A szeretet nyelve és a kereszténység-szakralitás az irodalomban
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.”
(Szent Pál Kor. lev. 13.)
Nem lehetséges, hogy a bibliai Bábel tornya történetet egy nyelvészeti kérdés megválaszolásának, a nyelvek különbözősége-sokfélesége megokolásának-magyarázatának tekinteni téves következtetés? Miért is lenne a földi világ nyelvi sokszínűsége, az éghajlatnak, antropológiai sajátosságoknak és gondolkodásbeli heterogenitásnak megfelelő, abból származó emberi soknyelvűség eredője egy büntetés? Miért akarná a Teremtő, hogy teremtményei ne értsék egymást, eleve azt feltételezve, hogy az egymást értés képességét kizárólag rosszra használnák? Bábelnél elveszett egy közös nyelv. De melyik volt ez a(z ős)nyelv?
A Szentírás alapvetően jelképes értelmű alkotás, költői képekben beszélő példázatsor, a szimbólumok nyelvén szóló tanítás. Ekképpen kell tehát értelmezni: elszakadva az elsődleges jelentés felszínes válaszokat kínáló értelmétől, s a lényeget nyújtó tartalmi rétegek után kutatni. A bábeli történet alapképlete nem más, mint hogy az egymást értő emberek a magasba törés következményeként érthetetlenné válnak egymás számára. A nyelv, melyet mindenki megért, mely közösséggé formál egyéneket s azonos dallamban pendíti meg a különböző lélekhúrokat: a szeretet. Az ősnyelv, a kezdetben lévő Ige, a napot-csillagot mozgató áldásos rezgés, melyre válaszolva egyszerre, egymást értőn dobban az emberi szív. A torony(építés) azonban megtöri a harmóniát, benne a felfelé törekvés, az Istenhez hasonlatossá válni akarás, az embernek önmagát istenné emelése tárgyiasul. A magasba törés az egyén saját vágyait-érdekeit példázza, a gőgös-törtető elkülönülést. A vízszintesen mozgó, önmagát mások mellé rendelő, szeretetben társító szellemi haladás helyett a fölérendeltség helyzeti előnyét megcélzó emelkedés anyagi vágyát. Mely, éppen az elkülönülés, a közösségből való érdekelvű kiszakadás folytán a közös nyelv, a szeretet elvesztését is jelenti. Hiszen nem értheti a másikat, nincs abban szeretet, aki csupán magára néz. Ez okozza a soknyelvűséget: mindenki sziget, saját célokkal, független, önző álmokkal, a közös értékek semmibe vételével. S az emberek szétszélednek, mert a szeretet elvesztése a távolodással egyenlő. Zavar a harmóniában, káosz a megértésben: ez Bábel tornya. Ám a szentírás vigaszt nyújt a kereső, újbóli összhangot reménylő léleknek. Bábel ellenpontja Pünkösd, a Szentlélek kiáradása: míg az addig egymást értő toronyépítők elveszítik közös nyelvüket, a különböző nyelvet beszélők mind egyformán megértik az apostolok üzenetét. Mert ők a szeretet, Krisztus nyelvén beszélnek: megérti szavukat minden ember, bármely nyelven is beszéljen. Krisztus újra ledönti a bábeli tornyot, s felkínálja az emberiségnek az ősnyelvet, hogy a szeretetben egyesüljenek a nemzetek, s a magányos toronyember évezredei után eljöjjön a láncszerűen építkező emberi(es)ség korszaka.
