Márciusban történt

Bige Szabolcs Csaba, h, 07/09/2018 - 00:03

 

 

Unokahúgom konyhájában ülve beszélgettünk a kilencvenes évek legelején, mert hiszen hol is lehetne máshol őszintén beszélgetni, mint a konyhában? Azt magyaráztam lelkesen, hogy mekkora nagy élmény nekem szabadon, félelem nélkül ünnepelni március 15-én. Magyar zászló leng minden házon, az emberek mellére tűzve kokárda díszeleg és senki sem emel ellene kifogást, nem támadnak rám érte dühödt soviniszta alakok, se hivatalos, se magán indíttatásból nem szidalmaznak miatta. Otthon, még a tavaly is, a kabát hajtókája mögé tűztük ki félve, s még így is volt, akit feljelentettek, s meghurcoltak a szekuritate emberei. Nem tudtam az élménnyel betelni, hogy most vége a remegésnek!

Ebbe a meghitt hangulatba csörgött bele a telefon. A varázs szertefoszlott. Otthonról hívtak, de nagyon rossz volt a vonal, nem értettem szinte semmit. Rémes aggodalom fogott el, valami sötét, tragédia előérzete.

Akkor szerencsére nem igazolódott be a félelmem. A kapcsolat ugyan nem javult meg, de a kedves telefonos kisasszony közvetített a hívóval. Ő hallott mind a két irányban. A nejem keresett és kért, hogy amilyen hamar csak lehet, menjek haza.

- Mit mondasz? Nem értem.

A telefonkezelő segített értekeznünk.

- Azonnal vissza kell mennem! – fordultam unokahúgom felé. – Megjött a kinevezésem és reggel át kell vennem a hivatalt.

Egy óra múlva már robogtunk a határ felé. Útitársaim, akikkel jöttem, egyetlen szóból értettek, s csomagoltak késlekedés nélkül. Késő este lett, mire a városba értünk, hisz jó tíz órás utat kellett megtennünk.

Örvendtem a városunknak, ahogy beérkeztünk, de később valami nyugtalanítani kezdett. A tiszta utcákhoz szokott szememet zavarta a sok hulladék, szemét, ami egyre szaporodott, amint beljebb haladtunk. Az eldobált italos dobozok, üvegek mellett karókat, törött padokat láttunk, s itt-ott még parázsló, füstölgő tűzmaradékokat is.

Érthetetlen és ijesztő volt mindez.

- Vajon mi történt a városban? – kérdeztük egymást, de megállni nem akartunk, hogy valakit megkérdezzünk. Igaz senki nem is járt az utcákon, mintha kihalt volna a város.

- Menjünk hozzánk – szólott egyik társam -, a Görbe utcában lakunk. De hiszen tudod. Ott majd megtudjuk, mi történt a városban.

- Mi lett ezzel a várossal, Huba, ameddig én távol voltam? – kérdezte társam a testvérét. – Valami baj esett?

- Történt itt sok minden – válaszolt Huba. – Összeverekedtünk a románokkal!

Kértük számoljon be mindenről.

- Reggeliben mikor indultunk, nem tartottunk semmitől – kezdte Huba. – Szépen előre eltervezünk egy néma tüntetést anyanyelvünk védelmében, a magyar nyelvű oktatásért.

- Derék dolog!

- Az, de mondom tovább. Az utcán a csendes menet a Főtér felé haladt, s mindenki kezében egy könyvet hozott, mint jelképet. Eleinte nem is volt semmi gubanc. Kedves városunk más anyanyelvű lakói a járdáról néztek minket, s egy-egy gúnyos megjegyzéssel kísértek, de ez már megszokott dolog volt. Ahogy haladt a menet, mind többen és többen lettünk, de a bekiabálások is szaporodtak, s durvultak. Mire kiérünk a Főtérre, megjelent velünk szemben az ellentüntetés, a tér másik oldalán. Csupa kiabáló, hadonászó emberek. Nem vettük át a stílusukat, csak néhány türelmetlen fiatal válaszolgatott a válogatott sértésekre. Itt-ott lökdösődés is előfordult, de nem haladta meg a fiatalok megszokott bakolódásának szintjét. Egyszerre aztán elszabadult a pokol, a mellékutcákból őrjöngő emberek tömege rontott rá a tüntetőkre. Megvadított, felhergelt falusi románok voltak. Állati hangon üvöltöztek és husángokkal, karókkal hadonásztak.

Az elbeszélő elhallgatott, a felidézett emlékek belefojtották a szót. Hallgatását tiszteletben tartottuk,

s mi is csendben maradtunk.

- Örökké kísérteni fognak azok a gyűlölettől torzult pofák, melyek ránk támadtak. Vérben forgó szemeik nem is néztek ránk, csak valahova a kábítószer, s a részegség ködébe, vicsorgó szájuk mintha harapni akarna, torkukból valami hörgésszerű hang tört ki. A mögöttük jövők szitkokat kiabálva követték és bíztatták, hergelték őket. Husángjaikkal lecsaptak mindenkire, aki elébük került. Sokan meg sebesültek közülünk, nem volt hova menekülnünk, aki leesett, azt a többiek ütlegeket elszenvedve próbálták bevonszolni távolabb a támadóktól. Egyeseknek sikerült a botot kicsavarni a verekedők kezéből és ezzel védekezni, mások léceket törtek le a padokról ugyancsak ebből a célból.

- A rendőrség nem lépett közbe? – kérdeztük döbbenten.

- Ott álltak a járdán, de nem avatkoztak bele a verekedésbe. Csak nézték részvétlenül, hogy súlyos ütéseket mérnek az emberek egymásra és sérültek is vannak. Egyszerre én is szembe találtam magam egy támadóval. Két kézzel emelve a husángját éppen lesújtani készült rám. Már láttam magam, ahogy szétloccsan az agyam. Gyerekkori utcai verekedések reflexe lépett szerencsére életbe, gyorsan nekiugrottam, s átkaroltam. Így már nem tudott a bottal ütni, és egy mellettem álló srác ki is csavarta a botot a kezéből. Én meg sürgősen befurakodtam e többiek közé, legyek minél távolabb a hadakozóktól. Próbáltam helyezkedni, de mind nyomtak vissza a küzdőtérre. Egyszerre azonban nagy mozgolódás támad, s halljuk, hogy kiabálnak valakik, a támadóink, pedig megfordultak a hangok irányába. „Ne féljetek magyarok, jönnek a cigányok!” – kiáltozták az újonnan érkezettek. Valóban a cigány negyedből megjelent egy számos fiatal férfiból álló csoport, és rövidesen megtörte a támadók lendületét, akik most már menekülésre fogták a dolgot.

- Ezzel meg is szabadultatok? – érdeklődtünk reménykedve.

- Hát, igen…- vagy nem is tudom… Ekkor avatkoztak be a rendőrök-csendőrök. Kiürítették a teret, letartóztattak nyolc-tíz magyart, s ugyanennyi cigányt. A sérülteket, földön fekvő jajgató sebesülteket pedig gyorsan összeszedte a mentő.

Csend, nagy csend követte a szavait. Volt min elgondolkozni! Ez a szelektív igazságtétel sehogyan sem ment ki a fejemből, s az sem, hogy sokszor onnan jön a segítség, ahonnan nem is várjuk. Nem sok idő múlva mégis szedelőzködtünk, mert még jó pár kilométer út állott előttünk.

Otthon volt mit mesélnem erről a néhány napról, erről a márciusról. Olyanok voltak ezek a napok, mint az időjárás - március nem hazudtolta meg önmagát. Hozott zimankót is, de mosolygós napsütést is. Nekünk ez a kettősség marad meg ezután emlékezetünkben. A kokárda öröme mellé immár odatársul az erőszaktól való félelem is. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap