Péter a háborúban (Arany Sas pályamű)

Mészár Alexandra, szo, 09/15/2018 - 00:03

1941. Október 21. D.e. 11:00

Péter őrülten szaladt hazafelé. A déli rádió bejelentette a világháborút. Az emberek fejvesztve kiabáltak az úton, a tankok őrült morallyal haladtak a tér felé. Hatalmas káosz volt mindenhol. Péter lába már alig bírta a megterhelést. Már egy órája rohant, hogy hazaérjen és csak remélte, hogy felesége és gyermeke még otthon lesznek. Mikor a panel bejáratához ért, a pulzusa egyre gyorsult. Feszülten érzékelte, hogy egyetlen hang sem jött ki az épületből. Üres volt, szinte kongott az ajtó csapódása, ahogy berontott. Felszaladt a harmadikra és a szíve a torkában dogobott. Annyira szerette volna ott találni családját.

Rémülten rontott be a lakásba.S megfagyott ereiben a vér, mikor meglátta  az asztalt felborulva, minden szerte szét dobálva. Senki nem volt már ott. Túl későn jött. Mindenkit elvittek. Összerogyott, s a padlóra zuhant. Zokogott. Mindenét elvitték.

Nem tudta mennyi idő telt el, mióta ott kuporgott, mikor lépteket hallott közeledni. Ösztönösen felemelte fejét, hogy meghallja, ki közelít. A szavak egyre közelebbről jöttek. Majd a párbeszéd érthetőve vált. Két férfi közelített felé. Két német férfi.

Péter halkan felemelkedett a földről, majd óvatos  léptekkel a fürdő felé sietett. Nem volt más választása, mint oda elbújni, hiszen a legtöbb hely oly kicsi és szűkös volt, hogy egy hangya sem fért be. A fürdő ajtaját nem zárta be maga után, csak félig behajtotta, majd az erkélyre mászott ki. Ott összekuporodva várta, míg az idegenek elmennek, remélve, nem veszik észre.Tudta, ez az egyetlen esélye az életben maradásra.  Körülbelül öt perc volt az egész, mégis a szeme előtt pörgött le az egész élete. A múlt, a felesége, a fia. Semmire sem vágyott jobban, csak hogy újra láthassa őket.

Mikor a német katonák elhagyták a szobát, s lesétáltak a földszintre, Péter gyorsan vissza mászott, s keresett valami fegyvernek valót. Talált a földön egy kést. De mivel el sem tudta képzelni hogy ő valakit megöljön vele, gyorsan el is doba a szeme elől. Végig futott a folyosón, keresve valakit, aki még ott maradt. Minden üres volt.

1941. Október 21. Este 21:00

A német katonák részegen mulatoztak, Pest zárkózott utcáin. Azok az emberek, akik még házaikban maradtak, minden ajtót bezárva várták, hogy vége legyen a rémálomnak. Péter mindeddig a lakásban várt. Várta a csendet, hátha el tud lógni észrevétlenül, a katonák fürkésző szemei elől. Bár még nem tört ki a háború, a katonák már úgy mozogtak, mintha a győzelem a kezükben lenne. Éjfélt ütött az óra, s minden elcsendesedett. Péter kirohant az épületből, s az utcák sötét oldalán futott, nehogy véletlenül meglássa valaki. Hideg és fagyos volt a levegő, de megsem érezte magán a telet. Egyetlen gondolat járt fejében, a menekülés.

Fél órát futott, mikor már elég messze ért a fenyegető ellenségtől. A tüdejét át járta a fagyos levegő, s szinte kiszakadt a mellkasából, annyira fújtatott. Valami nyugodt helyet kellett keresnie. Jobbra - balra mozgott feje. Nem tudta, mihez kezdjen. Az utcai telefonra nézett, s eszébe jutott osztrák barátja, Károly. Azonnal odarohant és tárcsázta a számot. A hívás kicsöngött, s három sikertelen próbálkozás után, Károly végre felvette a telefont.

  • Háló...- mondta álmosan.
  • Károly, szia, én vagyok az, a Kovács Péter... szükségem lenne a segítségedre...
  • Petikém, mondd már, miben segíthetek...
  • A családom elvitték a német katonák, a barátaim... mindent..
  • Hol vagy most?
  • Pesten...
  • Azonnal küldök utánnad valakit, légy négyre a fehér kapunál, vegyél magadra fehér kalapot, s a kezed tedd keresztbe.

 

  • Értem.. köszönöm...

 

  • Jól van...vigyázz magadra.

 

Péter elhagyta a fülkét, s vissza rohant a lakásba. Keresett egy fehér kalapot, felvett egy melegebb kabátot, elhagyta a lakást. A fehér kapuhoz sietett. Fél óra maradt négyig.

 1941 október 22. Reggel 04:05

Az embere még mindíg nem jött meg. Egyre türelmetlenebbül várta, s lassan világosodott kifelé. A reggelel a város is ébredt. Veszélyesebb lett minden. Péter már fel s le járkált, mikor megpillantotta a kék kabátos férfit. Katona volt. Osztrák katona. Hírtelen hatalmas düh kerítette hatalmába. Ekkora hülye nem lehet a Károly. Ki küldi piroskát a farkasok közé. A férfi intett Péternek, hogy menjen közelebb, de Péter egy tapottat sem mozdult.

Ő bizony nem bolondult meg, azonnal fejbe lövik, ahogy meglátják...

A férfi mégegyszer intett, majd megfordult, körbe nézett. Nincs senki. Mutatta. Péter bátorságot vett magán, s gyorsan a férfihez rohant. A férfi beültette egy német autóba, s Péter szólni sem tudott a meglepődéstől.

  • Hogyan szereztetek német autót?
  • A pénz, nagy úr, Uram...

Péter megrázta a fejét. El is felejtette, hogy Károly szinte már milliomos. Hamis útlevéllel át mentek a határon, majd Károly házához mentek.

Mikor helyet foglalt, azonnal érték a kérdések.

  • Hol a család?  Mikor értek be Pestre?
  • Nem tudom pontosan... Mire hazaértem, a családom, a lakótársak, mind eltüntek.
  • A német szövetségesek el árultak volna... Az Istenit, -csapott az asztalra - nem lehet...

A beszélgetés hosszasra sikeredett.

 

1941. Október 23. D.u. 14:09

 

Péternek sikerült kiderítenie, hol vannak azok az emberek, akiket a lakoházból vittek el. Egy fél nap alatt megszervezte a kiszabadítását a fiának és a feleségének. Károly, amiben tudta támogatta Pétert. Délután fél négykor visszautazott Magyarországra. A látvány, ami várta, hátborzongató volt. Az épületek üvegei betörve, házak felgyújtva, a német erő barbár módra mindent tönkre tett, ami az útjába állt. Az utcákon millió holttest felváltva magyar, s ismeretlen katonák.Téglák, üvegek, s vér...

Este indult a táborhelyre, ahová a feleségét vitték el. Mikor odaért, jajj szavak ezrei hasítoták dobhártyáját, s szíve majd megszakadt a szomorúságtól. Az emberek húszassával voltak beketrecezve, étel s ital nélkül, fa börtönökbe. Idősek, gyerekek, férfiak, nők, mind segélykérve ordítottak, sírtak, kiabáltak ki, a semmibe. A német katonák benn, a sátoraikban mulatoztak egy-egy fogságból hozott nővel. Igaz, nem lehetett látni pontosan, hogy mi folyik egy sátorban, de a hangok, mindent el árultak. Miközben a sátorok között bújkált,óvatosan, egy ismerős hangot hallott. A női hang az utólsó sátorból jött.

„ Na nem! Az nem lehet!”

Akármennyire is félt beismerni magának, a felesége jajj kiáltásait hallotta meg. Ő volt az. Péter agyát elborította a méreg. Egyenesen a sátor felé indult, mikor azegyik ketrecből egy apró kéz kapta el a nadrágja szárát.

  • Apa!- mondta a fiú

Péter lepillantott az apró kezekre és szemeit könnyek öntötték el.

  • Áron!- hajolt le, hogy megölelje.

A ketrec kívülről lakattal volt lezárva, amit Péter egy szempillantás alatt levert. A nagy mulatozásban, a német észre sem vették, hogy a fogjaik egyessével sétálnak el. Mire az utólsó lakatot is leverték, a nép elszökött a német zsarnokok karmából. Péter visszafordult feleségéért, s akkor látta mesztelen testét, egy katona kezében elnyúlva. Élettelen volt.Véres.. Meghallt. Szíve majd megszakadt, ahogyan látta szerelme testét. Csak a fia maradt.

 

1941. Október 30. Reggel 07:13

 

  • Apa, mikor látlak újra?- kérdezte Áron.
  • Hamarosan. Most elkell menned, egy kedves néni fog rád vigyázni, míg én nem leszek. Ügyes fiú légy, nehogy panasz legyen rád! Jó?
  • Jó!

Péter megdörzsölte fia fejét, majd erősem megölelte s a kocsi elindult. Sokáig nézte a kocsit, míg az teljesen el nem tűnt.

1941. November 15.

Rengeteg halott volt az utcákon. Zászlók lobogtak, mindenhol a harc okozta törmelékek. Üres tankok, halott gyermekek. Az égbolt szűrke terét vadászgépek urálták. Péter kinézett a tankból, s megtörölte izzadt fejét. Ez Pest. A macskaköves régi Pest, ahol szerelmes nótákat dúdolt, ahol elősszőr pipázott.. most romba dőlt. A harc, még nagyon hosszú lesz, s ki tudja, mi lesz a vége...

 

1945. Május 1.

A megszállók tömegestül vonultak ki Magyarországról. A német hatalmat ledöntötte a vörös csapat. A magyar emberek ujjongva ünnepeltek az utcán. A kivonult katonákat a magyar tisztek lovakon kísérték a határvégéig. Kovács Péter a tisztekkel eggyütt lovagolt. Piros fehér ünnepi ruhában, gyönyörű táltos lovon. A nép szíve megnyugodhatott.

Péter fürkésző tekintettel pillantott az égre, s hálát adott az Istennek, hogy az ország még él. Igaz, minden megváltozott, de ő csak a legjobbat remélte. Beleszagolt a már tisztuló levegőbe, s kitárta két kezét: Szabadság!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap