Ravenna és Róma között (Arany Sas pályamű)

Nyitray György, cs, 09/13/2018 - 00:03

 

A nagy királyt már régóta kínozták ugyanazok az álmok. A hun birodalom a küszöbén állt, hogy bevégezze a küldetését. Harcosok tízezrei nyomultak a város felé, ami az akkori világot jelentette. Atilla mégis verejtékben úszott, amikor aludt pár órát. Nem múlt az éj, bár közelgett a reggel. Még hívta a mély, amiben örvénylett a hosszú tünemény alatt. Tudta mit álmodott újra, értette is, mégsem tudta elfogadni. A sátra nagy és díszes volt, akárcsak az éjszaka aminek a közepén felriadt. Sötét volt, komor a hangulata, amikor mosdás után a tükörbe nézett és a szolgáknak szólt: 

- Bial táltost ide rögtön! Oresztész, Kadocsa jöjjön vele! Tüstént itt legyenek! 

A vízcseppek az arcáról néma koppanással hulltak vissza a dézsába. 

 

A tábor csendes volt, csak a távolban nyerített néha egy felnyergelt ló. Őrtüzek pattogtak szerte a domboldalon, ugyanannyi ahány csillag ragyogott az égen. Aki tehette pihent a roppant hun seregből. Aquila ostroma sokáig húzódott, Ravennát, a császárok székhelyét harc nélkül vették be. A csoma felütötte a fejét a hadnál, kínszenvedés volt már az egész hadjárat. De ott volt viszont a város, aminek a meghódítására elindultak. Aetius katonái nem mutatták magukat, Atilla viszont cseltől tartva erős őrséget rendelt a tábor köré. Aludt, aki tudott, és ébren volt már az is aki álmodott előtte. Anno domini 452. Írták a kódexekbe. Ravenna és Róma között valahol, a Tiberis folyó jobb partján. 

Nagy és mély sötétség ülte meg a hun tábort. Mindenki érezte, hogy közel a cél, amiért elindultak. A jövőt tervezték a győzedelmes harcosok. Zsákmány, dicsőség, vagyon és halhatatlanság. Megérdemelték, megküzdöttek érte. Az elszalajtott szolgák lassan visszatértek az urakkal. Bial táltos érkezett meg először a király sátrába. Nem szólt, nem kérdezett, csak biccentett és leült a szőnyegre. Atilla orrát gyógyfüvek és gombák kesernyés illata csapta meg. Kadocsa a testőrök parancsnoka, a róka szemű, magas délceg vitéz még tett egy kört az emberei között. Jött, de nem sietett. Oresztész érkezett meg utoljára. Aggodalmas pillantásokkal vette tudomásul, hogy mindenki rá várt. Az ébredés nyoma egyiküknek sem látszott a szemén. Nem alud senki előtte. A király így tartotta helyesnek a döntő nap előtt. Atilla gondterhelten kezdett beszélni. 

- Ugyanaz. Buda halála óta kínoz ugyanaz az álom - mondta. Próbáltam elhessegetni, de olyan erős, olyan tiszta, hogy folyton visszatér. Most, hogy itt vagyunk Róma alatt el kell, hogy mondjam nektek. Arra tettük fel az életünket, hogy a hatalom, ami az emberiséget falak közé zárja megszűnjön létezni. Hogy az emberek újra láthassák a felkelő nap sugarait. Mi egy új erő képviselői vagyunk, de láttam magam álmomban, ahogy kiiszom a keserű kelyhet az esküvőmön. Lelkemet a turul ragadta magasba, szarvas mutatta az utat, tárta fel a jövőt. Odafennt várt rám mindenki, aki eddig a hun ügyért hunként halt egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal - nagyot sóhajtott és kivárt. Láttam, hogy halálom után - úgy ahogy a látók is megmondták- széthullik a birodalom - folytatta. Népei pernyeként szállnak tova. Legkisebb fiam hoz reményt, a reménytelen időkben. A várók törzse mindvégig a Tisza mellett marad, és a Nimród nagyapám kisebb fia nevével tér vissza a nemzet a Kárpátok közé. Ismét nagyot sóhajtott és végignézett az arcokon. Fürkészte, hátha a döbbenetet látja rajtuk, de mindenki beletörődően közömbös volt. Lecseréljük az Öregistent a megfeszített emberre. A kereszt ezután nem kínzóeszköz már, emberek hordják a nyakukban. Ölnek a nevében. A dinasztia erőtől duzzadó sarjai még mindig kivételes fejedelmei lesznek a királyságnak. Szenteket ad a nemzet a világnak. A legtöbbet. Egy baltás király kitűnik mindezek közül. A harcos és a küzdelem fáklyája lesz, vezéralakja ezer évre példát mutat, de nagy lesz a keveredés a vérvonalban. Napnyugati meddő cédák fertőzik a vért, mindent megtesznek, hogy pusztuljon a nemzet. A kereszt papjai kiegyeznek a sárgák mérhetetlen hadával, és ők ránk zúdítják tengernyi seregüket. Veszítünk és mégis győzünk, mert a nép ellenáll, a sárgák eltakarodnak. A férfi ág utána hamarosan megszakad, majd mások irányítják a magyart. A liliom és a kard újra felemeli az uruszágot, naggyá és erőssé teszi. Majd a nemzet vérezni kezd a csillag és a félhold árnyékában. A turul már csak holló, a vérzivatarban. De az öreg madár felemelkedik, kitárja a szárnyát, és útját állja az áradatnak. Üstökös érkeztével a holló elpusztul, a félhold lehullik, a kereszt népei ujjonganak a győzelmünk felett a harang szava messzire hallatszik. A kisebb hollófióka királlyá lesz, ez az utolsó dicső korszak. Utána rejteznie kell népnek. Lázadások szakítják meg a elnyomást rosszkor, mindig rossz helyen. Kivérzünk. Járványok tizedelnek minket, a harangok a tornyokból a föld sarába sietnek, ott dörögnek. Kezünket-lábunkat vágják egy díszes kőpalotában, mert bátor a kéz ami lendül ha már nem él az oroszlán. Hamar elfeledik miért szól a harang álló délben. De él még és szunnyad a parázs, ami lángra kap, ha fújja a szél, és újra tisztessége lesz a magyarnak nevezett hunnak. Nyomasztó csend szállt a sátorra, amikor Atilla befejezte. Percek teltek el mire újra megszólalt. 

- Bial táltos! Bizonyos ez? Isten rendelkezhet e másképpen? Hová menekül, akit az anyja úgy is újra szül? 

- Nagy királyom! A jövő nem végleges, folyamatosan változik. Ahogy cselekszünk és élünk ma, úgy lesz később. 

- Kadocsa, Oresztész! Bizalmas embereim, életem őrzői. A döntő az, hogyan cselekszünk Rómával, minden métely okozójával, a kalmár-szellem hazájával, a rabszolgaság bölcsőjével. 

A testőrparancsnok szólalt meg: 

- Királyom! Boszorkány és farkas fattya vagy, mint minden hun. Csecsemőket égetsz el a tűzben, a füsttel ellenségeidet babonázod. A köddel jársz és távozol.  Nem ismernek minket, ezért állítják ezt. Ne kíméld Rómát! Vond ködbe, gyújtsd fel, és ha a jövő változik, akkor a hun nép is együtt maradhat. 

- Isten ostora Atilla - szólalt meg Oresztész. Vagy e olyan bátor, hogy könyörületes is légy? Ez a kérdés Rómánál. 

A hosszú csendet egy kakas kukorékolása szakította meg. A lovak is nyeríteni és nyugtalankodni kezdtek. Köd volt. Mindent elborító sűrű fehér köd. Atilla kürtöt fújatott. A dallam lágyan ringó futótűzként terjed végig a domboldalon, ébresztve az alvókat és a virrasztókat: nyeregbe! 

A római őrök a folyó túloldalán reszkettek. Hűvös volt, amikor pirkadni kezdett. Tudták, hogy nem tudnak ellenállni a hatalmas seregnek. A ködben a nyomasztó csendet százezer kürt búgása szakította szét. A légiók maradványai remegtek, de nem a hajnali hűvöstől. Tudták, hogy hamarosan látható lesz az, amit még nem láttak. Az amiről csak a holtak mesélhetnének. 

Először a neurok keltek át. Ezernyi farkasbőrbe öltözött ember tűnt elő ott ahol a köd a folyóparthoz ért. A maréknyi római figyelő rémülve kezdett hátrálni. Atilla és a szekerek már vert hídon értek a túlpartra. A hun előőrsök jelentették: menet érkezik. Száz fő, mezítlábasok. Dalokat énekelnek, és egy nagyorrú öregember vezeti őket a kereszt alatt. A melegedő időben már felsejlettek a hun szemek előtt Róma falai. A király a fekete lovát nyergeltette, azzal ment az éneklők elé. A fejedelem egyszerű bőr vértet viselt, fején csúcsos bőr bőr sisakot. Senki se tudta volna megmondani, hogy ő a birodalom ura. A hun sereg nem csatarendben, de fegyelmezetten várta a parancsot. A csuhások megérkeztek. Senki se mozdult, csak Atilla ahogy előre lovagolt. Még a lovak is megérezték történtek súlyát. Leó pápa térdre rogyott Isten ostora előtt, a többi pap pedig szent énekeket kántálva imádkozott. A király nem hallotta a pápa könyörgését. A pillanat emlékművet állított a minden hun szívébe. A turul víjjogását hallotta, amikor felnézett az égre. Vissza tekintett és a sereg előtt egy  csodálatos szarvas mutatta az utat. Lassan lépkedve igéző szemével Atilla szemébe nézett. Megértette, hogy meg kell kegyelmeznie Rómának, még akkor is ha az álmában látott jelenések valóra is válnak. A látomása tovatűnt, minden szem rá szegeződött, ahogy a pápa befejezte a könyörgését. Ő csak ennyit mondott: " Stella cadit, tellus tremit, en ego malleus orbis."* Majd intett a seregének, faképnél hagyta a csodálkozó papokat, és visszavonulót fújatott a kürtökbe. 

 

A rómaiak még mindig valami cseltől tartottak. A hunok visszavonulóban voltak, és még egy csóvát sem dobtak a városra. Szokásos barbár csapdábak gondolták, és nem értették az egészet. Aquiláig követték, de sose látták tisztán őket. Csak a lovak nyerítése, és a lovasaik sziluettje hallatszott, és látszott néha, amikor elég közel mertek menni. A visszavonulók még nappal is ködben jártak. Míg nem a dobjaik is elhallgattak azon a mezőn ahol egy fekete agancsos lovon ülő szomorú arcú harcos még utoljára megmutatta magát nekik. A talaj telis-tele volt a hónapokkal ezelőtt kilőtt nyílvesszőkkel, és az ellenségeik oszló tetemeivel. A király visszafordult kibukkant a ködből, és némán üzente távolba meredő szemével: visszatérünk még. Hunnia határán túl már senki se merte követni. Ő pedig sietett, mert már várta a jegyese. 

 

* "Csillag hullik, föld reng, ihol én, pörölye e világnak."

 

Nyitray György

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap