1943.november 4-én születtem, éppen 13 éves voltam azon a napon, amikor a forradalom leverésére beindultak a szovjet csapatok. Reggel bekapcsoltuk a rádiót, hallottuk Nagy Imre beszédét: „…csapataink harcban állnak”. Szüleink feldúltan beszélgettek, apám azt hajtogatta:”…tudtam, hogy ez lesz a vége!” Anyám óvatosságra intett bennünket, amikor elindultunk az iskolába.
Hideg, fázós reggel volt, az utca végében egy tank állt, csövét a pápai főposta irányában tartva, a Csokonai utca és a Kossuth utca találkozásánál. Megdöbbentünk a testvéremmel, ilyent még nem láttunk. Egy zord tekintetű szovjet katona feje és felső teste látszott ki a tankból, látszott, hogy figyel nagyon.
– Szerinted lőni is fog? – szinte egyszerre kérdeztük egymást, és óvatosan, sietve osontunk az iskola felé. A suli közel volt, még alig egy-két gyerek gyűlt az osztályban és hangosan vitatták az eseményeket.
– A Szabad Európa Rádió bemondta, hogy jönnek az amerikaiak segíteni bennünket! – ez volt a friss hír, de mi nem hallottuk ezt a rádióból. Mások sem hallották, de aki ezt erősítgette, azt mondta:
– Esküszöm, hogy saját fülemmel hallottam!
– Nem igaz, én is hallgattam a Szabad Európát, semmi ilyent nem mondott! – hangzott az ellenkező vélemény.
Közben jöttek a gyerekek, mindenki mondott valami kommentárt, szörnyű zsivaj volt, amikor megszólalt a becsengetést jelző csengő. Erre mindenki befogta a száját, mert fizika óra volt az első, és a fizika tanár nagyon szigorúan vette a fegyelem kérdését. Már elmúlt tíz perc, és még nem jött a tanár. Néma csend ülte meg az osztályt, és belépett a tanárunk.
Felpattantunk, de a szokásos jelentés elmaradt, mert amint bejött a tanárunk, már mondta is:
– A dicsőséges forradalomnak vége, ismét itt vannak az oroszok!
Megszeppenve hallgattuk a beszédet, nem számítottunk erre a fordulatra. Jóska bácsi soha nem beszélt másról, csak a fizikáról. Amúgy meg tartózkodott minden közvetlenségtől, szigorú tanár volt. Most megeredt a nyelve, a forradalmat éltette, pedig az elmúlt napokban, amikor volt tanítás, a tanárok szótlanul viselkedtek. Mintha a kivárás taktikáját választották volna, bár némelyik nem tudta megállni, hogy ne kommentálja az eseményeket.
Az egész óra azzal telt, hogy Jóska bácsi mesélt a bátor pesti emberekről, akik a forradalmat csinálták, meg a gyerekekről, akik szintén az utcán voltak, amikor tüntetés volt.
Egészen kipirult az arca, ahogyan beszélt: látszott rajta a lelkesedés, szinte forradalmárként viselkedett.
Aztán még egy óránk lett volna, ének, de meg sem kezdődött jóformán az óra, amikor jött a pedellus az igazgatói utasítással, elmaradnak a következő órák, mindenki menjen haza. Senki ne hagyja el a lakását, maradjon otthon, holnap a megszokott rend szerint lesz a tanítás.
Örömteli volt a hír, mindenki rögvest elszéledt, mi pedig a tesómmal a Kossuth utca felé vettük az irányt.
Nem sokan jártak az amúgy sétáló utcában, de leszegett fejjel láttunk mindenkit. Igaz, hideg is volt, fújt a szél, de valahogy megszeppent arccal járt mindenki. Egy-két kört tettünk, aztán hazamentünk. Apukánk szolgálatban volt a vasútnál, csak anyánk volt otthon, az ebédet készítette. Megörült, hogy hazajöttünk, és odaadta az ajándékot, amit szülinapunkra kaptunk: egy nagy, igazi futball labdához hasonlító gumilabdát. Nagyon megörültünk, mert olyan volt, mint ha igazi, bőrből készült labda lenne, még a fűző helye is látszott. Rögtön ki is próbáltuk a grundon. Ez egy köpésre volt a lakásunktól, a Bástya utca végében, a mi utcánkkal való találkozásnál. Jó nagy tér volt, amit csak egy tűzfal-szerű oldal választott el a cigány teleptől, ahol Isten tudja hány cigány lakott.
Mindig találtunk erre kóborló gyereket, főleg ismerős srácokat, akik szintén focizni szerettek volna. Most is akadt lődörgő gyerek, akikkel egy-kettőre összeálltunk, egykapus meccsre. A laszti remekül pattogott, és mi önfeledten kergettük addig, amíg dél nem lett, és a gyomrunk hazavezényelt minket ebédelni.
A rádió egész nap szólt, megtudtuk, hogy a forradalmárok ellenállnak a szovjet túlerőnek, hogy mindenki, a gyerekek is harcolnak a szovjet tankok ellen. És ég az Országház! 
Ez a hír valahogy szíven talált bennünket. Ikertestvéremmel együtt valami mély bánatot is éreztünk a lelkesedés mellett. Valami olyasmire döbbentünk rá gyermekfejjel, gyermekszívvel, hogy a haza forog veszélyben, hiszen ég az ország háza!
Késő esti óráig hallgattuk a híreket, aztán valamikor, másnap talán arról értesültünk, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A forradalmárokat egyszer csak ellenforradalmároknak kezdték emlegetni. A gyárakban sztrájkoltak, hiány volt mindenből, és teljes zűrzavar lett úrrá. Ekkor a húsz éves lánytestvérünk bejelentette: barátnőjével úgy döntöttek, hogy mivel itt nincs jövőjük, disszidálni fognak. Szüleim sírni kezdtek, mert tudták, hogy örökre elveszítik egy szem lányukat. Másnap vonatra ültek a lányok, apám elkísérte őket a határ közelébe.
Isten veled, Irénke!
Lassan az iskolában és minden hivatalos fórumon ellenforradalmaztak. Számomra máig választóvíz ez, ha valaki forradalom helyett ellenforradalomról beszélt, azt többé nem tekintettem sem embernek, sem partneremnek, semminek!
Egyik barátom apukája munkásőr lett és ő is „ellenforradalmározni” kezdett. Szép lassan meg is szűnt a barátság köztünk.
Talán tíz évvel a forradalom után, már egyetemre jártam, – később kezdtem ugyanis az egyetemet, három év kihagyással, – szóval az ikertesómmal, aki újságíró lett Veszprémben, a Naplónál, összejöttünk a szülinapunkat ünnepelni a Sport étteremben, Pápán.
– Emlékszel még a fizikatanárunkra, a Jóska bácsira? – kérdezte a tesóm.
– Hogyne, miért mi van vele?
Elmondta a hiteles történetet. A fizika tanárunkat az emlékezetes óra után nem láttuk többé. A forradalom ügye melletti kiállásáért azonnal letartóztatták, a Szovjetunióba hurcolták többedmagával és különböző átnevelési akciók után azzal a feltétellel hozták haza, hogy az új kormány mellé áll. Egy alföldi városban lett tanácselnök-helyettes, kénytelen volt elfogadni a feltételeket, mert családjával zsarolták. Látszólag belement minden dologba, úgy táncolt, ahogy fütyültek az új kommunisták. Elfogadta, mert nem tehetett mást. Azonban a lelkiismerete tiltakozott, aminek az lett a vége, hogy összeroppant, és felakasztotta magát.
– Isten nyugosztalja, szegény Jóska bácsit!
Emlékére ittuk a következő sört.
És a forradalom elbukásának tizedik évfordulójára emlékezve.

Magyar Irodalmi Lap