A Bábel tornya mítosz e lehetséges jelentésrétegeit is megismervén talán még felületesebbnek tűnhet a történet pusztán nyelvi-nyelvtörténeti kérdéssé egyszerűsítése. Ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a szeretet ne lenne gyakorolható a nyelvben, nyelvileg is. A nyelvi megnyilatkozás is lehet szeretetaktus, a kimondott szavainkban is aktualizálódhat szeretetünk. A nyelvhasználat erkölcsi felelősséggel járó cselekedet. A nyelv, a beszéd képessége Isten ajándéka: lehetővé teszi, hogy gondolatainkat és érzelmeinket hanghullámok vagy írás formájában „tárgyiasítsuk”, rögzítsük az anyagiságban. Felelősséggel tartozunk érte: a káromkodás, a harmóniát káoszba fordító hazudozás és a szent fogalmak megszentségtelenítése, a rossz, ami a szájból jön, bűn, ezért erkölcsileg megfertőzi az embert. Tegyünk együtt érte, hogy a fiatalság erősödjék nemzeti öntudatában, s hogy anyanyelvét a Mindenható dicséretére használja. Tennünk kell azért, hogy a nyelvhasználat – miként Szabó Lőrinc ezt a költői tevékenységre mondta – hasznos akarat legyen. Az emberi szó halvány visszfénye csupán az isteni teremtő szónak, de a maga kicsiny, földi bűvkörében ugyancsak teremtő erővel bír. Nem igaz, hogy a kimondott szó elszáll: az átokmondás, a sértés fáj annak, akit illet, a hazugság bizalmat rendíthet meg, a dicsekvő beszéd jellemzi gazdáját. Minden szó nyomot hagy, minden kimondott szó sorsot formál, s miként mindenki azt aratja le, amit elvet, csakis rajtunk múlik, hogy kimondott s leírt szavaink majdan a magasba, az üdvösségbe vezetnek, avagy alant érnek véget, valahol a kárhozat sötétjében.
A nyelv egyik alapfunkciója, hogy általa a valóságot kínálhatjuk fel, a valóság tapasztalatában részesíthetjük az adott élethelyzetet nem közvetlenül átélő hallgatót. Vagyis társunk a mi szavaink által ismeri meg a valóságot. Éppen ezért lényeges, hogy igazat mondjunk. Az erkölcsileg helyes nyelvhasználat feltétele az őszinteség, az igazmondás. Kizárólag ezzel hagyhatjuk meg a hallgatót szabad akaratában. Az igazságot kínáljuk fel neki szavainkban, erre ő szabadon reagálva alakíthatja sorsát. Ha azonban igaztalanul, hamisan szólnánk hozzá, döntéseiben befolyásolnánk, hiszen egy nem létező, virtuális, magunk kreálta álvalósággal szembesítenénk. Válasza így nem a valóságra reagálna: tévútra vezetnénk. Csakis az igazmondás nemes aktusában válhatnak szavaink szeretetcselekedetté. Mint mindenben, a nyelvhasználatban is Krisztus a példánk. Ő az Igazságot adta át szavaiban az emberiségnek, hogy aztán arra mindenki szabad akarata szerint válaszoljon: elfogadja, hogy üdvözüljék, vagy nemet mondva sorsszakadékba zuhanjon. Mindennapi szavainkban a krisztusi minőség mindenható szeretetének kell újra felfénylenie, legyőzve a hazugság ördögi kísértését, bábeli szándékait. A nyelvhasználati erkölcsösségnek ugyanakkor vannak sajátosan nyelvészeti vonatkozásai is. Ahhoz, hogy igazat szóljunk, ismernünk kell a szavak jelentését. Törekednünk kell a szabatos, a gondolatnak és érzésnek megfelelő szavak használatára, s kerülnünk kell a fogalmi torzításokat, az értelmezésbeli csúsztatásokat, a szavak eredeti jelentésének semmibevételét. A teológiai-egyházi gyakorlatban, a liturgikus nyelvhasználatban különös jelentősége van az érthető beszédnek. Az igehirdetésben ugyanis Krisztus szavai aktualizálódnak, ezért döntő fontosságú, hogy a maguk szentségében, isteni tartalmukkal telítve ragyogjanak fel újra a befogadó szívekben. Igazság és érthetőség: a „nyelvi szeretet” ismérvei. Az őszinteségben megvalósuló empatikus másokhoz szólás és a megérteni és megértetni akaró nyelvhasználat teremtheti meg a Bábel előtti és Pünkösd utáni közös szeretetnyelv nyelvi alapjait.
A nyelviségben megnyilatkozó szeretet tehát a mindennapokban egy igazságközpontú, hiteles beszédmódban rejlik. A nyelvi adásnak sajátos formája ugyanakkor a művészet, s ezen belül a keresztény és szakrális tárgyú irodalom, mely lehetőséget ad olvasójának a Szent mélyebb megértésére, rávilágít a transzcendens titkokra, s mindenekelőtt az Isten felé való odafordulásra biztat. A keresztény-szakrális irodalom megjelölés esetünkben olyan irodalmi alkotásokat foglal egy csoportba, melyek fő motívumként alkalmaznak keresztény témákat, s intenciójukban felismerhetően, az olvasó számára is érzékelhetően körvonalazódik az átadás gesztusa. E művek meghatározó jellemzője ugyanis az üzenetorientáltság, az, hogy önmagukat nem pusztán struktúrák, regénypoétikai aktusok összességének, nem kizárólag „szövegnek”, hanem elsősorban „jelentésnek” tekintik, s az olvasó valamely mélyebb igényének, például a világmegismerésnek, az erkölcsi távlatok számbavételének kielégítését szolgálják, sőt bátran vállalják egy etikai ítélethozatal és álláspont megfogalmazását, utat mutatva ezzel az olvasónak. A szöveg ezáltal erkölcsi küldetést teljesít, nem a nyelvi játékban vagy a különböző irányzatokhoz kapcsolódásban találja meg fő szerepét, hanem vállalja a megszólalás felelősségét, mondani akar valamit, mellyel a világ formálásában vehet részt. S bár ez az igény ideának is tűnhet, a kimondott szó felelőssége köti a nyelvhasználót. A keresztény-szakrális irodalom a művészi nyelv eszközeivel visz közel Istenhez, ilyen módon írja tovább az evangéliumokat. A továbbírt örömhírnek egyik eleme a – az egyházi igehirdetések, a teológiai munkák mellett – a keresztény-szakrális irodalom. Ezek a művek természetszerűleg a szerzők személyes szűrőin felfénylő szeretetaktusok, szándékaikban, üzenetközpontú narratívájukban azonban megkérdőjelezhetetlenek.
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.”
(Szent Pál Kor. lev. 13.)
Nem lehetséges, hogy a bibliai Bábel tornya történetet egy nyelvészeti kérdés megválaszolásának, a nyelvek különbözősége-sokfélesége megokolásának-magyarázatának tekinteni téves következtetés? Miért is lenne a földi világ nyelvi sokszínűsége, az éghajlatnak, antropológiai sajátosságoknak és gondolkodásbeli heterogenitásnak megfelelő, abból származó emberi soknyelvűség eredője egy büntetés? Miért akarná a Teremtő, hogy teremtményei ne értsék egymást, eleve azt feltételezve, hogy az egymást értés képességét kizárólag rosszra használnák? Bábelnél elveszett egy közös nyelv. De melyik volt ez a(z ős)nyelv?
A Szentírás alapvetően jelképes értelmű alkotás, költői képekben beszélő példázatsor, a szimbólumok nyelvén szóló tanítás. Ekképpen kell tehát értelmezni: elszakadva az elsődleges jelentés felszínes válaszokat kínáló értelmétől, s a lényeget nyújtó tartalmi rétegek után kutatni. A bábeli történet alapképlete nem más, mint hogy az egymást értő emberek a magasba törés következményeként érthetetlenné válnak egymás számára. A nyelv, melyet mindenki megért, mely közösséggé formál egyéneket s azonos dallamban pendíti meg a különböző lélekhúrokat: a szeretet. Az ősnyelv, a kezdetben lévő Ige, a napot-csillagot mozgató áldásos rezgés, melyre válaszolva egyszerre, egymást értőn dobban az emberi szív. A torony(építés) azonban megtöri a harmóniát, benne a felfelé törekvés, az Istenhez hasonlatossá válni akarás, az embernek önmagát istenné emelése tárgyiasul. A magasba törés az egyén saját vágyait-érdekeit példázza, a gőgös-törtető elkülönülést. A vízszintesen mozgó, önmagát mások mellé rendelő, szeretetben társító szellemi haladás helyett a fölérendeltség helyzeti előnyét megcélzó emelkedés anyagi vágyát. Mely, éppen az elkülönülés, a közösségből való érdekelvű kiszakadás folytán a közös nyelv, a szeretet elvesztését is jelenti. Hiszen nem értheti a másikat, nincs abban szeretet, aki csupán magára néz. Ez okozza a soknyelvűséget: mindenki sziget, saját célokkal, független, önző álmokkal, a közös értékek semmibe vételével. S az emberek szétszélednek, mert a szeretet elvesztése a távolodással egyenlő. Zavar a harmóniában, káosz a megértésben: ez Bábel tornya. Ám a szentírás vigaszt nyújt a kereső, újbóli összhangot reménylő léleknek. Bábel ellenpontja Pünkösd, a Szentlélek kiáradása: míg az addig egymást értő toronyépítők elveszítik közös nyelvüket, a különböző nyelvet beszélők mind egyformán megértik az apostolok üzenetét. Mert ők a szeretet, Krisztus nyelvén beszélnek: megérti szavukat minden ember, bármely nyelven is beszéljen. Krisztus újra ledönti a bábeli tornyot, s felkínálja az emberiségnek az ősnyelvet, hogy a szeretetben egyesüljenek a nemzetek, s a magányos toronyember évezredei után eljöjjön a láncszerűen építkező emberi(es)ség korszaka.
A Bábel tornya mítosz e lehetséges jelentésrétegeit is megismervén talán még felületesebbnek tűnhet a történet pusztán nyelvi-nyelvtörténeti kérdéssé egyszerűsítése. Ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a szeretet ne lenne gyakorolható a nyelvben, nyelvileg is. A nyelvi megnyilatkozás is lehet szeretetaktus, a kimondott szavainkban is aktualizálódhat szeretetünk. A nyelvhasználat erkölcsi felelősséggel járó cselekedet. A nyelv, a beszéd képessége Isten ajándéka: lehetővé teszi, hogy gondolatainkat és érzelmeinket hanghullámok vagy írás formájában „tárgyiasítsuk”, rögzítsük az anyagiságban. Felelősséggel tartozunk érte: a káromkodás, a harmóniát káoszba fordító hazudozás és a szent fogalmak megszentségtelenítése, a rossz, ami a szájból jön, bűn, ezért erkölcsileg megfertőzi az embert. Tegyünk együtt érte, hogy a fiatalság erősödjék nemzeti öntudatában, s hogy anyanyelvét a Mindenható dicséretére használja. Tennünk kell azért, hogy a nyelvhasználat – miként Szabó Lőrinc ezt a költői tevékenységre mondta – hasznos akarat legyen. Az emberi szó halvány visszfénye csupán az isteni teremtő szónak, de a maga kicsiny, földi bűvkörében ugyancsak teremtő erővel bír. Nem igaz, hogy a kimondott szó elszáll: az átokmondás, a sértés fáj annak, akit illet, a hazugság bizalmat rendíthet meg, a dicsekvő beszéd jellemzi gazdáját. Minden szó nyomot hagy, minden kimondott szó sorsot formál, s miként mindenki azt aratja le, amit elvet, csakis rajtunk múlik, hogy kimondott s leírt szavaink majdan a magasba, az üdvösségbe vezetnek, avagy alant érnek véget, valahol a kárhozat sötétjében.
A nyelv egyik alapfunkciója, hogy általa a valóságot kínálhatjuk fel, a valóság tapasztalatában részesíthetjük az adott élethelyzetet nem közvetlenül átélő hallgatót. Vagyis társunk a mi szavaink által ismeri meg a valóságot. Éppen ezért lényeges, hogy igazat mondjunk. Az erkölcsileg helyes nyelvhasználat feltétele az őszinteség, az igazmondás. Kizárólag ezzel hagyhatjuk meg a hallgatót szabad akaratában. Az igazságot kínáljuk fel neki szavainkban, erre ő szabadon reagálva alakíthatja sorsát. Ha azonban igaztalanul, hamisan szólnánk hozzá, döntéseiben befolyásolnánk, hiszen egy nem létező, virtuális, magunk kreálta álvalósággal szembesítenénk. Válasza így nem a valóságra reagálna: tévútra vezetnénk. Csakis az igazmondás nemes aktusában válhatnak szavaink szeretetcselekedetté. Mint mindenben, a nyelvhasználatban is Krisztus a példánk. Ő az Igazságot adta át szavaiban az emberiségnek, hogy aztán arra mindenki szabad akarata szerint válaszoljon: elfogadja, hogy üdvözüljék, vagy nemet mondva sorsszakadékba zuhanjon. Mindennapi szavainkban a krisztusi minőség mindenható szeretetének kell újra felfénylenie, legyőzve a hazugság ördögi kísértését, bábeli szándékait. A nyelvhasználati erkölcsösségnek ugyanakkor vannak sajátosan nyelvészeti vonatkozásai is. Ahhoz, hogy igazat szóljunk, ismernünk kell a szavak jelentését. Törekednünk kell a szabatos, a gondolatnak és érzésnek megfelelő szavak használatára, s kerülnünk kell a fogalmi torzításokat, az értelmezésbeli csúsztatásokat, a szavak eredeti jelentésének semmibevételét. A teológiai-egyházi gyakorlatban, a liturgikus nyelvhasználatban különös jelentősége van az érthető beszédnek. Az igehirdetésben ugyanis Krisztus szavai aktualizálódnak, ezért döntő fontosságú, hogy a maguk szentségében, isteni tartalmukkal telítve ragyogjanak fel újra a befogadó szívekben. Igazság és érthetőség: a „nyelvi szeretet” ismérvei. Az őszinteségben megvalósuló empatikus másokhoz szólás és a megérteni és megértetni akaró nyelvhasználat teremtheti meg a Bábel előtti és Pünkösd utáni közös szeretetnyelv nyelvi alapjait.
A nyelviségben megnyilatkozó szeretet tehát a mindennapokban egy igazságközpontú, hiteles beszédmódban rejlik. A nyelvi adásnak sajátos formája ugyanakkor a művészet, s ezen belül a keresztény és szakrális tárgyú irodalom, mely lehetőséget ad olvasójának a Szent mélyebb megértésére, rávilágít a transzcendens titkokra, s mindenekelőtt az Isten felé való odafordulásra biztat. A keresztény-szakrális irodalom megjelölés esetünkben olyan irodalmi alkotásokat foglal egy csoportba, melyek fő motívumként alkalmaznak keresztény témákat, s intenciójukban felismerhetően, az olvasó számára is érzékelhetően körvonalazódik az átadás gesztusa. E művek meghatározó jellemzője ugyanis az üzenetorientáltság, az, hogy önmagukat nem pusztán struktúrák, regénypoétikai aktusok összességének, nem kizárólag „szövegnek”, hanem elsősorban „jelentésnek” tekintik, s az olvasó valamely mélyebb igényének, például a világmegismerésnek, az erkölcsi távlatok számbavételének kielégítését szolgálják, sőt bátran vállalják egy etikai ítélethozatal és álláspont megfogalmazását, utat mutatva ezzel az olvasónak. A szöveg ezáltal erkölcsi küldetést teljesít, nem a nyelvi játékban vagy a különböző irányzatokhoz kapcsolódásban találja meg fő szerepét, hanem vállalja a megszólalás felelősségét, mondani akar valamit, mellyel a világ formálásában vehet részt. S bár ez az igény ideának is tűnhet, a kimondott szó felelőssége köti a nyelvhasználót. A keresztény-szakrális irodalom a művészi nyelv eszközeivel visz közel Istenhez, ilyen módon írja tovább az evangéliumokat. A továbbírt örömhírnek egyik eleme a – az egyházi igehirdetések, a teológiai munkák mellett – a keresztény-szakrális irodalom. Ezek a művek természetszerűleg a szerzők személyes szűrőin felfénylő szeretetaktusok, szándékaikban, üzenetközpontú narratívájukban azonban megkérdőjelezhetetlenek.
Magyar Irodalmi Lap