Torgny Lindgren: (1938-) a mai svéd próza egyik legnagyobb alakja Per Olov Enquist és Ingmar Bergman mellett. Itt közölt elbeszélései a Merab szépsége című, 1983-as kötetéből valók. Magyarul számos műve megjelent már, elbeszélései, regényei, többek között a Mint kígyó útja a kősziklán, a Bethsabé, Az ötujjú krumpli és a Dongóméz.
 

Az igazi szerelem

Hallnäs szanatórium, 1941. augusztus 25.

Kedves bátyám!

Most ülök neki a levélírásnak, előttem az egész délután, bocsáss meg, ha a levelem hosszúra sikeredik, tudod, milyen kiszámíthatatlan vagyok; hogy a te leveleid rövidek, mint a téli napsugár, azt nagyon is jól megértem, neked erős a tüdőd, nincsen lázad, és ezért nincsen türelmed nyugton ülni. Te is lázas vagy, csak te máshogy.
A foltjaim és a mirigyeim nem változtak.
Elna és Anna meghalt. Meg a bränntjärni Arne, ennek most egy hónapja, az orvosok úgy tartották, hogy javul az állapota, csakugyan kezdett erőre kapni, és azt hitte, hogy ősszel hazaküldik. De aztán fellángolt a betegsége, fellángolt, és el kell mondanom neked, hogyan is volt, mivelhogy lehet, nem voltam teljesen ártatlan a dologban, fellángolt, és Arne egy hét múlva már el is ment, nem szenvedett sokat, bár nagyon siránkozott. Harmincegy éves volt.
Emlékszel rá, milyen volt. Kicsi, szőke és könnyű életű, gitározott.
Vendlával állt össze, ő meg csak huszonhárom, és Vindelgranselében született. A ristjölni Lindblomok rokona, vékony lány, és igen-igen szép az arca, a haját nagy kontyban viseli a feje búbján, erős orra van, nagy ajka, és hívő.
Arne is az volt, hívő.
Arne és Vendla az erdőbe szokott menni sétálni. Vendlának két folt van a bal lebenyében, de folyamatosan javul az állapota, egészen azóta, hogy idejött, ő maga mondja, hogy nem érez semmit, csak azt, hogy talán kicsit forróbb, mint máskor. Forróbb. Tehát erdei sétára szoktak menni ebéd után, és a legmagasabban fekvő lucfenyőligeten túl szoktak leülni pihenni.
Láttam őket, láttam, ahogy ott ülnek és összefonják az ujjaikat.
És egy július végi napon, vasárnap volt és hőség, tikkasztó hőség, s bár csak rövid ujjú ing volt rajtam, csurgott rólam a veríték, mintha a szálerdőben dolgoztam volna, tehát vasárnap volt, és én utánuk eredtem.
Gyorsabban haladtak nálam, a fiú átkarolta a lányt, Vendlán csak blúz volt meg szoknya, olyan szoknya, amit oldalt úgy fölhasítanak. Nekem se volt sietős, az embernek takarékoskodnia kell az erejével, akkorra kell tartogatni, amikor öröme telik benne, éppen nyílott a harangvirág, és szakítottam egy papvirágot, és az ingem zsebébe tűztem.
Amikor az erdei út legmagasabb pontjához értem, ők már leültek, láttam, Arne zokon veszi, hogy nem hagyom őket békibe, Vendla egy fésűt igazgatott a hajában, a kezében pralinés zacskó.
De én odatelepedtem, és a háborúról kezdtünk beszélgetni. Még ma is pontosan emlékszem, hogy volt, a fenyők erősen illatoztak a rekkenő hőségben, a fűben hangyák nyüzsögtek, és Arnénak kék selyemsál volt a nyakában az inge alatt.
Most el fogják foglalni egész Oroszországot, mondta Arne. Mire kell nekik egész Szibéria?
És én azt mondtam, hogy mit tudják ők azt, nem azért foglalják el Oroszországot, mert valami különleges céljuk volna vele.
De ha az ember már megszerzett valamit, mindég megtalálhatja a módját, hogy öröme teljék benne, tettem hozzá.
Elébb szerez magának az ember, aztán kielégíti magát.
Hitler a fenevad, mondta Arne. Ő szabadult el, és az egész föld csodálja. Hatalom adatott neki, hogy hadakozzék és legyőzze a népeket, és a föld minden lakosai imádják.
És Vendla nem szólt semmit. De én azt mondtam: bizony meglehet, hogy Hitler a fenevad.
A Jelenések könyvében olvasta az éjjel, mondta Arne. Nem bírt aludni. Tűz fog esni az égből a földre, és mindazok, akik imádják a fenevad képét, megöletnek, és a népek fogságba hurcoltatnak, és a fenevad skarlátvörös.
Hitler színe a barna, mondtam.
De belül skarlátvörös, mondta Arne.
A fűben hevertünk, olyan igazi vasárnapi békesség honolt körülöttünk, és jól elnyújtóztam, és így egy kicsit közelebb kerültem Vendlához, tudod, milyen hosszú a lábam és mekkora az a görnyedt hátam, és szeretek hadonászni a kezemmel, amikor beszélek.
És nemsokára bennünket is megtámad, mondta Arne. Svédország vérbe fullad.
És Vendla, ő nem szólt semmit, mintha nem is figyelne, egy picit fölhúzta a szoknyáját a térde fölé, és néha bekapott egy-egy szem pralinét.
Tehát szerinted érdekeljük mi Hitlert?, kérdeztem. Minek kéne neki Svédország?
Erre elhallgatott, és gondolkodott egy darabig.
Hisz magad is látod, mondta aztán, és a karját az erdő, a hegyek és a Vindelälven felé tárta.
Ki nem akarna egy ilyen országot?, kérdezte.
Amiben igaza is volt.
Az elején figyelmeztettelek, hogy hosszú levél lesz. Nem megmondtam?
De mihozzánk nem nyúl, mondtam. Minek kéne neki egy szanatórium?
És erre Arne először nem szólt semmit.
Kerülni fog bennünket, mint a rühes kutyát, mondtam.
Mire Arne:
Minket is le fog mészárolni, mint mindenki mást.
És akkor megértettem, hogy Arne tényleg sajnálnivaló. De mit tegyek?
Hitler le fog mészárolni bennünket, nem válogat, mondta.
Te félsz, mondtam. Te tényleg félsz.
Hát, hagyta helyben. Szörnyen félek. És éjjel leginkább.
És hozzátette, hogy Vendla azt mondta, ő is hasonlóképp van ezzel, jóllehet ő most csak ült és hallgatott, még abban sem vagyok bizonyos, hogy figyelt-e, szólni nem szólt semmit. Emlékszel, rám mindig rossz hatással voltak a félős emberek. Az ilyenek megijesztenek.
Mitől kéne nekünk félni?, kérdeztem. Nekünk, akiknek az élete amúgy is egy hajszálon függ.
Egy hajszálon, ismételte.
Ettől a betegségtől, mondtam. Mi egy szempillantás alatt megszűnhetünk létezni. Bármelyik pillanatban. Akkor hát minek féljünk?
Tehát azt akarod mondani, hogy ha az ember tüdőbajos, nem kell rettegnie Hitlertől?, kérdezte.
Erre a kérdésre nehéz volt megfelelni, ezért gondolkodnom kellett kicsit.
Az ember először megszokja a félelmet, próbáltam megmagyarázni. Úgy megszokja, mint a víznek az ízét, amit naponta kényszerül inni. És azután leszokik róla, hogy félelemnek nevezze. És akkor a félelem átalakul, átváltozik valamiféle bizakodássá.
Persze nem egészen így gondoltam. Sokkal jobban akartam kifejezni magamat, főképp mivel Vendla is hallotta. Hanyatt feküdt a földön, és egy fűszál volt a szájában.
Tehát a félelem és a bizakodás egy és ugyanaz a dolog volna?, kérdezte Arne, és kiérzett a szavaiból, hogy úgy véli: kissé belegabalyodtam a mondókámba, és most fölém kerekedett.
Ha az ember fél, akkor folyton csak a menekvésért küzd, mondtam. Ahogy a fuldokló kapaszkodik a szalmaszálba, minthogyha nem is volna más cél, csak a menekvés maga. És éppen az élet csúszik ki a keze közül.
És aztán kimondtam azt, amit soha nem lett volna szabad kimondanom:
Én mindennap nászt ülök az élettel.
Ezeket a szavakat Arne nem bírta elviselni, túlságosan erősek voltak a fülének, e kijelentés olyan volt neki, akár egy pörölycsapás, köhögni kezdett, és aznap már egy szót se szólt többet.
Ám Vendla hirtelen fölült, és rám nézett, és mintha most először látott volna igazán engem, én mindennap nászt ülök az élettel, és aprócska ráncok támadtak a szeme körül, mikor rám nézett, leheletnyit szétnyílott a szája, és megérintette az ajkát, mintha elismételné magában, amit mondtam, és elképesztően szép volt.
Kisvártatva föltápászkodtunk, és elindultunk lefelé, sokáig meg se szólaltunk, Vendla ment középütt, de egy csöppet közelebb énhozzám, minthogyha valami űr támadt volna Arne és őközötte. Arne egyszer csak köhécselni kezdett, de mi csak mentünk és rugdaltuk a köveket, meg lehajoltunk és szakajtottunk egy-egy fűszálat, néztük a fellegeket, és igyekeztünk úgy tenni, mintha mi se történt volna, a meleg csak tömörebb lett és súlyosabb, noha már lefele haladtunk. És néha éreztem, hogy Vendla csípeje hozzám ütődik, mintha finoman és óvatosan, de határozottan nekem taszajtaná, én mindennap nászt ülök az élettel, és éreztem, hogy járás közben hogyan ringanak az izmok az oldalában.
És amikor félúton jártunk, akkor Vendla így szólt, és szórul szóra emlékszem rá, hogyan mondta:
Én nem félek annyira, amennyire tulajdonképpen félhetnék. Nem azért, mert hívő vagyok. Nem az örök élet miatt. Hanem mert tudom, hogy minden ideiglenes és múlandó. Még az is, amiben hisz az ember, az is valami más helyett van.
És így folytatta:
Az ember maga választja meg, miben hisz, mitől fél és miben reménykedik. Az, amiben igazándiból hihetne, az elérhetetlen. Még a hit is ideiglenes.
Mire jó hát az állandó félelem?, kérdezte.
Pontosan így mondta, szórul szóra.
És amikor ezt mondta, úgy éreztem, ő a legokosabb ember, akit valaha ismertem.
Minden ideiglenes és múlandó, és amiben igazából hinni lehetne, az elérhetetlen, ezért nem kell az embernek annyira félnie, amennyire tulajdonképpen félhetne.
Amikor visszaértünk a szanatóriumba, Arne azonnal lefeküdt a szobájában. Már mindent értett. Egyre csúnyábban köhögött, és föl se kelt többé.
Azóta is gyötrődöm emiatt, egyáltalán nem lett volna szabad azokat a szavakat kimondanom, hogyha az ember élete egy hajszálon függ, néhány súlyos szótól is elszakadhat az a szál, én mindennap nászt ülök az élettel.
És este bementem Vendla szobájába, nem látott meg senki odafelé, ő meg rögtön beeresztett, akárha várt volna rám.
Alig beszéltünk, nemigen volt rá szükség, hisz már majdnem mindent elmondtunk, csak álltunk sokáig, átölelve egymást, mint akik elviselhetetlenül hosszú ideig éltek külön, s végre ismét összetalálkoztak, finoman ringatózott velem, mintha vigaszra lett volna szüksége valamellyőnknek.
Minden olyan magától értetődő volt. És mikor kibontotta a kontyát, akkor mintha egész valóját kitárta volna előttem, a haja akár a Szűz Mária főkötője, amilyennek egy festményen láttam, a szobája nyugatra néz, úgyhogy a nap éppen rásütött, és mind a ketten annyira izgatottak voltunk, hogy zihálni kezdtünk, kis híján ránk jött a köhögés, az igazi szerelem rövid és zihálós.
De Arne állapota ezután gyorsan romlott, a következő napokban több kisebb vérzése volt, és többé nem hagyta el a szobáját. Semmiről sem értesültünk, Vendla meg én, itt soha semmiről sem értesítik az embert.
Vendlának van egy nővére Avaträskben, állítólag annyira hasonlítanak egymásra, hogy nem lehet megkülönböztetni őket. Ő vezeti az ottani cukrászdát, és az imaházban is szokott énekelni. Utazz oda, és nézd meg magad. Majd megtudod!
Életének utolsó napján bemehettem Arnéhoz, ilyesmit nemigen szoktak engedélyezni. Nem sok maradt már belőle, igen, tudod, hogy van ez. És azt akarta, hogy olvassak föl neki.
János első levelét. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogy ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincsen félelem; sőt a szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, abban nem lett teljessé a szeretet. Aztán éjjel meghalt.
Erről akartam beszámolni neked, hisz te ismerted a bränntjärni Arnét, és néha úgy érzem, én is valahogy felelős vagyok, hogy a dolog úgy történt, ahogy történt, soha nem lett volna szabad megmondanom, mit csinálok az élettel mindennap.
De a legvalószínűbb az, hogy már régóta kavernája volt. Most már be kell fejeznem, vacsoraidő van, most azonnal elküldöm neked a levelet, nem akarom, hogy itt heverjen, egyre csak hajszol a nyugtalanság, és Vendla odalenn vár az előcsarnokban.
Remélem, ti változatlanul jó egészségnek örvendtek, és tűrhetően megy sorotok.

Mindenkit üdvözlök,

Szerető öcséd

Szappanos Gábor fordítása

Forrás: Polísz, 2006. 86. szám

Magyar Irodalmi Lap