Folytatás…
 

Európai típusú kultúra

A Kárpát-medencei ember számára mindig megoldandó problémaként merült fel az európaiság kritériumainak feltérképezése, s a megszerzett ismeretek alapján az Elbától nyugatra eső területek szellemiségéhez való „teljes” hasonulás elérése a kultúrszférában, melyben a hatalom képviselői, kiváltságosai többnyire odáig mentek, hogy magyarul is elfelejtettek gondolkodni, írni, beszélni. Ez az igazodáscentrikus társadalomalakító törekvés azonban szüntelen fáziskéséssel járt, s a Nyugat számára gyermetegnek tetszett, mivel nélkülözte az önmegvalósítás, -kiteljesítés majd’ minden mozzanatát, és nagyfokú szellemi függőségről árulkodott, melyet a „kultúrnépek” nem tudtak másképp értelmezni, mint a felnőtté váltság hiányának világ felé megnyilatkozó jeleit; ugyanakkor a Kelet velünk kapcsolatos szemléletére gyűlöletes törleszkedésként hatott a nomád, de szabad viszonyok német-olasz-francia mintájú karámbaba kényszerítése. Így a nemzet identitástudatában elkerülhetetlen szélsőségeket generált a környezet kétirányultságú reflexiója. A magyar – fennmaradása reménytelen reményével – több mint egy évezrede kardpengén táncol, lekezelések és -igázások közepette lavíroz, s így a kollektív tudatalattijába mélyen gyökeret vert a „nem kívántság érzés”. Ez egyfelől erősítette az öngyilkossági hajlamot (évtizedeken keresztül világelsőkként szerepeltünk ebben az elhalálozási-statisztikákban), mely a fizikai önmegsemmisítéstől a gyermekáldás nem vállalásán keresztül az elbujdosásig terjedt, még a III. évezred küszöbén is; másfelől olyan szellemi képességek kifejlesztésének ösztönzőjévé vált, melyek „segedelmével” szellemi riválisa és felülmúlója lehetett – mert ahogyan Ady Endre írta a XX. század elején A muszáj Herkules című versben: „úgy szeretnék gyáván kihunyni, S meg kell maradnom Herkulesnek…” – a nagy példaképnek. Míg az első az irányunkban tanúsított várakozásnak kiválóan megfelelt, a második irritációként hatott, mert az, aki majmol, mégis csak elfogadhatatlan, hogy valamiben több legyen. Ezért lett mindenki számára természetes – csak a magyaroknak nem – a II. világháborút követő – majd’ fél évszázados – szovjet megszállás. Moszkvából jött vezetők irányításával az elszlávosodás minden kelléke bevonult a hétköznapokba: olcsó vodka és munkára fogott nők, mint mérföldkövek jelezték a kultúra új módszerű züllesztését. „Mert a családi struktúra is része a szimbolikus hatalom szerkezetének: ez a szerkezet tudja befolyásolni azt, hogy a tudás milyen szintjére kerüljön a következő generáció. (…) Vagyis a családi struktúra az egyik kulcs a XXI. századhoz, és egyben ellenerő a monolit szerkezetek térhódításával szemben.” (Ezredvégi beszélgetések: 21) Nagyobb területi egységek, mint például Nógrád megye, frissen fejlesztett iparával, a jó jövedelmezőséget ígérő mesterséges létesítményeknek–munkaintézményeknek megadta magát, szellemi nyomorba és alkoholba fulladt. De – főképp – a dunántúli tájegységek ellenálltak. Bár a szocializmus idején tiltották, a Nyugat-orientált alapállás – túlnyomórészt – mindig is a magyarság világhoz való viszonyának meghatározója volt és maradt – minden számkivetettsége ellenére is. Ezért fokozottan fontos az európai típusú kultúra jellegzetességeinek ismételt feltárása.
A fogalom tisztázása érdekében Jankovics Marcell jelzőhármasához, illetve a hozzá fűzött megjegyzéshez folyamodok: „európai, judeokeresztény, nyugati”, amely „globalitása folytán… már sem nem európai, sem nem judeokeresztény, sem nem nyugati” (Jankovics 1998: 156). De akkor mi? Amelyhez – a bevett gyakorlat alapján – hasonulni akarnánk, már nem is létezik? Amikor „kerülgetjük a forró kását”, hogy irányt szabjunk jövőnknek, csak egy talányhoz próbálunk igazodni? Ma már nincs jellemzően európai, judeokeresztény attitűd?
Mint globális vagy globalizálódó jelenségre, leginkább egyetlen szó tapint rá: fogyasztói, és valamivel kiegészíti a „modern” ember alaphangoltságán vajmi keveset változtató: informatikus kifejezés. Ezek arról árulkodnak, hogy ami a világot működteti, és egyensúlyát fenntartja, az a kor felfogása szerint a fogyasztás, és a fogyasztást elősegítő (manipuláló) információáramlás (információs világháló). Megvalósulásához azonban elengedhetetlen az egységes ízlés és információs rendszer (a támogatások, melyeket a fejlett országok a fejlődőknek vagy a fejletleneknek adnak, mind ezt hivatottak elősegíteni; bár ez a jótékonykodás busás hasznot hajt az adakozónak azzal, hogy igényt teremt az életszínvonala és termékei iránt).
Erich Fromm 1956-ban megjelent, a ma valóságára is érvényes munkájában ekképp ábrázolja a „nyugati” világot: „A kapitalista társadalom egyfelől a politikai szabadságnak, másfelől a piacnak mint az egész gazdaság és ennélfogva a társadalmi viszonyok szabályozójának az elvén alapul. Az árupiac megszabja a feltételeket, amelyek között az áruk gazdát cserélnek, a munkaerőpiac szabályozza a munkaerő adásvételét. A hasznos dolgok és a hasznos emberi energiák és készségek egyaránt áruvá alakulnak át, amely erőszak alkalmazása és csalás nélkül cserél gazdát a piac törvényei szerint. Egy pár cipőnek, bármilyen hasznos és szükséges legyen is, nincs gazdasági értéke (csereértéke), ha nincs iránta kereslet a piacon; az emberi energia és ügyesség nélkülözi a csereértéket, ha nincs iránta kereslet a megfelelő piaci feltételek közt. A tőkés megveheti a munkaerőt és dolgoztathatja tőkéjének hasznos befektetése érdekében. A munkás kénytelen eladni munkaerejét a kapitalistának az adott piaci feltételek közt, hacsak nem akar éhen halni. Ez a gazdasági struktúra értékhierarchiában tükröződik. A tőke parancsol a munkaerőnek; felhalmozott halott dolgoknak magasabb az értékük, mint a munkának, az eleven emberi erőnek” (Fromm 1993: 109–110). S ez pszichikai válságok, aberrációk tucatjainak forrásaként épül be a személyiségbe, vagy gátolja meg a személyiség kialakulását. Ennek ellensúlyozására egész intézményrendszer, -hálózat jött létre az államok túlnyomó többségében az ezredfordulóra, mely lelkisegély-szolgáltatással, személyiségátkódolással igyekszik enyhíteni a termelés hatékonyságának – ekként keletkezett – zavarait, közömbösíteni a gyors technikai fejlődés szülte anomáliákat: az ökológiai válságot, a táplálék mesterséges anyagokkal való dúsításából származó genetikai rendellenességet, a „modern” családszerkezetből eredeztethető gyenge szocializációt. A probléma – látva, hogy a tünetek tovább szaporodnak – megoldatlan (megoldhatatlan?) maradt.
„A kapitalizmus fejlődésének az eredményeként a tőkekoncentráció és -centralizáció egyre erősödő folyamatának vagyunk tanúi. (…) A kezdeményezés a tőke és a munkaerő oldalán egyaránt mindenestül átcsúszott az egyén kezéből a bürokráciáéba. Az emberek egyre nagyobb számban veszítik el függetlenségüket, és válnak a nagy gazdasági birodalmak menedzsereinek függvényévé” (Fromm 1993: 110–111). A globalizált gazdaság túltermelési válságát azonban egyfelől a szüntelen áruújítás, másfelől a munkaerő, pénz és áru – Almási Miklós által megállapított – területek közötti értékkülönbségét kihasználó tőkemanipuláció (Almási 2000) útján kerülik el, amire a kultúra egyre fokozódó változókészséggel reagál, az emberi térben felszaporodnak az instabil pontok.
„A radikális munkamegosztással működő, mérhetetlenül központosított vállalatoknál olyan munkaszervezés jött létre, amelyben az egyén elveszti egyéniségét, és a gépezet bármikor kicserélhető fogaskerekévé válik” (Fromm 1993: 111). Az egzisztenciájában sérülékeny személy védekezésképpen folyamatosan át- és továbbképzi, -képezteti magát, vagy beletörődik lehetetlen helyzetébe, alkoholhoz, droghoz nyúl. Mindkét eset intézményeket követel, melyek kielégítik, vagy kezelik a keletkező állapotot.
„A modern kapitalizmusnak készségesen és nagyszámban együttműködő emberekre van szüksége; olyanokra, akik mind többet és többet akarnak fogyasztani, és akiknek az ízlése szabványosítva van, tehát könnyen befolyásolható. Olyan emberekre van szüksége, akik úgy érzik, hogy szabadok és függetlenek, nincsenek alárendelve sem tekintélynek, sem elvnek, sem lelkiismeretnek – mégis készségesen hagyják magukat irányítani, azt tenni, amit várnak tőlük, súrlódásmentesen beilleszkedni a társadalmi gépezetbe; akik irányíthatók erőszak nélkül, vezethetők vezetők nélkül, ösztönözhetők célok nélkül – kivéve azt az egyet, hogy boldoguljanak, sürögjenek, ténykedjenek, törtessenek.
Mi az eredmény? A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Átváltozott árucikké, életerőit úgy éli meg, mint befektetést, amelynek az adott piaci feltételek közt elérhető legmagasabb hasznot kell hoznia. Az emberi kapcsolatok lényegében emberi automaták kapcsolatai; biztonságát valamennyi arra alapozza, hogy nem kóborol el a nyájtól, és nem különbözik sem gondolataiban, sem érzéseiben vagy tetteiben. Miközben mindenki megpróbál a lehető legközelebb férkőzni a többiekhez, mindenki végképp magára marad, átitatva a bizonytalanság, a szorongás és a bűntudat mély érzésével, ami mindig bekövetkezik, ha az emberi elkülönültséget nem sikerül leküzdeni. Civilizációnk számos csillapítószert kínál, hogy az emberek tudatosan megfeledkezhessenek erről a magányosságról: mindenekelőtt ott a bürokratizált, gépies munka feszes rutinja, amely segít az embereknek, hogy ne ébredjenek tudatára legalapvetőbb emberi vágyaiknak, a transzcendencia és az egyesülés óhajának. Mivel a rutin önmagában nem jár sikerrel, az ember a szórakozás rutinjával lesz úrrá öntudatlan kétségbeesésén, a szórakoztatóipar kínálta hallani- és látnivalók passzív elfogyasztásával; továbbá azzal a kielégüléssel, hogy örökké új dolgokat vásárol, és hamarosan túlad rajtuk. (…) Az ember boldogsága ma abból áll, hogy „szórakozik”. Szórakozása a kielégülés, amit abban talál, hogy elfogyaszt és „betermel” árut, látványt, ételt, italt, cigarettát, embereket, előadásokat, könyveket, filmeket – mindent elfogyaszt, bekebelez. Az egész világ egyetlen nagy tárgya étvágyunknak: egy nagy alma, egy nagy üveg, egy nagy mell; mi vagyunk az örök csecsszopók, az örök várományosok, a reményteljesek – és az örök csalódottak. Egyebet sem tudunk, mint venni és kapni, cserélni és fogyasztani; minden, az anyagi és szellemi tárgyak egyaránt, adásvétel és fogyasztás tárgyává lettek.
Ami a szeretetet illeti… Automaták nem tudnak szeretni; csereberélik a „személyiségkészletüket”, remélve, hogy jó vásárt csinálnak. Ebben az elidegenedett rendszerben a szeretet egyik legjellegzetesebb kifejeződése a „csapatmunka” eszméje” (Fromm 1993: 111–114).
A rendszerváltás utáni magyar gazdaságban egyre gyakoribb a bérből élőkre alkalmazott kollektív büntetés, mely hatékonyságserkentőként lett bevezetve. A munkahely és a multinacionális cégek által manipulált média erősíti az egyenízlés kialakulását, a fogyasztásbeli egycélúságot. Egy kollektívába való bekerülés, majd bennmaradás feltétele az azonosság, a feladattal való tökéletes azonosulás, feladatorientáltság. De ez csak látszólagos közösséget teremt. Hiába lesz a ruházat, a táplálék, a lakás berendezése hasonló, felszínes marad az együvé tartozás, mert a tudatalatti – még egyelőre – tiltakozik minden egységesítési kísérlet ellen.
Erich Fromm tanulmányának megírása közben már tisztán érezte, hogy az akkor még három részre tagolódott világ (nyugati-kapitalista, szocialista és „elmaradott-fejlődő”) általa lakott részében a polgári kor alkonyához ért; a II. világháborút követő rekonstrukciós munkálatok után ugyan a polgárság kulturális attitűdjei nem tűntek el, de háttérbe szorultak; egyre meghatározóbbá vált a tömeg által predesztinált fogyasztói beállítottság; az egyed kilépett a másokra utaltságon alapuló közösségekből, látszólag átlagba tokozódott, és szellemileg, lelkileg, fizikailag egyedül, énjével összezárva, magányának megoldhatatlanságával, nélkülözhetetlenség nélkül maradt. A művészet mániákus egyediség–eredetiség hajhászása ugyan a magáramaradottság felértékelését végezte el, de ez az embert a mélyében zajló lelki nyomorától nem szabadította meg. Kezdetét vette az árvaság kora, melyben kialakult és stabilizálódott a fogyasztói kultúra.
Szűcs Jenő Európa három történeti régiójáról szóló tanulmánykötetében kifejti, hogy az Elbától nyugatra eső területeken már a XII. században elkezdődött a polgári társadalomhoz vezető út alapjainak a lerakása, a Kárpátok hegyvonulatától keletre viszont még a XX. század elején sem volt jelen számottevő polgárság, később pedig – a hatalmi rendszer szerkezetéből, politikai irányultságából adódóan – ez a csökevény is fölmorzsoltatott. Mi, magyarok (valamint a csehek és a lengyelek) e két régió közé voltunk, vagyunk ékelődve, és az aktuális kor pörölyének csapásaitól függően kissé hol Nyugat, hol Kelet felé billenünk. Az 1950-es években jelentkező erős, majd az ’56-os forradalom utáni mérsékelt szovjet hatás következtében a polgári létforma – bár korábban meglehetősen kezdetleges formában alakult ki – gyengült és pangott országunk határán belül. Hiába voltunk a „legvidámabb barakk” (ha nem is a fogyasztói beállítottság miatt), névtelen feljelentéseknek, besúgásoknak, politikai másság gyanújának kitéve végbement itt is az ember elárvulása, az illúziótlanságból eredő önleszámolás, az őszinteség totális száműzése a szocialista létből, s helyébe lépett az alakoskodás. A rendszer azonban a 80-as évek derekán már egyre inkább revízióra szorult, úgy tűnt, a kapitalizmussal vívott gazdasági versenyt fel kell adni, nyitni kell Nyugat felé. Magyarországon 1990-ben a politikai hatalom síkján is megtörtént az áttörés, az emberek többsége fellélegzett, saját sorsa formálója lehet, s pillanatokon belül versenyhelyzetben találta magát; kiderült, hogy a szocializmus idején megszerzett ismerete értéktelen, beidegződései alkalmatlanok az új típusú – fél évszázadra eltussolt vagy lefedett – problémák megoldására; tömörülhet frissen létrejövő szervezetekbe, pártokba, vallási felekezetekbe, fogyaszthat szabadon, pénztárcájához és ízléséhez mérten – mégis magányos marad. Ez a magány azonban riasztóbb és félelmetesebb, miután már nem önként vállalt, benne az alakoskodás nem teremt közösségillúziót, nélkülözi a Nyugaton meglévő folytonosságot, egyszerűen csak megjelenik Közép-Európában, és letaglózza a felkészületlen társadalmat. Elkezdjük használni a fogyasztói kultúra kellékeit, eszköztárát, élni a struktúrájával és struktúrájában, de valahogy nem igazán ízlik a szépen csomagolt gyorsmenü, a taposástechnika, a rutinélet. Fogyasztunk, csak még nem fogyasztódtunk eléggé bele.
Az európai típusú kultúra alatt tehát azt a – napjainkra majdnem egyetemessé váló – fogyasztói-informatikai kultúrát értem, melynek a személyiségre ható egyik fontos eleme a „bürokratizált gépies munka feszes rutinja” (Fromm 1993: 113), a másik a „szórakozás rutinja” (Fromm 1993: 113). Számomra aggasztó az a tény, hogy a kettő mellett – a kettő hozadékaként – egyre láthatóbban ott áll az egyed teljes lelki kiüresedése, érdektelensége az „érett élet látomása” (Fromm 1993: 152) iránt, valamint a kulturális hagyománnyal szembeni nagyfokú közömbössége, amely könnyen az ember létrehozta panoptikum, emberinek tekinthető világ, emberkozmosz végét is jelentheti.

Folytatjuk…
 

Felhasznált irodalom

Ancsel Éva: Az ember mértéke vagy mértékhiánya. Budapest, Kossuth Könyvkiadó (1992)
Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó – Kossuth Könyvkiadó (1984)
Bauman, Zygmunt (1967): általános szociológia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó
Démokritosz: Etikai jellegu töredékek II. In: Görög gondolkodók 2 – Empedoklésztol Démokritoszig. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 86–103.
Földiák András: A kultúra kis krónikája. Budapest, Mikszáth Kiadó (1994)
Fromm, Erich: A szeretet muvészete. Budapest, Háttér Kiadó (1993)
Hamvas Béla: Az öt géniusz. Budapest, Életünk Könyvek (1988)
Hamvas Béla: Scientia sacra II. – A kereszténység. Szentendre, Medio Kiadó (1996)
Herskovits, Merville J.: Kulturális antropológia Néprajzi szöveggyujtemény I. kötet. Budapest, Tankönyvkiadó, (1982)
Jankovics Marcell: Mély a múltnak kútja. Debrecen, Csokonai Kiadó (1998)
László Ervin: Kozmikus kapcsolatok. Budapest, Magyar Könyvklub (1996)
Malinowski, Bronislaw Kaspar: Baloma. Budapest, Gondolat Kiadó (1972
Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Budapest, Prohászka Lajos (1936)
Ezredvégi beszélgetések. Budapest, Palatinus Kiadó (2000)
Simmel, Georg: Exkurzus az idegenrol. Debrecen, Csokonai Kiadó (2004), 56–60.

Forrás: Polísz, 2007. 103. szám

Magyar Irodalmi Lap