
Mulandóság te nagyvezér!
Fehér a hajam már fehér
Fércelten verő szívemnél
élet és halál összeér
Szilveszter ködös alkonyat
Hatvanöt volt Lesz hatvanhat?
Vágtató ló az esztendő
Képemen sötét ránckendő
Mögötte reszketőn ragyog
mind aki voltam és vagyok
az illedelmes kisfiú
ki minden volt csak nem hiú
nem gúnyos és nem fölényes
Ki mindig tudta hogy véges
a lét s hiába nevetett
lelkében jégeső esett
Csontmező fehérlik belül
ahol a madárdal lehűl
Sötétség fagyott szobra áll
és betölt mindent a halál
amiből lettünk – emberek –
születés előtti közeg!
Mi könyörtelen visszahív
Pontosan méri ezt a szív
De azért szivattyúzik még
bár senki – sem a mindenség! –
nem veszi észre ha megáll
s a Föld rugója is lejár
a nap is végleg megvakul
Világűr önmagába hull
Kérdezem egyik vagy másik
KI AZ ISTENNEK HIÁNYZIK?!
(Szauruszok hajnalban,2005)
Magyar Irodalmi Lap