel indultak tovább. Itt az elégedetlenségnek nincs értelme, az egyenlő a veréssel, rosszabb esetben akár a halállal is.

   

   Árpádot nem hagyta nyugodni a dolog. Nem mert éles tekintetet vetni rablójára, mert pórul járhatott volna. Így hát maradt neki az elmélkedés, a bosszú, vagyis inkább a jogos tulajdon visszaszerzésének tervezgetése. Kemény fából faragták, nem adta föl sosem. Ami az övé, az az övé is marad. Tettrekészsége szinte megnémította, alig hagyta el hang a torkát. Társai sem forszírozták az esetet, tudták befelé fordulásának okát. Szívesen segítettek volna, mert ők sem szívlelték a behemót őrt, aki tábor szerte ellenszenvnek örvendett. Többeknek okozott már fejfájást, a szó legszorosabb értelmében is. Árpád csak a megfelelő pillanatot kereste. A lenyugvó napig dolgoztak, így hát a kormosodó est jelenthette a megfelelő időt a cselekvésre. Kifigyelte az őrök szokásait. Ők külön barakkban voltak elhelyezve, a tábor egy nyugalmasabb végében. Munka után kiosztották a csapnivaló vacsora szerűséget, majd egy-két fegyveresen kívül, a többi szabadidőt kapott. Ilyenkor kártyázgattak, iszogattak. A rabok sem voltak a barakkokhoz kötve, félig meddig szabadon jártak-keltek. Így tett Árpád is. Lopott mozdulatokkal közelített az őrség szállása felé. Kint a faház előtt ücsörgött a nagydarab őr, egyedül. Árpád nesztelenül került egyre közelebb hozzá…

 

   Másnap kora reggel, hirtelen felsivító sziréna hangjára és eget rázó kiabálásra ugrottak ki kemény fekhelyükből. Úgy, ahogy voltak, minden rabot felsorakoztattak a láger főterén. Elébük egy asztalra kiterítve feküdt az őr vérbefagyott teteme. Szúrós tekintet pásztázta a szemben álló rabok pislákoló, félig behegedt szemeit. Ideges őrök jártak körbe, s egy-egy kemény ütleg próbálta kikényszeríteni valakiből a beismerő vallomást. Miután senki sem mozdult, merthogy nem értették az ordító hangokat, egy-egy nemzet oroszul beszélő tagja fordította le az üvöltést: lépjen előre az a bitófára való, aki kioltotta az őr életét. Kis szünet illantjával a magyarok minden, szinte egyszerre léptek előre, majd őket követve a többi nép fogságba taszított fiai is előmerészkedtek. Teljes volt a megrökönyödés a rabtartók között, erre nem számítottak. Nem is tudták mire vélni, mit kezdjenek a sok „gyilkossal”. Kollektíven mégsem büntethették őket, mert mi lett volna a munkavégzéssel. Meg azért csak több volt a rab is, mint az őr. Így nem maradt más, csak bosszúsan fújtatva körbe járták a foglyokat, üvöltöztek, fegyvereikkel hadonásztak, de megtorlás nem történt. Még délig hagyták a nyomorultakat a téren állva, aztán visszazavarták őket a barakkokba. Lassan elcsitultak az indulatok, visszatért minden a régi mederbe.

 

   Egy nap Árpád, és még egy-két magyar sorstársa is megkapta az elbocsátó parancsot, így elindulhattak haza. Óh, Édes Otthon! Újra látni a Hazát, a szeretteiket. Kis batyuba csomagolták össze az utazáshoz kiosztott komiszkenyeret, egy darab szalonnát, vereshagymát, s zsebükbe mélyesztették az engedélyező passzust. Az őrök már nem foglalkoztak velük, a vasút irányát megmutatták nekik, azt „davaj!” Árpád ráerőltette megdagadt ujjára gyűrűjét és nekivágott a hosszan elnyúló ösvénynek, a szabadság útjának. A vonat lassan, döcögősen haladt a rég nem látott föld felé. Néha el-elszunnyadt Árpád, de egy-egy füttyszó vagy ellenőrzés visszahozta az éber világba. Az első útmelletti kőkrisztust megpillantva már tudta, hogy hazai földön jár. Ólmos könnycseppeket szívott be szikár arcbőre, de nem szégyellte elérzékenyülését. Néha odatörölt foltos katonazubbonyával, de hagyta érzelmeit eluralkodni…

 

    Öreg este volt már, mikor kopogtattak szerény lakának ajtaján. A falu végéről jött át Józsi, a legidősebb fiú az ötből, aki segített neki. Tüzelőt hasogatott fel, vizet hordott be a kútról, s ha volt lábasjószág a háznál, azt is elgondozgatta. Árpádnak már nem volt családja, békében nyugodtak lent a földben. Alighogy hazaért a fogságból, kevés öröm jutott neki. Először kisebb fiát, majd a nagyobbat, és az asszonyt is magával vitte valami gyilkos nyavalya. A szomorúság ütött tanyát házában, s elzavarni sem lehetett. Amíg bírta maga végezte dolgát a ház körül, de hamarosan rajta is kijött a fogság okozta kórság, végtagjai majdhogynem teljesen lebénultak. Így hát elkélt neki a segítség a kis Józsi személyében. Szívébe zárta a szorgos fiút. Sokat mesélt neki katonaélményeiről, de jegygyűrűjének titkát nem fedte fel senki előtt.

 

   De ez így van jól, ezt már magával viszi a sírba a többi szép emlékkel együtt. Az áldott Magyar Földbe…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap