Szeptember végén (arany Sas pályamű)

Oláh Márton Richárd, h, 09/10/2018 - 00:03

Tüzesen sütött le az őszi bágyadt Nap a nyár által kiégetett tájra. Szelíden pislákoltak a napsugarak, és az ősz megannyi színben pompázott. Egy vándor tűnt fel a semmiből, úgy Sümeg tájékán. Egymaga volt csak a poros úton, jól láthatóan sietett valahova, elintézetlen dolga volt, egy feladat, amit teljesítenie kellett. Fáradt volt ő is, akárcsak a megsebzett hon. Zavarodottan tekintgetett vissza a sümegi várra. Ez volt a haza. Pont, ahogy Kölcsey megírta: Vár állott, most kőhalom. Ennyi maradt, de őnála van még valami, érezte, mintha zsebében motoszkálna még a remény. Olyan szürkület felé érhetett Jánosházára. A parasztok már befelé mentek a mezőkről, megvolt a szántás és a szüret. A vándor egyenest a falu központjába ment, ott is egy kocsmát keresett fel. Bement és leült a sarokba. Kért egy pohár bort, amit a kocsmárosné le is tett a megfáradt utazó elé. A férfi meg csak nézte a boros poharat és elmerült gondolataiban, amelyek oly homályosak voltak, mint a kocsmát uraló parasztok pipafüstje.

Lassanként beesteledett és felhők takarták el a lenyugvó Nap véres koronáját. Hirtelen zápor kerekedett a semmiből, a dolgos parasztok, akik még néhányan ekkor is kint szorgoskodtak a földeken, hamar futásnak eredtek, hogy meg ne ázzanak. Egy díszes kétfejű-sasos kocsi jelent meg némi katonai kísérettel. A kocsis is gyorsan hajtott, féltette az életét, hiszen kincset hordozott. A kocsikerekek ütemesen zakatoltak az ekkorra már sárossá váló porúton, már feltűnt a kocsis szeme előtt a falu templomtornyának és Ördődy gróf lakótornyának sziluettje. Megkönnyebbült, mert tudta, hogy megérkeztek. Biztonságban van a kincs, egyenlőre.

Pár szántó vető érkezett átázottan és nyúzottan a kocsmába. Egyikük megszólította a kocsmárost:

  • No, hozhatod a tavalyi borodat, mert úgy megszomjaztunk és megáztunk, hogy már csak a te itókád segíthet!
  • Hogy hozzam-e? Mikor már csak úgy ingyen adom fél éve nektek, senkiháziak! – dühösen, némi szarkazmussal átitatva így válaszolt a kocsmáros.
  • Na de Jocó, tudod te is, hogy ínséges idők járnak, hiába kaptuk meg tavaly a szőlődézsmát, azóta sok víz lefolyt a Marcalon.
  • Na jó, egye fene. Igyatok! – a kocsmáros csak legyintett nejének, aki egy kancsó bort vitt egy üres asztalhoz, majd így folytatta – Aztán történt-e valami kint a mezőn?
  • Semmi, semmi sem… Illetve egy valami, egy császári hintó…
  • Az meg mit keres itt, hol a madár se jár?
  • Nekem kell azt tudnom, én egyetlen kocsmárosom? Én csak szántok, vetek, disznót nevelek és vágok. Távol áll tőlem az efféle politika. Biztos dolguk van errefelé.

Ekkor megszólalt egy pipázgató nagybajszú öreg:

  • Még, hogy távol áll, te bamba! Ez volt az életünk, a fiam élete.
  • Jaj, Pista bátyám, már megint a huszár fiára gondol? – sopánkodott a kocsmárosné.
  • Nincs olyan nap, mikor ne gondolnék rá. A fel-dunai hadsereg legszebb újonca volt.
  • Az volt bizony, de már csak volt. – így a kocsmárosné.
  • Jól járt. Mert ami most jön, az megtorlás lesz. Azt beszélik, hogy Haynau már élezi a kardját. Vérszagra éhezik.

A kocsmában hírtelen csend lett, mindenki csak most tapasztalta meg az elmúlt másfél év gyors elteltét. Behegedt sebek tépődtek fel nap, mint nap, de ez most valamiért más volt, valami volt a levegőben. Szél fújt be a félig nyitott kocsmaajtón, a változás szele volt az. Egyszer csak megint megszólalt Pista bácsi, pár pipapöfékelés után.

  • De mégis mit kereshet itt az a kocsi, miért pont itt vernek tábort ezek a mihaszna Lajtán túliak? Tán maga Ferenc Jocó látogatott el személyesen a meggyötört országába?
  • Nem ő az, nála sokkalta nagyobb kincset hordoz az a hintó.

Hirtelen mindenki megint megnémult, ugyanis a sarokban ülő vándort eddig senki sem vette észre, aki az imént hozzászólt a beszélgetéshez. A vándor szemében fellángolt valami. A borospohár még mindig érintetlen volt, egy kortyot sem ivott az ifjú, ám valamilyen részegség fogta el lelkét, és most minden szempár rászegeződött.

  • Te meg ki vagy? Nem vagy idevalósi. Akkor ismernénk. – dörmögte egy mély paraszthang.
  • Nem vagyok.
  • Hát akkor mi szél hozott?
  • A haza sorsa hozott, az vezetett utamon.
  • Haza? Annak már akkor vége szakadt, amikor az osztrák császár kezet csókolt az orosz cárnak. – felháborodva szólt ki a pult mögül a kocsmáros.

Ekkor a vándor felállt. A kocsmai gyertyák és lámpások most először világították meg az arcát, most vált világossá a sötétben gubbasztó férfiú tekintete. Haja csapzott volt és zsíros, arca borostás és ápolatlan, jobb halántékától egészen az álláig egy vágás húzódott. Tekintete elszántságot sugározott, szentjánosbogárként villogott a sötétben. Kabátjába nyúlt és nagyot sóhajtott. Elkezdett beszélni:

  • Ez a hely itt most az ország. Mi vagyunk az ország. Lehet, hogy aranyfürtű hazánkat lefogta az orosz medve és ledöfte az osztrák sas, de amíg mi itt vagyunk, addig a haza élni fog! Elmondom hát, hogy mily kincset hordoz az a császári kocsi, amely, már behajtott a Korona fogadóba. Egy embert őriznek a katonák, aki egy személyben most az ország megmentője lehet. Aki újra rendet kovácsolhat a káoszból, akire több ezer katona esküdött föl.
  • Kossuth? Kossuth apánkat tartják fogva a fogadóban? – szólat meg egy siheder.
  • Nem. Akit fogva tartanak az az ország miniszterelnöke, Batthyány Lajos.
  • És maga eztet honnan veszi?
  • Tudom és kész. Most nem az a fontos, hogy én ki vagyok és honnan jöttem, hanem az, hogy ha mi páran összefogunk, ha összefog a falu, akkor még megmenthetjük az országot. Mert mi nem Ferenc Jóskára esküdtünk fel másfél évvel ezelőtt, hanem a magyar kormányra, vagyis a magyar miniszterelnökre.
  • De Kossuth? A kormányzó?
  • Kossuth beleegyezett. Tőle jövök, ő küldött. Magyarországból köztársaság lesz, nem fog elnyomni bennünket semmilyen idegen hatalom. A hazának szüksége van rátok, mert most olyan, mint egy gyönge nő, kit megtépáztak az akasztanivaló királyok, olyan, mint Zách Klára. De mi most újra életet adhatunk e hölgynek, újra lelket lehelhetünk beléje! Elő a kaszát, kapát és harcra fel!

A tömeg egyöntetűen tört fel a vándor végszavára. Hamar híre ment a faluban a nagy tervnek, mindenki lázasan készülődött, nem az esti misére, hanem az ország megmentésére. Jött asszony és férfi, fiatal és idős, és még lehetne sorolni. Az eső is elállt, a feldühödött tettre kész parasztsereg pedig olyan éjfél tájára már a Korona fogadó előtt vergődött, egyetlen egy nagy tömegként. És egyként üvöltötték:

  • Engedjétek el a minisztert! Akasszátok fel a királyt! Magyar köztársaságot!

Volt az osztrákok között egy tábornok, aki felelős volt a miniszterelnök Pestre hozataláért. Ő döntött minden esetben. Az épület elé vezényelte a katonákat és sortüzelésre állíttatta fel őket. A nagyszakállú, ekkorra már lesoványodott és meggyötört Batthyány Lajos azt tanácsolta a tábornoknak, hogy szeretne egy pár szót intézni a falu népéhez, mert ő nem szeretne felesleges vérontást. A tábornok előbb mérlegelt, aztán rájött, hogy nincs veszíteni valója, kinyittatta Batthyánynak a fogadó egyik ablakát. A volt miniszterelnök kiállt az ablakba és intett a tömeg felé. A tömeg éljenzett:

  • Éljen Batthyány, éljen Kossuth!

Batthyány szólásra nyitotta ajkát, és a hatalmas szakáll alól szavak kezdtek el áradozni.

  • Kedves barátaim! Megtisztelőnek érzem, hogy még most is így fogadtok, ilyen jóindulattal, habár nem voltam sokáig posztomon. A szabadságharc elvérzett, de legalább ti ne vesszetek el egy olyan ember miatt, aki amúgy is halálra van ítélve. Tegyétek le a fegyvereket a saját érdeketekben. A harc már régen elbukott, már nincsen március tizenötödike, már nincsen fel-dunai hadsereg. Már csak ti vagytok. Emberek. Egyszerű emberek, magyarok, akiknek halála egy ilyen ügy miatt értelmetlen lenne…
  • De hát Kossuth! – szólalt fel egy ember a tömegből.
  • Kossuth elment. Vannak, akik megmenekülnek, és terveket szőnek, és vannak, akiknek mártírhalált kell halniuk. Tudom, most keserű e szó, amelyet mondok, de lesz még termés, lesz még munka, és dolgozni kell! Élni kell! Hát éljetek. Én meghalok értetek. Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. Lesz még jobb kor ezután. Most ugyan nehéz, de minden rendben lesz. Minden. Köszönöm nektek, magyarok!

A tömeget újra a csend állapota fogta el. A forradalomnak vége lett. Ez most realizálódott az újonnan felbuzdult tömeg elméjében. Lassan kezdtek kihullani a kezekből a kaszák és a kapák. És lassan, gyászosan elvonult a tömeg, már temették az embert, aki beláttatta velük, hogy a vándor által vizionált forradalomnak már régen vége szakadt.

Másnap reggel elhagyta a kétfejű sas-mintás hintó Jánosházát. Benne ült a miniszter, aki később meghalt a népéért.

A mendemondák és anekdoták szerint a vándort még látták reggel a Marcal partjánál, aztán nyoma veszett. Eltűnt, mint a kámfor, köddé vált, minthogyha tegnap csak egyetlenegy álmot álmodott volna az egész falu, olyannak tűntek az események. De a férfi már nem volt érzékszervekkel felfogható, semmi sem maradt belőle. Illetve egyetlen egy dolog, amit a kocsmáros reggel, takarítás közben megtalált a kocsmában. Ezt fogogathatta a kocsmai beszéde közben. Ez volt a kabátzsebében. Egy rongyos, véres kokárda.              

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap