A kosár (Arany Sas pályamű)

luca.k, cs, 07/26/2018 - 00:03

– Karcsi, meg kell állnunk!
Nincs válasz. A kis társaság tovább lépked az erdő szélén.
– Kérlek! – szól megint a feleség. Hangja szinte visszhangzik az éjszakai csendben. – Muszáj pihenni!
– Nem lehet – válaszol a férj, kissé zihálva a nagy tehertől. – Még túl közel van a falu. Nem adhatunk esélyt, hogy megtaláljanak minket…

*
1944, ősz

Épp a tyúkokat etette, amikor az utca felől kiáltást hallott. A lelkész állt a kapuban.
– Ilonka, kedves, egy levelet hoztam magácskának és az urának, kérem, mihamarabb válaszoljanak rá. Egy fiatal debreceni asszony írta az egyházközösségnek: koraszülött ikrei születtek nemrég, és sürgősen tejre lenne szüksége… És tudja manapság milyen nehéz tejet beszerezni a városban… Azért jöttem magukhoz, mert tudomásom szerint maguknak van tehenük.
– Igen, így van. Milyen szomorú dolog… Megbeszéljük Karcsival, mit tehetünk.
– Köszönöm, hálás lennék, ha tudnának segíteni. És még egyszer, kérem, siessenek a válasszal!
– Természetesen. A viszont látásra!
– Isten áldja, Ilonka!
Ilonka bement a házba, nekilátott az ebédfőzéshez. Míg a leves forrt, kiment a kert végébe, hogy segítsen Erzsinek gyomlálni.
Hárman éltek együtt a házban: Ilonka, a férje, Károly, és a férfi nővére, Erzsi. Erzsi egy éve özvegyült meg, férje a fronton esett el, és mivel nem volt még gyermekük, Karcsi jobbnak vélte, ha hozzájuk költözik, így mindhármuknak könnyebb lesz.
Ilonka elmesélte neki, hogy meglátogatta őt a lelkész, és hogy mire kéri őket.
– Szegény asszony… – sóhajtott fel Erzsi. – Segítenünk kell neki. Két pici gyermekkel, ilyen háborús helyzetben…
– Igen… Remélem, rávehetjük az uramat, hogy néhány hónapig itt lakhasson. Sok jó ember kis helyen is elfér! Szorítsunk nekik egy kis helyet! Ugye segítesz meggyőzni Karcsit?
Ebédre megérkezett a férje is. Ilonka csókkal üdvözölte és a nyakába borult, és Isten tudja hányadszorra, hálát adott azért, hogy a férjét néhány évvel ezelőtti balesete miatt – mikor egy ló levetette a hátáról, és olyannyira megsérült a térde, hogy még a mai napig sántít – nem hívták be katonának.
Miután úgy látta, a férfi jól lakott, elmesélte a délelőtt történteket. Károly vonakodott attól, hogy idegeneket engedjenek a házba, és azzal érvelt, hogy idén a búza se lesz elég, és előfordulhat, hogy még venni is kell majd, de Ilonka számíthatott Erzsire, aki a tej fontosságát emelte ki.
– Karcsi, kérlek, hiszen két gyermek életét mentenéd meg vele!
– Rendben, na…! Legyen! De ha emiatt gondba kerülünk…
– Ó, köszönöm, köszönöm, azonnal szólok a lelkésznek! – borult a nyakába Ilonka.

*

Három nap múlva, kora délután érkezett meg a kismama, vállán táska, kezében széles fonott kosárban hozta kisbabáit. Könnyű volt felismerni az nőt, polgári ruhája meglehetősen eltért a falusi öltözettől. Ilonka első pillantásra megkedvelte az alacsony, vékony derekú, kedves arcú asszonyt.
– Isten hozott, kedvesem! – köszöntötte mosolyogva. – A lelkész úr kísérte ide?
Az édesanya bólintott.
– Akkor gondolom, ő már be is mutatott miket. Én Ilonka vagyok. Kérem, jöjjön be, pihenjen a nagy utazás után – ezzel levette a vendég válláról a táskát és karon fogva a ház felé húzta.
– Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok. De elnézést az illetlenségért, még be sem mutatkoztam. Erdős Imréné vagyok, Lívia. Ők pedig itt a kislányaim Eszter és Anna.
Lívia… Milyen szép név, még sosem hallottam! – gondolta Ilonka. – Különleges, nagyvárosi hangzása van. Bezzeg, aki viseli, olyan kedves, olyan közvetlen…
Benn a házban terített asztal várta őket, Erzsi elkészült az ebéddel, feltette az asztalra és beszédbe elegyedett Líviával. A családjáról és a szülésről kérdezte.
– A szüleim már nem élnek, mint ahogy a férjem, Imre szülei sem… - Lívia kis szünetet tartott. – Maga mikor hallott utoljára a férjéről? Én négy hónapja nem tudok róla semmit…
– Az én uram majd’ egy éve esett el a fronton… – felelte halkan Erzsi.
– Oh, sajnálom… Ha az én Imrém nem tér vissza, én… – mondta, de nem tudta befejezni, könnyek gyűltek a szemébe.
– Ne keseregj kedvesem, most a legfőbb gondod a két gyermeked legyen!
– Hát igen… Micsoda két hét van mögöttem! Csoda, hogy élek! A kórházban közel egy napig vajúdtam, a szülés után pár órával, az éjszaka óriási robajra keltünk. Bombáztak! Az anyákat gyorsan az alagsorba menekítették, de a babáinkat nem! Őket fenn rejtették el… Istennek hála, hogy semmi bajuk nem lett. Hiszen csak alig néhány órásak voltak. Amikor kiderült, hogy nem tudom őket szoptatni, teljesen kétségbe estem: hogy fogok én nekik Debrecenben tejet szerezni? Akkor ajánlotta az orvos, hogy forduljak az egyházhoz, ők majd segítenek. Így jutottam magukhoz.
– Édesem… miket kellett magának átélni… Hogyan utazott idáig?
– Egy darabig elhozott egy lovas kocsi, de onnan még órákig gyalogoltam az országút szélén. Annyira féltem… A kislányokat el is takartam, ne tűnjön fel senkinek, hogy gyerekeket hozok. Az én kis virágocskáim, úgy aggódom értük!
– Ne aggódj! – mondta Ilonka. – Készen van a tej, le is hűtöttem egy kicsit. Van üveged hozzá?
Lívia előkereste a cumisüveget, amit a városban vett. Míg Ilonka megtöltötte az üveget, ő kivette az egyik kislányt a kosárból.
A két asszony halkan csodálta, ahogy Lívia megeteti a még félig alvó kislányt, visszafekteti a testvére mellé, majd a másik babát is megetette. A két baba jóllakva aludt vissza. Ilonka még sokáig állt a kosár mellett, a két egyforma kislányt csodálva.
Este, lefekvéskor Károllyal arról beszélgettek, hogy ha a rossz időknek vége, ők is szeretnének gyereket.

*

Három napja lakott már a házban az édesanya és a két kislánya. Lívia csendes volt, arcára szomorúság ült, ám mindig igyekezett segíteni vendéglátóinak. Kora délután a ház előtti ágyást gyomlálta Ilonkával, amikor egy rémült asszony futott a kerítéshez.
– Ilonka…! – kiáltotta rémülten.
– Mi történt, Mari? – állt fel ijedten Ilonka.
– A szovjetek jönnek – mondta elfúlt hangon. – Itt vannak a határban... Tudod, mit csinálnak azok a nőkkel?!
Lívia lélegzete is elakadt. Bukdácsolva követte Ilonkát, aki a ház felé szaladt. Mikor utolérte és belépett a házba, már mind a hárman a szobában voltak. Ilonka könnyezve hadarta el, amit Mari, a szomszédasszony mondott. Károly lázasan gondolkodott valamiféle menekítési lehetőségen. Eszébe is jutott, amit két hete mesélt neki az egyik férfi, miközben a földeken dolgoztak.
– Állítólag nem bántják azokat a nőket, akiknek kisgyermekük van.
Ilonka agyán átfutott a gondolat: két kisbaba van, de ők hárman vannak. Az ájulás kerülgette.
– Líviának két lánya van… Talán valaki megfoghatná egyikőjüket… – hallotta vissza saját gondolatait Erzsi szájából. – Lívia? – nézett kérdőn a remegő anyára.
Lívia a szobába lépett, karjába fogta a két kislányát. Hogyan adhatná oda őket bárkinek is? Viszont Ilonka és a családja megmentette a kicsik életét. Tanácstalanul és könnyes szemmel ment vissza a konyhába.
Erzsi és Ilonka fojtott hangon vitatkozott. Lívia Erzsi mellé lépett. Épp közbe akart szólni, miszerint ő Ilonkának odaadná az egyik lányt, ám ekkor rájuk törték az ajtót.
Ebben a pillanatban Erzsi kikapta a kezéből és magához szorította az egyik lányt. Velük szemben egy szovjet katona állt. Magas, szakállas, sötét szemű – rémisztő látványt nyújtott. Fegyverét maga elé szegezve oroszul kiáltott rájuk. Ilonka rémülten lépett a férje háta mögé, ami azonnal szemet szúrt a katonának. Károlyra emelte a puskáját, oroszul kiabálva karon ragadta őt és betuszkolta a hálószobába. Ezt tette Líviával és Erzsivel is.  A két kislány keservesen sírt a karjukban. Bent hallották, ahogy az asztallal eltorlaszolja az ajtót. Ilonka rémülten utánuk lépett, de a katona megállította. A karjánál fogva a hátsókertbe hurcolta. Az istálló mellett arcon ütötte, majd a fölre lökte. A gyomrára térdepelt – Ilonka nem tudott kiszabadulni. Sikított, ahogy csak bírt.
Benn, a házban Károly az ablakot kinyitva kimászott az udvarra. A felesége sikítása elviselhetetlen volt. A tehénistállónak támasztva meglátta az ásót. Biztos Erzsi felejtette ott – villant át az agyán. Gondolkodás nélkül cselekedett: megragadta a szerszámot és teljes erejéből fejbe verte vele az Ilonkát kínzó katonát. A katona holtan esett össze. Károly elszörnyedt. Mit tett?!
– Karcsi… – hallotta a felesége rekedt hangját. Ilonka összetörve feküdt a földön.
Károly odalépett hozzá, felsegítette. A karjába vette és bevitte a házba. Kiszabadította a két asszonyt, és így szólt hozzájuk:
– Gyertek, fogjatok ásót! Azonnal el kell tűntetnünk.
Nekiláttak, hogy gödröt ássanak az istálló mellett. Csendben, könnyezve dolgoztak.

*

Éjszaka egyikőjük sem aludt. Gyertyafénynél ültek az asztalnál, alig szóltak egymáshoz. Erzsi egyszer megpróbált beszélni Ilonkával, de az asszony elfordult tőle.
Hajnalodott. Ilonka kiszáradt torokkal gondolkodás nélkül hozzálátott a reggeli elkészítéséhez. Csendben ettek. Később Károly kiment, megfejte a tehenet, tejet hozott az ikreknek.
Délelőtt ismét katonák törtek rájuk. Károlyt magukkal hurcolták.

*

A szovjetek a falu minden férfi és fiú lakosát felsorakoztatták a téren. Eltűnt társukat keresték. A faluban senki nem tudott semmit. Károly reszketett, de néma maradt.
Az oroszok ekkor taktikát váltottak. A sor minden ötödik tagját letérdepeltették. Károly állva maradt, mellette egy suhanc fiú térdepelt reszketve. A férfi a feleségére gondolt. Nem fogok megtörni!
Puskalövés dördült. Agyonlőtték az első térdeplőt. A tér sarkában szívszaggató zokogás tört fel. Károly szorosan behunyta a szemét. Még egy tucat lövés hangzott el.
Az életben hagyott férfiak megtörten indultak haza. Az utcák sírástól voltak zajosak. Hazaérve Károly elmesélte a történteket.
– Nincs más választásunk – mondta. – Hamarosan rájönnek, hogy mi voltunk. El kell szöknünk.
A nők zokogtak. Először Erzsi tért magához, takarókat és élelmet kezdett zsákokba és kosarakba pakolni.

*

Mikor besötétedett, útra keltek. A kert végében csordogáló patakon átkelve nekivágtak a pusztának. Lívia kezében az a kosár volt, amiben érkezésekor a gyermekeit hozta. Most megint útra kelt velük, ám ezúttal nemcsak lányai, hanem saját életét is mentenie kellett. Menekültek a falu bosszúja elől.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap