Folytatás

Az emberi ember

Bolberitz Pál: A magyar filozófia sok vonatkozásban hasonlít az angol filozófiához. Valójában a hazai bölcseletet kétféle hatás érte: az angol és a német.

            Az angol filozófiában van egyfajta józanság. Persze van egy jó adag metafizikaellenesség is, meg erős hajlam az analitikus gondolkodásra. Ezt a magyarok kevésbé követték, de a józanságot igen.

            A német ugyanis olyan bonyolultan írja le a filozófiát, hogy ember legyen a talpán, aki megérti. A francia szellemesen, de felületesen írja meg a filozófiáját, az angol pedig mindkettőt elolvassa és közérthetően elmondja a lényeget. Ebben érzem a hasonlatosságot az angol és a magyar filozófia között.

A magyar filozófia ugyanis soha nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy úgynevezett ,,Taschenbuchokat”, zsebkönyveket írjon, ilyesmit a német filozófusok szoktak írni. A ,,zsebkönyv” rendszerint tíz hatalmas, vaskos kötet… A magyar ezt a luxust nem tudja megengedni magának, viszont meg tudja tenni azt, hogy elolvassa, megérti, kiszedi a lényegét, és józanul, érthetően elmondja, hogy használható legyen.

            Nyilvánvaló, hogy Magyarország a földrajzi helyzete miatt kelet és nyugat, észak és dél metszéspontjában van. De mindig nyugat felé orientálódtunk. Próbáljuk megismerni a külföldön lévő filozófiai irányzatokat, próbáljuk megérteni, józanul, gyakorlati szempontból elmondani, és Magyarországon népszerűsíteni, ez pedig helyes.

Eperjes Károly: Bizonyára nem véletlen, hogy a XX. században ez a fajta gondolkodás adta a nemzet nagyságához viszonyítva a legtöbb nagy tudóst a világnak. Ez a magyar föld jellemzője: kellett, hogy legyen valami gyakorlati filozófiai tartalom, amelyből kinőhetett az a gondolkodói kör, amely a hétköznapok nyelvén volt képes megfogalmazni — és megoldani! — a tudományos problémákat. Nem lehet véletlen a Szentgyörgyi Alberttől Teller Edéig, Oláh Jánosig tartó sor.

            Bolberitz Pál: Most úgy látom, hogy lassan felnő egy olyan fiatal gondolkodó nemzedék, amelyik nagyon jól megállja a helyét külföldön is, amelyik még akkor is magyarul gondolkodik, ha idegen nyelven ír. Hiszek abban, hogy ki fog alakulni ebből egy magyar jellegű filozófia. Az adottságok megvannak hozzá.

Hogyan értékeli Lukács György hatását, akit sokáig valóban az egyetlen magyar filozófusként tartottak számon?

            Bolberitz Pál: Lukács György tipikus német gondolkodó. Németországban végezte filozófiai tanulmányait, és amikor 1919-ben hazajött, marxistává vált. Nemzetközivé tette a marxista filozófiát, egy sajátos marxista irányt képviselt. Többnyire német nyelven írt, ráadásul német stílusban, tehát külföldön ezért is válhatott ismertté.

            Ő nézetem szerint gyakorlati filozófus, aki képes volt azt a látszatot kelteni, mintha elméleti filozófus lett volna. Valójában a filozófiájának tartalma egy meghatározott politikai ideológia volt. Ez a szemlélete pedig a filozófia területéről átnyúlt az esztétika, a kultúra, a politika világába és minden más területre is.

Egy biztos: mindazok, akik vinni akarták valamire, arra hivatkoztak, hogy Lukács tanítványai. Presztizse volt külföldön, ezt nem lehet vitatni.

            Az egy másik kérdés, hogy filozófiája nem mindig egyezett meg a Kádár-rezsim napi politikai igényeivel és elvárásaival. Voltak politikai és ideológiai konfliktusai a rendszerrel. Ezeket be lehet állítani úgy is, hogy Lukács György valamiféle mártír volt, de ez így nem igaz. Nem mártír volt, hanem marxista, csak nem biztos, hogy taktikailag minden pillanatban a Politikai Bizottság szája íze szerint nyilatkozott. Végső soron ez is azt bizonyítja, hogy aki magyar földön elkezd filozófiával foglalkozni, az szükségszerűen gyakorlati kérdésekkel, mégpedig nemzetpolitikai kérdésekkel is kénytelen foglalkozni. Még egyszer mondom: szükségszerűen.

Térjünk át művész úr ,,szakterületére”. Önnek is átnyújtok egy Örkény-idézetet — ráadásul a dráma területén talán Örkény is inkább otthon van –, kérem, mondja el, egyetért-e vele vagy sem. Egy másik interjújában tehát Örkény így fogalmazott: ,,Líránk mindig gazdag volt, burjánzó és hatalmas, prózánk is megállta a helyét; a dráma a mi mostohagyermekünk. A XX. században változott meg aztán a helyzet, ahogy Csurka, Páskándi, Kertész, Sütő fellépett.”

            Eperjes Károly: Az a kérdés, mit értünk ,,mostohagyermek” alatt. A drámairodalom fiókirodalom, ha a művet nem mutatják be. Fiókban elég nehéz játszani, hát még közönséget ültetni… Történelmünk olyan viharos volt, hogy nem nagyon lehetett jó időben és helyen, jó minőséggel megvalósítható drámát írni. Ebből a szempontból Örkénynek igaza van. Dráma volt épp elég az utcán, várakon.

Hol alakult ki Európában erős drámairodalom? Ott, ahol a műveket jó színvonalon mutatták be. Hol volt ez lehetséges? Ott, ahol gazdaságilag erős és stabil nemzet élt. Angliában, Olaszországban, Franciaországban, Németországban… Magyarországon azonban, a hadak útján, ahol tatárral, törökkel, egyebekkel, de állandóan saját nemzeti függetlenségünkért és a keresztény Európáért küzdöttünk, erre ritkán volt lehetőség. És ha megjelent is egy-egy jelentősebb dráma, az első kérdés mindig az volt, vajon hol, hogyan, kik, milyen körülmények között fogják ezt bemutatni. Gondolok itt a kezdetekre. Később pedig nem biztos, hogy szabad volt ezt-azt bemutatni. Akkor meg minek írjanak?

Természetes, hogy a magyar dráma témája ilyen körülmények között elsősorban a nemzeti identitást keresi. Gondoljunk csak a Magyar Elektrára, a Bánk bánra, vagy akár Sütő András darabjaira. A nemzeti kérdést mint egy kor morális drámáját mutatták be. Találó öniróniával mondják, hogy a legnagyobb magyar drámaíró Shakespeare. Őt is egyetemes, morális kérdések fűtik.

            Észrevehető a párhuzam a filozófia és a drámairodalom között, mert legnagyobb gondolkodóink gyakorlati filozófusok voltak, és gyakorlati drámaírók. Talán ezért erősebb például a költészetünk.

            Bolberitz Pál: A magyar nyelv képi nyelv, képekben gondolkodik. Ez azt is eredményezte, hogy az elvont gondolatokat képekben jelenítették meg. Ezért a drámaírók, költők — főleg a reformkorban, de már a XVIII. században is — ilyen módon mondták el filozófiai nézeteiket. A filozófiai gondolkodás valójában már a reformációval elindult Magyarországon. A jezsuita Pázmány filozófiaprofesszor volt a grazi egyetemen, mielőtt ide került. Amikor Magyarországra jött, nem a lét és a nemlét elméletéről kellett beszélnie, hanem a nemzeti lét és nemlét gyakorlatában kellett helyt állnia. Tehát hol a teológiába, hol a költészetbe és a nemzeti gondolatba volt becsomagolva a magyar filozófia. Egyedül a dualizmus korában alakult ki olyan polgári nyugalom, ahol már azt a luxus is megengedhették maguknak, hogy tisztán elvileg gondolkodjanak. Addig szigorúan és szükségszerűen gyakorlati kérdések mélyén húzódott meg a magyar filozófia elméleti üzenete.
 

Folytatása következik  

Magyar Irodalmi Lap