Őrült idők * (Arany Sas pályamű)

Oláh M. András, p, 07/27/2018 - 00:02

Mihály dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Fejét bikamód előreszegezve, szitkozódva, átkozódva csörtetett végig a folyosón. A kijáratnál álló csendőr vigyázzba vágta magát, de Mihály rá sem hederített. Döngő léptekkel a városháza felé vette az irányt. A járókelők kalapot emelve, meghajolva tértek ki az útjából, ám ő se látott, se hallott, a köszönésekre sem reagált. Az indulat teljesen elvakította. Pontosabban az indulat és a tehetetlenség.

A csendőrparancsnok jó barátja volt. De most elkeseredetten tárta szét a karját. „Nem tehetek semmit – mondta kényszeredetten. – Kicsúsztak a dolgok a kezemből. Te is látod, mi van itt…”

Utolsó reménye a belügyminisztérium maradt. Az államtitkárságon dolgozott egy régi cimborája. Még az egyetemi évekből ismerte. Őt fogja felhívni.

„Sárika, kapcsolja nekem a belügyminisztériumot! Kérje Sárosi főtanácsos urat! Sürgős!” – adta ki az utasítást a titkárnőnek, és beviharzott a hivatali szobájába.

Sárika riadtan pattant fel, sietve hívta a központot. Sose látta még ilyen izgatottnak a polgármestert. Pedig jó pár éve ismerte már. A központ azonban nehézkesen dolgozott. A negyedik, ötödik próbálkozás is sikertelennek bizonyult.

„Mi lesz már!” – tépte föl az ajtót Mihály, Sárika azonban mentegetőzve tárta szét a kezét: „Próbálom, de nem tudják kapcsolni…”

Percek teltek el, de Mihály számára beláthatatlanul sok időnek tűnt. Az agya lázasan kattogott, képtelen volt a gondolatait irányítani. Ez a reggel maga volt az őrület! Nem mintha mostanában gondtalanok lettek volna a napjai. Ez azonban más. Ez személyes ügy.

A reggel rémképeit sehogy sem tudta elhessegetni. Minduntalan annak a csendőrnyomozónak az undorító ábrázata bukkant fel előtte, aki szinte megvető pimaszsággal csapta le az asztalra a határozatot. Épp befejezték a reggelit a feleségével. Katus, a konyhai mindenes pont akkor kezdte leszedni a terítéket, amikor becsörtetett az a három csendőr. Semmi kopogás vagy köszönés. A két elől jövő lendületesen belökte az ajtószárnyakat, és oldalra állva, feszes vigyázban előre engedték az öntelten vigyorgó nyomozót: „Pénzes Mihályné, született Katzler Aranka, a 6163-as számú belügyminiszteri rendelet értelmében köteles holnap délig a gettóban megjelenni. Magával vihet 10 kilónyi személyes tárgyat. Amennyiben ennek nem tesz eleget, előállítjuk!”

„Karcagi! Nem Katzler, hanem Karcagi! – üvöltött vöröslő fejjel Mihály. – A feleségem születési neve Karcagi!... Egyáltalán hogy mer maga ide bejelentés nélkül betörni? Én a város polgármestere vagyok!”

„Egyelőre” – ezzel a vészjósló mondattal egy civil ruhás férfi lépett be az ajtón. Mihály rögtön felismerte. Május óta ezt az embert bízták meg a felettes hatóságok a városban a zsidó ügyek intézésével. Azóta szabadult el a pokol.

Persze már márciusban elkezdődött, amikor a németek megszállták az országot. Akkor elsőként a politikai ellenállókat kutatták fel bámulatos gyorsasággal. Mire feleszmélt az ország, a felsőbb hivatali adminisztráció is kicserélődött. Mihály maga is megdöbbent, amikor hallotta, hogy a belügyminisztert, Keresztes-Fischert is letartóztatták, és Ausztriába hurcolták.

Májusban aztán jött a határozat, hogy a zsinagóga környékén gettót létesítenek. Minden családot átvizsgáltak. Akinél a zsidó származás kimutatható volt, annak meghatározott időpontban ott kellett jelentkeznie. Mihály közvetlen munkatársának, a hivatal jogi ügyeit intéző Bárczi Jakabnak is.

Jakab beköltözés előtti utolsó estén még felkereste Mihályékat. Egy csomagot adott át: „Nem tudom, mi lesz velünk, de ezt rád bízom.” A csomagban iratok voltak, némi pénz és ékszerek. Mihály tehetetlenül tárta szét a karját: „Nem tehetek semmit.” Felesége sírva ölelte át Jakabot.

Mihály 1942-ben átélt már egy hasonló traumát. Akkor egy hattagú családot tartóztattak le és hurcoltak el a városból. Jól ismerte őket még gyerekkorából. Apáik együtt katonáskodtak az első háborúban. Egy szakaszban harcoltak. Mindketten odamaradtak. Pár éve, mikor a nagy háború hőseinek szobrot állítottak a helybéliek, a talapzatra az ő nevük is felkerült. Mihály emlékezett rá, hogy egymás mellett álltak a két család tagjai, és a könnyeikkel küszködtek, amikor a hősi halalt haltak neveit az ünnepség szónoka felolvasta, s példaként állította az emlékező sokaság elé.

Annak a másik családnak minden megmaradt tagját elvitték 42-ben. Átadták a németeknek, akik Kamenyec-Podolszkijba hurcolták őket.

Mihály lehorgasztott fejjel állt a szalonban. Nem tudott Jakab szemébe nézni. Szégyellte magát a kimondott szavakért. „Nem tehetek semmit.” Tényleg nem tehet? Jakab a jobb keze volt a hivatalban. Nem jártak ugyan össze, nem voltak barátok, de a kapcsolatuk mindenképpen szoros volt. Több, mint egy szimpla munkakapcsolat.

Sajnálta Jakabot. Sajnálta a többieket is. Mégis, valami furcsa beletörődés lett úrrá rajta. Mintha lélekben elfogadta volna, hogy ez a világ rendje.

Akkor persze nem sejtette, hogy rövidesen a feleségét vádolják majd a gettórendelet megszegésével.

Mihály tudta, hogy az asszony apai ágról a Katzlerekkel rokon. De Aranka ősei még a múlt században kikeresztelkedtek. Reformátusok. A törvény szerint Aranka nem zsidó. Most mégis azzal vádolják, hogy eltagadta származását.

Aranka minden vasárnap ott van véle a templomban. Áldott, jószívű teremtés. A hadiárvák gondozására tette fel az életét. Ha már saját gyermeke nem lehet, legalább az apjukat elvesztő csöppségeken próbál segíteni. Mit akarnak tőle ezek az őrültek?

Aranka sírva, jajveszékelve kapaszkodott a férjébe. Minduntalan azt kérdezte, miért bünteti őt, aki senkinek sem vétett, ilyen igazságtalanul az Úr. Mihály átölelte hitvesét, nyugtatgatta, csitítgatta, s mondta, nem engedi, hogy ez a borzalom megtörténjen. De Arankát nem lehetett lecsillapítani. „Hát nem te hoztad a hírt? Nem ezen sopánkodtunk egész este? Tegnap hirdették ki, hogy egy héten belül elszállítanak mindenkit a gettóból, ki tudja hová… – zokogta. – Azt mondtad, lehet, hogy sose látjuk őket viszont…”

Valóban tegnap jött az értesítés, hogy a gettót hamarosan felszámolják. Lakóit átadják a németeknek. Mihály érezte, hogy most hiábavaló fáradság Arankát vigasztalni. Amúgy sincsenek hihető érvei, hisz ő maga is tudja, hogy itt most minden elveszhet. A sopánkodás, a lelkizés helyett cselekedni kell. Bármennyire nehezére esett is, Katusra bízta a szinte önkívületi állapotban lévő Arankát, és elrohant otthonról.

Először a csendőrségre vezetett az útja. Persze hiába. Be kellett látnia, hogy a csendőrparancsnok keze épp úgy meg van kötve, éppoly kiszolgáltatott, mint ő maga. Ekkor jutott eszébe Sárosi minisztériumi főtanácsos. Ha valaki, akkor ő biztosan tud segíteni. Csak sikerüljön elérni. Ezekben a zavaros időkben az a legijesztőbb, hogy kapaszkodók, támaszok nélkül marad az ember.

Végre megcsörrent az asztalán a telefon. Nyomban felkapta a kagylót. „Polgármester úr, a belügyminisztérium van a vonalban” – hallotta Sárika izgatott hangját. Mihály nagyot sóhajtott. Végre. „Pénzes Mihály vagyok, Hajdúnánás polgármestere. Sárosi főtanácsos úr őkegyelmességével beszélek?” – kérdezte elfúló hangon. „Raffai tanácsos vagyok. Miben tudok segíteni?” „Bocsánat, de én Sárosi kegyelmes úrral szeretnék beszélni!” „Az lehetetlen. Már nem dolgozik a minisztériumban. Mit tehetek önért?” – hallatszott a sürgető kérdés. A háttérből valami furcsa, kattogás-szerű zörej is átszűrődött. Mihály kétségbeesett döbbenettel engedte le a kezét. A kagylóból még hallotta párszor a türelmetlen hangot, majd egy határozott kattanást, és a telefonközpont bejelentkezését: „A vonal szétkapcsolva.”

Vége. Nincs tovább. Mihály fejében vadul zakatoltak a gondolatok. Sárosit leváltották. Vagy ki tudja, lehet, hogy még rosszabb történt vele. Meg az a furcsa kattogás. Lehallgatják a hívásokat? De kit érdekel! Abból ugyan semmit sem tudtak meg! Több az annál, hogy külső segítségben már nem reménykedhetnek. Csak egy megoldás maradt. Elbújni, elrejtőzni, elmenekülni!

Ezt észrevétlenül szinte lehetetlen megtenni. Neki legalábbis. De Arankát esetleg el tudja rejteni. A várostól távol, a Csohány-laposban van egy tanya. A gazdát jól ismeri, tisztességes ember. Alkalmanként ő szokta nekik házhoz hozni a frissen vágott disznóhúst, a baromfit, a tojást, a gomolyát. Arankának oda kell kijutnia. Méghozzá egyedül. Valami egyszerű cselédgúnyában. Volt egy szobalányuk még a német megszállás előtt. Maradt itt pár ruhadarabja. Az jó lesz. Egy nagykendőbe burkolózva feltűnés nélkül végigmehet a városon. De nem éjszaka, nem lopakodva, mert az gyanút kelthet. Nappal. Karján valami kosárral. Úgy nem feltűnő. Még jó, hogy piacnap van… De ebbe senkit sem szabad bevonni. Még Katust se. Nem azért, mintha nem bízna benne. Katusért tűzbe merné tenni a kezét. De ha esetleg vallatni kezdenék. Ki tudja, mire képesek ezek!

Kevés az idő. Gyorsan kell cselekedni. Mihály hamar elköszönt a Sárikától: „Sürgős elintéznivalóm van, mennem kell! Dél körül jövök!”

Csak pár percnyire lakott a Városházától. Csengeri Jóska, az öreg városi hajdú kérdezett rá a kapuban, hogy hívja-e a kocsist. Mihály egy pillanatra elbizonytalanodott. Az utóbbi időben rendszerint gyalog járt. Szerette az utcát. Néha egy-egy szóra megállt valakivel, s ilyenkor többet tudott meg a városi dolgokról, mint akárhány tanácsülésen. Most azonban esze ágában sem volt beszédbe elegyedni bárkivel is. Sietnie kellett. Intett hát, hogy jöhet a kocsi. Nyitott, négykerekű cséza volt. Fürgén felpattant rá. „Hozzánk” – hangzott a szófukar utasítás, ami azt is jelezte a kocsis számára, hogy az utas most nem akar diskurálni.

Hazaérve Mihály visszaküldte a csézát, ő pedig szándékolt lassúsággal – a kerti virágok mellett egy pillanatra meg-megállva – baktatott végig az udvaron. Nem volt véletlen ez az óvatosság, mert észrevette, hogy az utca túloldalán két egymással beszélgető alak álldogál, ám viselkedésük valahogy természetellenesnek tűnt. „Ezek a házat figyelik” – villant át rajta a felismerés. És máris beindult az agya, hogyan lehet kijátszani ezeket a leselkedő spionokat. A főbejáraton nyilván nem mehet ki Aranka. Nyomban szemet szúrna ezeknek a mocskoknak. Ki kell mászni hátul a kerítésen. Igen, ez lesz a megoldás.

„Megint itt voltak!” – ezzel fogadta Katus a belépőt. „Kik voltak itt?” – értetlenkedett Mihály. „Hát az a csendőrnyomozó, a H. Szabó. Meg az a másik, a Nyakas nevű!” „Mit akartak?” „Csak fenyegetőztek. Hogy tudják ám, mit akar a férje, mármint hogy a nagyságos út, s nehogy azt higgye, hogy bárki is segíteni tud, maga az Atyaúristen se mentheti meg, megkapja, ami jár, meg ilyeneket. Meg hogy majd a nagyságos úr is leszáll a magas lóról nemsokára, kitörik a nyakát, arra mérget vehet… Hát efféléket…”

Mihálynak most villant csak eszébe, hogy ezt a Nyakast pár éve az ő javaslatára zárták ki a Kaszinóból, mert viselkedésével és fennen hangoztatott nézeteivel érdemtelenné vált a tagságra. Ez most így akar bosszút állni. A gyalázatos!

„Katus, hol van Aranka?” – türelmetlenkedett Mihály. „Itt sírt-rítt szegénykém. Bekísértem a hálószobába. Megnyugtattam. Adtam neki egy kis teát.” „Bemegyek hozzá.” „Jaj, lelkem, menjen csak, beszéljen vele, nagyon felzaklatták ezek a gonosztevők, hogy a fene esne beléjük!” – mondta Katus, és már indult is a konyhába, hogy folytassa a félbehagyott munkát.

Mihály megvárta, míg az asszony elvonul, ő pedig a cselédszoba felé vette az irányt. Nem sokat keresgélt, hamar talált egy kopott szoknyát meg egy réklit, egy agyonhordott papucs is akadt az ágy alatt. Csak kendőt nem lelt. De rájött, hogy ebben a kora nyári időben a nagykendő amúgy is csak gyanút keltene. S idáig jutva a gondolatban, szinte villámként hasított belé a felismerés, hogy egyszer egy szüreti felvonuláson a neje befonatta a haját amolyan parasztosan. Még ő is alig ismert rá. Nevettek is rajta. Hát ezt fogják csinálni most is. Két csurkába fonva, hajadonfőn is kimehet, a kutya se fog ráismerni az utcán.

Szinte megnyugodott, hogy ilyen ügyesen kitalálta a megoldást. A hálószobába sietett. A felesége az ágyon feküdt. Mihály előbb azt hitte, alszik. De a testtartása valahogy furcsa volt. Meg hát sosem szokott ruhástul az ágyra heveredni. Aztán észrevette az ágy melletti éjjeliszekrényen a poharat és mellette az üres gyógyszeres fiolákat. Kifutott minden erő belőle. Ájultan zuhant az ágy mellé.

 

 

* A hajdúnánási polgármester feleségét, Pénzes Mihálynét H. Szabó csendőrnyomozó meggyanúsította azzal, hogy zsidó származású. A kilátástalannak ítélt helyzetben az asszony öngyilkosságot követett el. A nánási gettót 1944. június 17-én kiürítették, lakóit átirányították Debrecenbe, a Serly-téglagyárba. Június 24-én innen egy csoportot az ausztriai Strasshofba és környékére vittek munkára. A többieket Auschwitzba deportálták.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap