Pesti hüss (Arany Sas pályamű)

Nagy Kinga, h, 10/01/2018 - 00:03

 

 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, Még érzem az ízét a csóknak a gangon, Még érzem, érzem a Pesti hüsst.

 

Szóltam a takarítónak, vigye el a szennyest, mert megint sós vízzel mos a mosógép. Viszont itt hagyta a maradékot. Itt hagyta és nem mosogatott el. Koszosak az edények, és sósan-sótlan kapaszkodnak rájuk a vacsoramaradékok. Hal, és a félbevágott, ajj, de keservesen elvágott fanyar-ízű, sárgás-szottyadt citrom. Nem volt íze a halnak. Megint. Nem volt benne elég fűszer, se erő, se só, csak ezzel a sárgás-hamis citrommal lett egy kis ismertetőjele. Borostás az arcom, le kellene feküdnöm, puha párnára, meleg takaróba. De a sós levegő mégis itt tart a párkány mögött, és fodrozva hívogat a tenger. Egy esti sétára. Fehér, meszelt falak támogatnak, a citrom íze meg, a számban megmaradt. Lassan járok, megfontoltan ballagok előre. Apróságok szaladnak, és Ildikót hívják játszani az ereszek alatt. Nézem a kirakatokat, a mocskos ablakon át, fehér kezű pékek gyúrják a levelest. Sütik bele a húst, fűszerezik, és ízt adnak hozzá. Holnap is itt veszek magamnak reggelit. Ezt ettem tegnap is, meg tegnapelőtt is. Meg azelőtt is. Levelest, a húsos, töltött, leveles süteményt. Joghurttal megöntve ahogy, anyám csinálta, még mielőtt takarító kezdett hozzám járni. Joghurttal, melyből hiányzik a tartás, az íz, a zsír, a jó állag. Hiányzik, hiányzik valami, ami nem külcsín. Víz mossa lábujjaim között a homokot. Sós és szúrja a bőrömet. Marja, és lassan megemészti. Ez az a víz, ami a mosógépben is mosott. Nem tetszik, de lehet, hogy más a gondom? Lehet, hogy az én lábam az édes vizet kívánja? Haszontalan, választalan kérdések, csak egy a kérdések tömegéből. Lusta vagyok választ keresni, nekem csak a vágyás az érdemem.

De mondja meg valaki! Miért sós lábamnak a víz? Mért íztelen nyelvemnek a hal? Mért unom a citromot a számban? Mért lágy nekem a joghurt? A lábamat születésemtől kezdve sós víz eszi. A hal örök ebédem-vacsorám. A citrom mindig is nőtt a házunk udvarán. A joghurt, a kefir, ezek mind sosem változtak. Anyám mindig ugyanott vette. Egy kecskétől, egy tehén tőgyéből eredt a tej. Egy nő köpülte, egy férfi keverte be. Egy citromfa áll az udvar végében. Egy halásztól vesszük a halat a piarcon. És, igen, egy tenger ontja lábamra a sós vizet. Egy van mindegyikből. Egy helyen szerzem őket, egy emberöltője. Egy hagyomány, egy tradíció, ez a családi örökségem.

És én csak sétálok tovább. Bambán merengve, öregesen csoszogva. Zsebre vágom a kezem, majdnem hetykén és pajkosan. A vászonnadrág zsebében, egy fénykép van. Sárgás-fakó, fekete-fehér fénykép. Rács és korlát. Pöttyös, fekete, édes pillanat, egy csók, ami a gangon csattant. Ezt ábrázolja a fénykép. Egy férfi és egy nő, nyári idill, de itt meg közben beesteledik. Nem látom, kik vannak a képen. Nem ismerem a két alakot. A kikötő fénye segít, leporolom a láthatatlan réteget. És régi fényében nézve, Én vagyok a képen?! Hogy lehet ez mégis? Hiszen, nem, én nem voltam itt sosem. Nem álltam gangon, nem csókoltam nőt, nem, nem ismerem ezt a nyarat, nem láttam még ezt a rácsot. Megfordítom, a hátulján idegen, rég olvasott szöveg, nem értem, de nem is akarom érteni. Sosem jártam ezen a helyen. Nem. Egyszerűen nem emlékszem. Nem rémlik a kép, se a rács, se a korlát. A megszürkült pillanat se, a csók se, a szenvedély se, az idill se. Még a nő se ugrik be. Pedig Én vagyok a képen.

Talpam viszket, és futnom kell.  Szaladnom, érezni a sós levegőt az arcomban, az talán felébreszt, az talán segít. És elmosódik a fodros tenger, elszaladnak a házak, összefolyik a fehér, meszelt sokaság. Csak egy nagy mélykék-fehér paca lesz az egész, és Én.

Végül hirtelen elcsúszok a kikötői vizes homokon. Össze, bizony, összetört az Iphone-om. Betört a képernyője, halványan világít, foltokban. Közben a markomban gyúrt fénykép összegyűrődik, széle felkunkorodik a tenyerem izzadságától. Rávilágítok, és megnézem újra a képet. Tényleg én vagyok rajta?! És tényleg. Nekidőlök a barna, omladozó falnak. A tüdőmbe szívom a friss, maró-sós levegőt. Szinte látom izmaimat feszülni a len szövésű, kopott ing alatt. Ez mindig segít megnyugodni, anyám sóhajtozott mindig. Valami szúrja a hátam, megfordulok hát, mi töri meg csendes kínomat. Sajog a vállam, a könyököm, összezúztam a térdem, eltört a telefonom. A falba idegen szöveget véstek. A bemélyedések, már csak apró zűrjei a ma estének. Megint a képre nézek, majd a hátuljára, a képre, a hátuljára. Eltört a telefonom. Drága mulatság lesz. Majd, a falat bámulom.

És összefolynak a betűk. A barna, omladozó, öreg falon a betűk, mintha rendszerbe folynának. Értelmet nyernek. Betű, betűt követ, szó, szószerkezetet, és lassan, összeáll, az alany is meg az állítmány is, a betűk és a szavak, és a szószerkezetek, és a mondat. Nagybetű mind, a végén pont, és Én értem, értelmes szavak, és kerek mondat lett belőle. „ A harangtornyot a 12. században építette Könyves Kálmán, magyar király.” És értem, hogy mi van ide írva. Értem a szavakat, értem, mert Magyarul vannak írva. A képre nézek, majd a falra, majd a képre, és a falra. Megfordítom a képet.  „Sándor, és Ildikó a práteri lakás gangján. Budapest, 1920 nyara” Értem ezt is. Meg én, még értem az olaszt, értem a szerbet, értem a szlovént, értem a németet, értem az ukránt, értem a románt, értem a szlovákot, és Én értem a horvátot. Halat eszem és joghurtot. Citrommal. Születésemtől fogva. De én, mégis magyar vagyok.

Mégis, hogy lehetséges ez?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap