Találkozások (Arany Sas pályamű)

Bodor Katalin, sze, 09/12/2018 - 00:03

December volt, az ünnepekre készülődtünk. A nagy karácsonyi készülődések közepett, belső indítatásból haza kívánkoztam Csíkmadarasra szüleimhez. Egész éjjel havazott, a reggeli vonatra tartottam, az utak nem voltak még eltakarítva, a locsos, havas járdákon nehézkesen lehetett csak közlekedni. Minden léptemet alaposan meg kellett fontoltam, amíg a jeges havas járdákon végighaladtam. A várandóságom hetedik hónapjában tartottam. Szépen gömbölyödött már a pocakom, amit ugyan a téli vastag öltözetből egy kissé nehézkesen lehetet észrevenni.

Végül sikerült csúszás, esés nélkül megérkeznem a Csíkszeredai vonatállomásra. A váróterem tele volt alvó hajléktalan emberekkel. A mennyezeten galambok röpködtek, mindenütt szemét. A látványtól végigfutott a hátamon a hideg. A jegypénztárhoz siettem, hogy jegyet váltsak. Köszöntem és kikértem a jegyet. Kérésemre az eladó semmi hajlandóságot nem mutatott. Kedvtelenül visszakérdezett, hogy hová is akarok pontosabban utazni? Természetesen románul. Értettem a célzást, hírtelen átváltottam románra és újból kikértem a jegyet, amit nagy készségesen ki is bocsájtott.

Kezemben a jegyet szorongatva, elgondolkoztam, képzeletem egy bizonyos 1920 június 4. i napjára összpontosult, amelynek következményei, hogy szülőföldünkön nem érvényesülhetünk anyanyelvünkön. Valami keserves düh kerített hatalmában, és ha időközben a baba nem kezdett volna nagyon rugdalózni a pocakomban, talán még tovább tépelődtem volna ezekkel a fojtogató gondolatokkal. Megnyugvásként, hogy friss levegőhöz jussak kimentem a váróteremből.

Kint szitálva hullott a hó, csípősen hideg szél fújta a havat a szemembe. Földnek szegezett arccal egy kissé védet helyet kerestem, ahová félreállhatok a hófúvás elől. Az oszlop mellett egy ismerős arcot véltem felfedezni. Hatalmas bőröndökkel körülvéve, egy cigarettát fogott a kezében. Felé tartottam, reménykedve, hogy társaságban majd kellemesebben telik a várakozni. A köszönésem után ismert csak rám. László, egy kedves osztálytársam a középiskolából. Ő is nagyon meglepődött mikor hozzászóltam, alig akart megismerni, talán a várandóságom és a közel egy évtized ejtett rajtam némi változást.

Külföldről utazott haza az ünnepekre. Megtudtam tőle, hogy az iskola elvégzése után külföldön dolgozik. Szeretett volna egyetemet végezni, felvételizett is a rendőr akadémiára, de sajnos magyarként nem sok esélye volt a bejutáshoz. Miközben ecsetelte sorsának alakulását elkalandoztak gondolataim. Ezek hallatán mértem csak föl, hogy mekkora nagy lehetőség volt számunkra, hogy itthon magyar egyetemen tanulhattunk szakmát.

Időközben megérkezett a vonatunk, nagy nehezen felmásztam a vonatra, egy kedves utas segített a csomagjaim elhelyezésében, majd helyet foglaltunk. László elmesélte, hogy milyen nehezen értette meg a külföldi munkáltatója, hogy Romániából való, de magyar nemzetiségű.

- Miután sikerült kézzel-lábbal valahogy megértetnem magam, másként tekintettek rám. Bizonyítás gyanánt még a magyar útlevelemet is elővettem. - Magyarázta boldogan.

- Külföldön képzeled el a jövődet? - Kérdeztem egy kissé tolakodóan.

- Rövidtávon még szeretnék kint dolgozni, de utána mindenképp haza szeretnék jönni. A gyerekeimet majd itthon, magyarul szeretném nevelni, iskoláztatni.

Mindezt olyan megható volt hallani. Bár nem mondta ki, de a sorok között kivehető volt, hogy szívesen maradna itthon a barátai, rokonai közelében, ha egy megfelelő munkát találna.

Mielőtt még jobban elmélyültünk volna a lét nagy dolgainak a megvitatásában, tájékozódás gyanánt kitekintettem az ablakon. Meglepődve vettem észre, hogy a sósréten, a lassító irányában járunk. A csomagjainkért nyúltunk és kisétáltunk a fülkéből. A vonat begördült az állomásra, és mi szép óvatosan leszálltunk a vonatról. Az egykor szebb időket megért állomásépület előtt még egy rövid búcsúzkodás erejéig megálltunk, majd Kellemes Ünnepeket kívánva egymásnak hazafelé vettem az irányt.

Az utam a polgármesteri hivatal előtt vezetett. Meglepődve vettem észre, hogy szombat révén ott találom a teraszon a polgármestert, aki épp a címeres magyar zászlót távolította el. A sajtóban már sokat olvastam az ügyről, a prefektus törvényszéki eljárást indítatott a címeres magyar zászló felhelyezése ügyében. A jelenlegi román törvények értelmében a községháza homlokzatára nem tűzhető ki a nemzeti hovatartozásunkat szimbolizáló jelvény.

Amint az épület mellett haladtam el, a polgármester felismert a teraszról. Köszönés után a rá jellemző székely észjárással hozzátette:

- Nem távolítom véglegesen el a zászlót, csak megtisztítom, és holnap újból visszahelyezem. E bátor szavakra helyeslően bólogattam, és amint továbbhaladtam nem tudtam kiverni fejemből az, hogy mi erdélyi magyarok milyen szűk keretek közé vagyunk szorítva, büntetésekkel fenyegetnek meg, hogy megbénítsák elképzeléseinket, terveinket. A kulcsfontosságú tisztségek betöltéséhez majdhogynem esélytelenek vagyunk, a törvényhozatalban is szinte lehetetlen megszereznünk a változtatáshoz szükséges szavazatokat.

Talán még tovább hámozgattam volna gondolataimat, ha időközben haza nem érkezem. Kapu nyitáskor Lóból kutyánk lelkes ugatása fogadott. Beköszöntem szüleimhez, lehelyeztem a csomagjaimat az ágyra, és egy kis szorongással átitatott kíváncsisággal tartottam hátra beteg nagymamám szobájába. Az ajtó nyílására nem ébredt meg, de amint az ágya felé közeledtem kinyitotta a szemét. Sápadt beesett arccal, üveges szemekkel nézet felém. Hozzá hajoltam, hogy megérintsem a kezét. Nagyon vontatottan tudott beszélni, alig értette meg, mit is akar kérdezni. A pocakomra mutatott és a kezével kérdően integetett, hogy mennyi van még hátra, mikor fog megszületni a baba?

-Március elején, - válaszoltam meghatottan.

Szegény nagymamám az újain számolni kezdte a hónapokat, hogy még szűk három hónap van hátra. A betegsége, ellenére nagyon bizakodó volt a tekintete. Biztatgattam, hogy még egy pár hónap csak és, megismerheti a kis dédunokáját. Nagyon ragaszkodtam nagymamámhoz. Mindig volt egy-egy jó szava hozzám. Óriási akaraterővel rendelkezett, a nehézségek, betegsége ellenére is bátran kijelentette, hogy ha tehetné, ő újból megharcolná, újrajátszaná az életét. Beteg ágya mellett, ezeket a szavakat hallva, a könnyeimmel küszködtem. Lélekben nagyon megerősödtem, és nagyon büszke voltam a nagymamámra!

Időközben édesanyám behozta az ebédet. Kiskanállal lassacskán beadogattam neki az ételt. Jóízűen elfogyasztotta, ivott egy kevés vizet és elbóbiskolt.

Én is előmentem szüleimhez, hogy megebédeljek. Még jóformán be sem fejeztem az ebédet, mikor a testvérem nagy hirtelenséggel benyitott a konyhában. Szólni nem tudott, sápadt arccal intet felénk, hogy kövessük. Nagymamám szobájába vezetet, aki békésen feküdt az ágyban, mintha csak elbóbiskolt volna, csak már nem láttam a takarót fel s alá mozogni a mellkasán.

Kettős érzés kerített hatalmában, az elmúlás fájdalma keveredett a születés kellemes várakozásával. Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. A képzeletem folyton párhuzamok elé állított. Nagymamám személye az erdélyi magyarság szimbólumává vált számomra. Számaiban egyre csak fogyatkozó erdélyi magyarok megmaradása a bizakodó szemléletben, a kitartásban rejlik. Ha nem is látta meg a kis dédunokáját, de a bizonyosság reményével távozott.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap