Osztálytalálkozó (Arany Sas pályamű)

Kutasi, sze, 10/31/2018 - 00:02

Öt év telt el az első osztálytalálkozó óta. Épp annyi, hogy páran boldogan, lelkesen megszervezték a másodikat. Az eltelt időben mindenki befejezhette főiskolai, egyetemi tanulmányait, vagy munkatapasztalatot szerezhetett, így új tudásuk bemutatásával fenntarthatták a többiek érdeklődését.

Öt év telt el, mióta utoljára találkoztak, pedig példaértékű volt az iskolaidő alatt az összetartás a tizennyolc osztálytárs közt. Nem volt kihúzás, nem volt csoportosulás. Mindenki ismert mindenkit, mindenki segített a másiknak. Szerelmek, életre szóló barátságok szövődtek, mindannyian azt hitték tizenéves fejjel, hogy örökre szól.

De az élet átírta a forgatókönyvet, és tizennyolcan tizennyolc felé sodródtak.

Az iskola bejáratánál gyülekeztek kedvelt osztályfőnökükkel, és a várva várt, mégis hirtelenül lecsapó csengő hangjától összerezzenve indultak tantermük felé.

 

– Két éve nyugdíjba vonultam! – kezdte a tanári kar tagjainak elsorolása után saját életének alakulását az osztályfőnök.

– Akkor a tanár úr már könnyen van! – vágott a szavába Peti, ugyan olyan merészen, mint egykoron, tudva a tanár könnyed stílusát, aki bár maga is szeretett mulatni, tréfálkozni, ismeretei, oktatási módszere miatt mégis tekintélyt parancsolóan tanított.

– Miért gondolod? – dobta homlokon egy krétával a bekiabálót, régi, figyelemfelkeltő technikájával.

– Nyugdíjas lett, naphosszat játszhat az unokáival, kertészkedhet!

– Az unokáim sajnos kétszáz kilométerre laknak! A lányom ott talált munkát! A feleségem meghalt négy éve, el kellett adnom a házunkat. Most egy önkormányzati lakásban élek, nincs kertem. Ennyit enged a közalkalmazotti nyugdíjam!

– Sajnálom! Nem tudtam! – felelte homlokát fájlalva a volt diák. – Jó dobás volt!

– Tudom, negyven évig gyakoroltam! Most ti jöttök! Ki mire vitte az életben? Mit vittetek magatokkal ebből az intézményből? Marci, kezdd, ha már te vagy kezdetektől a szóvivő! És kérem vissza a krétám!

– Az ország másik végén lakok! Egy nagy gyárban dolgozok! Egész jó fizetést kapok, megbecsülik a munkámat.

– De… – faggatózott a tanár.

– Nincs de! – rázta a fejét.

– Sosem tudtál átverni! Ne próbálkozz! Boldog vagy?

– Hiányzik az itthon! A szüleim, a régi barátok!

– Miért nem jössz haza? – érdeklődött Peti.

– Belekeveredtem a devizahitelekbe! Vettem egy házat, hatalmas törlesztő részletekkel, azt nyögöm. Eladni meg nem tudom. Végigjártam minden gyárat, hidd el! De sehol nem tudták megajánlani ezt a pénzt. Így kénytelen vagyok ott maradni. De nem adom fel, keresgélek! Már csak tizenhat év, és enyém lesz a ház!

– Én Ausztriában melózok! – vágott bele Kati. – Odáig jutottam, hogy a labancok kutyája lettem! Csicskáztatnak, úgy beszélnek velem, mint egy korcs kutyával.

– Miért tűröd? Te nem voltál ilyen? Mindig nagy hangod volt, és kiálltál az igazadért!

– Nekem is van egy csomó hitelem! Itthon nem tudom kigazdálkodni!

– Ez hülyeség, kislány! – bökte ki Józsi. – A túlzott igényeid miatt nem jössz ki a pénzedből! Azért szakítottunk, mert nem hagytam, hogy haszontalanul szórd a pénzed! Nálam jobban senki sem tudja! Szolárium, ötvenezer forintos falmatrica, két bútor közül a drágább. A tíz centivel nagyobb tévé, amit ugyan úgy másfél méterről nézel!

– Igen, vannak igényeim! – háborgott a lány.

– Mikor összejöttünk, nem voltak!

– Hagyjuk! Te meg gyerektartást fizetsz, mert egyszer részegen megcsaltál!

– Mert a cipőid jobban érdekeltek!

– Gyerekek, csillapodjatok! – intette csendre az osztályt az osztályfőnök. – Nem ezért vagyunk itt!

– Tanár úr! Elnézést! – állt fel Zsófi. – De igen! Ezért vagyunk itt. Megváltoztunk, felnőttünk! Mindenkinek más lett a fontos, mégis mindannyiunkat a pénz hajt! Béla határvadász lett. Őrzi az álmunkat! Hóban, fagyban kinn áll a prérin! Maja orvos, Fanni ápolónő! Van becsületük? Jók a munkakörülményeik? Tudjuk a médiából, hogy nem! Rita munkanélküli, mert sokat betegeskedik! Egon bajnok atlétikában! Gratulálok neki, megdolgozott érte! De saját pénzén utazik világversenyre, mert nulla forint támogatást kap! Pedig az adóm egy százalékával támogatnám! Tanár úr! A mi kis csapatunk teljes mértékben leköveti a társadalmat! Ugyan azokat a hibákat követjük el mi is! Amit eddig hallottunk a többiektől, mind negatív tapasztalat. Senki nem szereti a munkáját! De kényszerből tűrjük.

– Igaza van Zsófinak, tanár úr! – érvelt Ágoston. – Maga mindig dicsekedett mindenütt, hogy mi vagyunk a legjobb osztálya. Még öt éve is azt mondta, hogy nálunk értelmesebb kölyköket nem tanított. Felkészített minket az életre. A tanár úr által belecsöppentünk a közgazdaságtanba, és mi figyeltük, amit mond, annak ellenére, hogy elég száraz és unalmas volt. Akkor azt mondtuk, hogy velünk ez nem fordulhat elő. Erre mindannyian belefutottunk. Nem tudtunk tanulni a másik hibájából, mert az élet zajló tengere elsodort minket egymástól, és nem hallottuk a problémájáról. Ezért egy időben, egyszerre váltunk áldozattá. A társadalom áldozataivá. És most itt vagyunk tizenkilencen ebben a teremben, önt is beleértve, és utólag jövünk rá, hogy ez így nem működik! Nincs közülünk egy sem, aki azt mondhatná őszintén, hogy boldog!

– Én az vagyok! – hallatszott egy halk dünnyögés a hátsó padból.

– Gyula, kedves! – intett két karral a tanár. és homlokon dobta krétájával a meghúzódót. – A mi néma leventénk! Te is itt vagy?

– Persze, hogy itt vagyok! – felelte halkan a megszólított.

– Te boldog vagy? – néztek rá csodálkozva.

– Igen!

– Mit csinálsz?

– Ha tudni akarjátok, utazgatok! – vetette oda flegmán. – Örököltem egy csomó pénzt, meg egy házat Kanadában. Megmozdulnom sem kell, és naponta milliókat kapok kamatot!

– Akkor adj belőle! Öt nap alatt a kamataidból kifizetheted a hitelemet!

– Miért adnék?

– Mert tíz éve az utolsó szendvicsedet is odaadtad, ha én otthon hagytam az enyémet!

– Az akkor volt!

– Most már nem?

– Nekem bejött az élet! Ti elcsesztétek!

– Igen? Te a magad erejéből gyarapodtál?

– Tudni kell születni!

– Miért vagy itt? – indult feléje egykori legjobb barátja felemelt ököllel, indulatosan. – Egy senki vagy!

 – Úgy tűnik, a mi néma leventénk elégedett! – zárta le a vitát a tanár, két kezével csitítva a társaságot, és lemondóan legyintett felé. – Ő elégedett! Gyerekek! Én most buktam meg nevelésből! Negyven év tanítás után kellett rájönnöm, hogy nem tudok tanítani!

– Ez nem a tanár úr hibája! – sétált egykori osztályfőnöke mellé az osztálytalálkozót szervező egyik lány. – Ez a rendszer hibája! Magyarország szintjén, Európa szintjén, az egész bolygó szintjén!

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap