A végpusztulás napja - Arany Sas pályamű 2018

Káplár Béla, p, 03/22/2019 - 00:16

Köd terpeszkedett a Hajta nádasára. Olyan leheletnyi áprilisi köd, mely a nap első sugaraira tovalibben, mint a pillangó.
Még nem kelt fel a nap, de Jutócs fia Tarkacs már ott surrant a nádas ösvényén. Vadászni indult. Nagyon kedvelte a hajnali portyázásokat. Háta mögött, a falu felől, ébredő kakasok rikoltása hallatszott.
Ma nem előzött meg senki gondolta Tarkacs, miközben az íját tartó kezével az arcát védve nyomult a nádi rengetegben.
Kelet felől, amerre ő tartott, egyre jobban derengett. Az ég alján halvány pír jelent meg. A nád még őrizte a pár napja esett zápor nedvességét. Tarkacs tele tüdővel szívta be ezt a különleges, csak tavaszkor érezhető ázott föld–ázott nád különös illatát.
Mire a nap első sugarai szétmásztak a földön, már ott állt a nyílt víztükör szélén. Még nem lépett ki a rejtekadó nád takarásából, hogy ne okozzon riadalmat feleslegesen, az éjszakázó madarak között. Szemével a rucák csapatát kereste. Csakhamar meg is látta őket, jó kőhajításnyira tanyáztak a sima víztükrön. Némelyikük még aludt, fejét a szárnya alá dugva, mások, ruca szokás szerint szinte vízre állva szárnyaikat lebegtették. 
Az ifjú vadász lassan, nagyon óvatosan félig kilépett a nád takarásából. Féltérdre ereszkedett, komótosan kiszedegette nyílvesszőit a tegezből és egymásmellé sorjázta a fűre, közben szemével a csapatot vigyázta. Íjára helyezte a vasvégű vesszőt, célba vette a hozzá legközelebb úszó gácsért, ajzott és lőtt. De már kapott is a sarlóvégű vesszőért, küldte a csapat fölé, hogy az a vízen marasztalja a szárnyra kapó rucákat. A csel bevált. A vessző vijjogó hangja miatt azt hitték ragadozó madár, így nem mertek felszállni, de máris zúgott a következő gácsér felé a nyílvessző. Tarkacsnak már csak a hosszú gatyáját kellett feltűrni és begázolni a combközépig érő vízbe a két rucáért. Persze erre a zajra, nagy ribillió tört ki a vízen.
Pillanatok alatt szárnyra kelt a madársereg, üres lett a nádi víztükör.
Tarkacs övére akasztotta a zsákmányt és a kihelyezett varsákhoz indult. A halfogó varsákat maga készítette hajlékony fűzfavesszőkből, s nemrégen hármat rakott ki a hal járta helyekre.
Az eddigi zsákmányszerzés elégedettsége kiült az arcára, s vidáman lépegetve azon tűnődött, milyen érdekes az előbb hallott nádibika hangja. Nem hiába kapta a bika nevet, pedig madár. 
Az első halcsapdát hiába emelte ki a vízből, üres volt. A távolabb lévőben két megtermett compót talált. A harmadikban egy nagy csuka éles fogait igyekezett elkerülni mikor kiszedte a varsából. A halakat egy zsinegre fűzte és haza indult.
Tarkacs kitűnően ismerte a nádas útvesztőit. Igaz a nagy kiterjedésű nádas több pontjáról is lehetett látni a falu dombra épített templomát. Fehérre festett falával szinte támpontul szolgált, ha valaki elvétette as irányt.
Már nem lépdelt óvatosan, hiszen megvolt a préda, lába alatt ropogott a tavalyi nád.
Ekkor füst szagát libbentette orrába a nád susogtató szellő. A fuvallat napkelet felől jött, a háta mögül. Tarkacs megfordult és figyelt. Nádtűz! Az nem lehet, ahhoz túl fekete a füst. A nád, ha ég, nagyobb felületről száll a füst.
Megszaporázta lépteit, nemsokára kiért a nádból. A falu temploma felé tartott. Ambrus papnak régóta ígérte, ha compót fog, ad belőle, mert ez a legízletesebb hala a nádasnak.
Már messziről látta, hogy Ambrus pap a templom keleti oldalán áll és a messzeséget kémleli. Amint észrevette Tarkacsot, sürgetően integetett felé. A vadász sietősre fogta lépteit, a rucák ide–oda libegtek a függesztéken.
Megkerülte a kerítést, mely a templomot és a hozzá tartozó temetőt kerítette be. A kapun beszaladva Ambrus pap mellé ért.
 – Nézd, Tarkacs – szólt izgatottan – nem tetszik ez nekem – s a füst felé mutatott. A füst pontosan Tarkacs felesége, Nyeste szülőfaluja irányában látszott.
Szinte egyszerre vették észre a lovasok csapatát, öt-hat nyíllövésnyire a Hajta partján állott egy részük. Páran jobbra és balra lovagoltak úgy nézett ki, gázlót kerestek.
Beléjük hasított a szörnyű felismerés, ezek ellenségek, ezek pusztítani jöttek!
 – Fuss Tarkacs, riaszd az embereket! – kiáltotta a pap és ő maga a jelzővas felé szaladt.
 A jelzővas a templom nyugati felén csüngött. Vasárnaponként, harang nem lévén, ennek érces hangjával szólította híveit a misére Ambrus.
A vas éles hangja sikoltásként szőtte be a légteret, hatolt be a házak rejtett zugaiba is. Az otthon lévők kiszaladtak félig földbe ásott házaikból, s kint Tarkacs kiáltását hallották:
 – Meneküljetek! Be a nádasba!
Pillanatok alatt zűrzavar keletkezett a szétszórt házak között, magyarázkodni nem volt idő. A földjeiken dolgozók szerszámaikat eldobva rohantak a falu felé.
Tarkacs pillanatok alatt elérte házát. Nyeste riadt arccal szaladt elé.
 – Hozd a gyerekeket! – kiáltotta. Majd lerohant a házba, felkapta baltáját, övébe tűzte. Lekapott a gerendáról egy darab füstölt húst, tarisznyájába tömte és kirohant a házból. Nyeste ez alatt a ház háta mögé rohant, hol a nagyobb gyerekük íját próbálgatta. Elkapta a kezét és szinte repült vele a másik gyermek felé, ki a ház előtt a lókoponyát tartó pózna tövében játszott. Itt futott össze Tarkaccsal, ki hátára kapta a nagyobb, kapaszkodni tudó gyermekét, aki már a hatodik tavaszt érte meg. Nyeste a kisebbiket kapta fel és rohantak a nád irányába.
Közben a vas sikolya még mindig hangzott, Ambrus pap mentette, figyelmeztette a rábízott nyájat.
A falu lakosaiból már többen szaladtak a nádas felé, összekapva a legszükségesebbeket vagy anélkül, csak az életüket mentve.
Tarkacs és Nyeste már-már elérte a nádast, amikor az élen vágtató lovas elérte a szélső házat.
Az idegen harcos alacsony termetű volt, szinte összenőve látszott lovával. Lapos arca volt, széles arccsontja, s szemei igen keskenyek voltak. Testét több helyen könnyű páncélzat fedte, az acéllemezek több helyen vastag bőrrel voltak kiegészítve. A páncélból a lovára is jutott.
Az idegen igyekezett Tarkacsék menekülő útját elvágni. Tarkacs, hátán a gyermekkel egy pillanatra megtorpant. Mivel mindkét keze szabadon volt, gyorsan cselekedett. Előbb lőtt, mint a feléje száguldó harcos. Tompa puffanás hallatszott, ebből a hangból Tarkacs pontosan tudta, talált. Második lövésre már nem lett volna ideje.
A harcos lebukott vágtató lováról – mellében Tarkacs nyilával – és hatalmas csattanással földet ért. Csúcsos, bőrnyakvédős sisakja messzire repült.
Nyeste és gyermeke már elérte a nádas szélét, Tarkacs utána lódult, hátán a félelemtől nyöszörgő gyermekkel.
Egy ugrással bent volt a nádas ösvényén, ott megfordult, még mindig hallotta a vas sikoltását. Ambrus pap még mindig püfölte. A templom kerítését elérő lovasok többen célba vették. Több nyílvesszőtől találva rogyott a templom falához. Tarkacs még látta több menekülni nem tudó falubelijének lekaszabolását. Még látta, hogy egy idegen harcos leugrik lováról és Kusid házából zsarátnokot hoz ki, majd a házra dobta, s az égő szalmából lándzsájával csóvát visz a templomhoz s meggyújtotta annak zsindelyét. Majd egymás után lobbantak lángra a falu házai.
Tehetetlen dühében még pár vesszőt lőtt a lovasok irányába, majd Nyestét kereste tekintetével, ki már bent járt a nád sűrűjében.
Az idegen lovasok több lövést adtak le a nádas felé, de utánuk menni nem mertek.
A nádi rengeteg óvón körbeölelte a menekülőket.

Epilógus: 
Így történt! Nem így történt! Ki tudja? Tény, hogy a nevesincs falucska a templomával, a tatárjárás alkalmával elpusztult, Nagykátától egy fertály órányira, keletre.
Megmaradt lakosai soha többé nem tértek vissza.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap