Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése (II.)
·A trianoni pszichózisok
I.
1. A trianoni pszichózisok felfoghatatlansága. A román, szlovák, szerb és osztrák trianoni pszichózis
A trianoni pszichózis, különösen a nem magyar – a román, a szlovák, a szerb – trianoni pszichózisok kérdése tulajdonképpen nem is közelíthető meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe.
Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá.
Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll.
Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
Hogyan alakultak ki a trianoni pszichózisok?
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a román, szerb, szlovák (akkor még csehszlovák) politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Miért tagadják meg?
Nézzük román vonatkozásban:
Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nemcsak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65%-át teszi ki.
A világháborúban való részvételüket és a világháború vége és a békeszerződés megkötése között eltelt, igen rejtélyes két év eseményeit nem tárgyalhatjuk e könyvben, pedig olyan összefüggésre is felhívhatnánk a figyelmet, amelyeknek ismerete nélkül talán nem lehet megérteni a román trianoni pszichózist – legalábbis a maga bonyolultságában nem –, ezért felhívjuk a figyelmet a magyar–román viszony megromlásának a történetét bemutató, A meztelen igazságért című könyvünk A román trianoni pszichózis című fejezetére, melyben megpróbáltuk megoldani azokat a rejtélyeket.[8]
Mindössze néhány kérdésre hívhatjuk fel itt is a figyelmet.
Mindenekelőtt azt vegyük tekintetbe, hogy a román politikusok, valamint pártfogóik, a békediktátumok előkészítői (a leghatalmasabbak, a kulisszák mögül diktálók) is tudják, hogy a világháború utáni népszavazásnak mi lett volna a végeredménye. Még az is bizonyosnak tűnik számukra, hogy a magyarországi (sem a Király-hágón inneni, sem a Király-hágón túli) románok többsége titkos szavazáson nem igényelte volna a kérdéses területek Romániához csatolását. Hogy a népszavazás megtartását elkerülhessék, cselhez folyamodnak: arra biztatják a magyarországi román vezetők közül az irredentákat, hogy népszavazás helyett tartsanak nagygyűlést. 1918. december 1-én Gyulafehérváron a nagygyűlést meg is tartják, s ezen kimondják Kelet-Magyarország (Erdély, Partium és a Tiszántúl keleti része, valamint a Bánát) Romániához való csatolását. E nagygyűlés mindenféle jog és mindenféle nemzetközi egyezmény szerint határozatképtelen, céljukat mégis elérik vele: sem Erdélyben, sem Magyarország többi Romániának felajánlott területein nem tartanak népszavazást. Pedig az erdélyi magyarság megtette a szükséges ellenintézkedést: Kolozsvárott hasonló nagygyűlést tartott, amelyen Erdélynek és Kelet-Magyarország többi kérdéses részeinek Magyarország szerves részeként való megtartása mellett foglalt állást. Az adott helyzetben mindkét határozat azonos értékű. Hogy Trianon előkészítői a gyulafehérvári határozatot tudomásul veszik, azaz elfogadják népszavazás helyett, ez a nemzetek önrendelkezési jogának cinikus semmibevétele.
(A nagygyűlések kérdése a legfelfoghatatlanabb a fegyverszüneti egyezmények és a békediktátum közötti két esztendőben.
A nagygyűlés illetéktelen területeknek egyik államtól a másikhoz való csatolása kérdésében, s csak egy célja lehet: az önrendelkezési jog – azaz a népszavazás intézményének – a megcsúfolása.
Emlékezzünk itt arra, amit tanulmányunk előző részében elmondtunk:
Románia a hatalmas területet – 102 000 km2-t – azért kapja meg, mert a nagy játék nyilvános szereplői – Wilson, Clemenceau, Lloyd George stb. – végrehajtják a kulisszák mögül diktálóknak azt az utasítását, hogy Magyarországtól pontosan annyi területet vegyenek el, amennyit akármire – hamisra, igazra, ésszerűre, ésszerűtlenre – hivatkozva el lehet venni tőle. Így tagadják meg a világháború alatt annyiszor hangoztatott szépséges elveket: az etnikai és a történelmi elvet – mindkettőt az ún. stratégiai elvvel helyettesítik. Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak.
Nem véletlen tehát, hogy közel azonos időben jut eszükbe a szerbeknek, a románoknak és a szlovákoknak a megoldás – nagygyűlés szervezése – a népszavazás elkerülésére: bizonnyal mindegyiküknek ugyanazok sugalmazzák a nagygyűlések megtartását. Azok, akik tudják – előrejelzésekből, titkosszolgálati jelentésekből –, hogy a világháború utáni népszavazásnak mi lett volna a végeredménye: a történelmi Magyarország területi egységének a megmaradása.)
Mindennél talán csak az felfoghatatlanabb, ami a demarkációs vonal megsértésével kezdődik.
(1918. november 13-án a Károlyi-kormány olyan fegyverszüneti egyezményt írt alá a balkáni francia haderő parancsnokával, amely előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá a Szeged–Baja–Pécs–Varasd vonaltól délre eső vidékeket.
A Károlyi-kormány ezt átmeneti megoldásként fogadta el, s a gyermeteg Károlyi valóban bízott abban, hogy a végleges rendezést jelentő békeszerződés az ország szuverenitását és területi épségét egyaránt szavatolni fogja.)
Románia kormánya úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy a fegyverszüneti egyezmények megköttettek és a világháborúnak vége, sőt azt is, hogy fél éve, 1918. május 7-én Románia különbékét kötött, s megszálló csapatokat indít Magyarország felé.
Még különösebb – és a korabeli magyarok számára teljesen felfoghatatlan –, hogy a román hadsereg nem áll meg a demarkációs vonalnál, s ami legfelfoghatatlanabb: fokról fokra felszámolja a magyar közigazgatást, s ezzel megszegi a belgrádi konvenció legfontosabb pontját, amely szerint egész Magyarország területén, a demarkációs vonalon innen és túl a békeszerződésig sértetlenül helyén marad a magyar közigazgatás.
A román csapatok hosszú ideig semmiféle ellenállásba nem ütköznek, hisz a Károlyi-kormány – láthattuk – úgy hitte, hogy a készülő békeszerződés alapja a wilsoni elv lesz. (A román hadsereg pedig ügyesen kihasználja a helyzetet: hódító hadseregként viselkedik olyan országban, amely az antant egyetlen országával sem lehet hadiállapotban a fegyverszüneti egyezmény óta, s ha Romániát ismét az antant tagjának tekintik – különbékéje ellenére –, akkor Romániával sem.)
A békekonferencia még nem döntött – a terület, amelyet megszállva tartanak, hivatalosan még a Magyar Királyságé –, de a román közigazgatás berendezkedik, és elkezdi az erdélyi magyarság megfélemlítését.
(Mindezt nyilván csak ezért követhetik el, mert tudják, milyen döntés fog születni majd a trianoni tárgyaláson.
Valóban tudják?
A korabeli nyilatkozatokból kitűnik, hogy a korabeli román, szerb, cseh és szlovák politikusok mintha sok mindent tudtak volna mindabból, amiről a történelemtudomány még ma is szemérmesen hallgat – politikából? –, a korabeli magyar politikusok pedig mintha mindezekből semmit sem sejtettek volna.)
De még felfoghatatlanabb, ami Trianonban és közvetlenül a trianoni döntés után történik. Ha mégis képesekké válunk felfogni, hogy mi miért történt éppen úgy, ahogyan történt, talán megértjük a román trianoni pszichózis kialakulásának a legfelfoghatatlanabb rejtélyét is…
De ez alkalommal vállalnunk kell a legnehezebb kérdések felvetését is. Ilyenekét: könnyű lett volna szembefordulni e pszichózissal a korabeli román politikának? A kérdés mindenképpen jogos, hiszen a trianoni döntést Trianon kedvezményezettjei is igazságtalannak tartják. Miért? Mondottuk: Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt.
Különös dolgot lát a román szem, ha az 1920 előtti és utáni Európa-térképet összehasonlítja. 1920 előtt Magyarország területe (Horvátország nélkül) 282 000 km2 volt, Trianon után 93 000 km2, Románia területe pedig 1920 előtt 137 000 km2, ám 295 000 km2 Trianon után. Ez az összehasonlítás csak azért okoz gondot persze, mert akárhogy számoljuk, a magyarság és románság lélekszáma akkor azonos ebben az öreg Európában: kb. 11 milliós mindkettő.
Senki sem hitte – a román vezetők sem –, hogy az I. világháború után igazságosan jutott a 2,9 millió magyarországi románra hivatkozva Romániának nagyobb terület Magyarországból, mint amennyi megmaradt a 11 millió magyarnak… És különös dolog történik: a románok gyűlölni kezdik a magyarokat, mégpedig a magyarokat ért igazságtalanság miatt… Pszichózisnak nevezzük ezt vagy kényszerűségnek? Mindegy… Ami nem mindegy: a román politika felismeri és elfogadja az „egyetlen” megoldást. Ennek lényege: az igazságtalanság átalakítható igazsággá, de csak az igazságtalanság kárvallottjainak a megsemmisítése által.
Népirtás végrehajtását tervezik tehát be, mégpedig „kényszerűségből”. Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja.
És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi a román politikát…
Felsorolunknéhányat mindabból, ami történt:
A román politika sürgősen óvintézkedéseket tesz bármiféle igazságos rendezésnek a megelőzésére. Például mielőbb színromán román falvakat telepít az új magyar–román határ közelébe, aztán csökkenti mindenáron, akár földreformra, akár másra hivatkozva a magyar földtulajdont. A városok románosítását is elkezdi. A legabszurdabb ötlet is eszükbe jut: építtetni kell a színmagyar Székelyföld minden nagyobb és kisebb városába egy-egy hatalmas román templomot, és minél gyorsabban, hisz gyorsan el kell jönnie az időnek, amikor az új templomok környékén már nem magyarok, hanem románok fognak lakni. (E templomok a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb emlékművei. Azok a román görögkeleti templomok, amelyeket annak ellenére építettek a székely városok főterére, hogy e városoknak nem volt román görögkeleti lakosságuk.)
Százszor annyi magyar lett a trianoni békeszerződés után az új Nagy-Románia állampolgára, mint amennyi román maradt Kis-Magyarországon. Ennek nem lett volna ezernyi baj a következménye, ha a trianoni békeszerződés kedvezményezettjei közül a legbefolyásosabbak számoltak volna azzal, hogy annak a ténynek, hogy a nemzetiállam eszményére hivatkozva az egyik 11 milliós nemzetnek 93 000 km2-t hagynak meg, míg a másik 11 milliós nemzet területét 295 000 km2-esre egészítik ki jórészt az előbbitől elvett területekből, egy mindennél súlyosabb következménye is lehet, mégpedig az, hogy az igazságtevéstől folyton rettegő románság soha nem alakíthat ki új országában demokratikus közéletet: mert a trianoni pszichózis sugalmazására ily helyzetben minden bizonnyal olyan elsőrendű nemzeti céllá válik a soknemzetiségű Nagy-Románia egynemzetűvé való átalakítása, amely minden más román nemzeti cél (életszínvonal emelése, jogállam megteremtése stb.) megvalósulását lehetetlenné teszi, s így az örök szolgalét lesz az igazságtalanságot ünneplő románság osztályrésze. Annak nem volt 1920-ban realitása, hogy hangadóvá válik a román politikában egy Eötvös József, és érvényesíti álláspontját, mely szerint soknemzetiségű országnak már nemcsak kötelessége, de érdeke is a nemzeti–nemzetiségi egyenrangúság elvének a tiszteletben tartása.
És mert a román trianoni pszichózis valóban nem tűrhet meg semmiféle más nemzeti célt a soknemzetiségű Nagy-Románia egynemzetűvé való átalakításán kívül, szükségszerűen, elkerülhetetlenül dolgoznak ki újabb és újabb terveket a nem románok összes létfeltételeinek a felszámolására.
Ha egészséges lett volna a román nemzeti öntudat – nem fertőzi meg a trianoni pszichózis –, akkor a román állam szép nyugodtan hozzálát román kulturális intézmények, egyetemek, iskolák építéséhez, mégpedig azért, hogy a Magyarországtól elcsatolt területek román művelődési élete állhassa a versenyt a magyar és a szász nemzetiség művelődési életével. Ám Nagy-Románia politikusai nem békés építkezéssel és állami támogatással látják megoldhatónak az erdélyi román kultúra felvirágoztatását. Erre jobb megoldást is tudnak. E „jobb” megoldás az, hogy nem építenek intézményeket a románság számára, hanem a magyar intézményeket szépen elveszik és a románoknak átadják.
Nem építenek például román egyetemet Kolozsvárott, csak elveszik a magyar egyetemet, román egyetemmé nyilvánítják. S ha már az egyetemet el lehetett venni, miért ne vennék el a kolozsvári magyar színházat is? Most kezdjenek színházat építeni? Építsenek a magyarok, ha akarnak, még egyet, egyetemet azt ne építsenek, azt minek, hisz fokozatosan kiszorítják a magyar nyelvet a középfokú oktatásból is, a közigazgatásból pedig azonnal. Az országot magyartalanítani kell: ha a magyar etnikum beolvad a románságba, vagy kitelepül, akkor a trianoni döntés végérvényessé válik. S ami végérvényes, az már igazságos. És a magyartalanítást gyorsan végre kell hajtani. Lám, a dualizmus kori magyar állam nem hallgatott a magyar nacionalistákra, nem emelte államvallássá a nacionalizmust, a nemzetiségek jogegyenlőségét biztosító törvényt nem hatálytalanította a magyar országgyűlés, a magyar kormányok nem azonosultak a magyar nacionalista mozgalmakkal, nem tekintették elsőrendű feladatuknak a nemzetiségek létfeltételeinek megszüntetését, és hova jutott a magyar állam: feldarabolták. Nagy-Románia vezetőinek hasonló hibákat nem szabad elkövetniük.
A román politikusnak elég a térképre néznie, s máris erősödik a trianoni pszichózisa.
A szerb és a szlovák trianoni pszichózis úgy alakul ki, mint a román.
Különösebb az osztrák trianoni pszichózis. Ez hogyan alakult ki?
Tulajdonképpen a trianoni kulisszák mögül diktálóknak a cinizmusát legjobban megvilágosító példára hívjuk most fel ismételten a figyelmet:
Mindenki, aki számít a versailles-i és a trianoni tárgyalásokon, Németországot szeretné megbüntetni, és mintha mégis az lenne a fő célja, hogy bűnbakot találjon Németország helyett. A németellenes indulatokból fakadó feszültséget átalakítják előbb osztrák-, majd magyarellenes feszültséggé. Az utolsó felvonásban az osztrákellenes indulatok is magyarellenes indulatokként határozzák meg a döntéseket. És az Osztrák–Magyar Monarchia egyik része, a történelmi Ausztria számára is területeket szakítanak ki Magyarországból, s hogy ezt megtehessék, az Ausztriával szomszédos megyéket kettévágják, és akik ezt eldöntik, azok tudván tudják még azt is, hogy e megyéiben a Magyar Királyságnak nem laknak osztrákok (néhány vasutas vagy orvos vagy kereskedő stb. kivételével), de azt is tudják, a világgal könnyű elhitetni, hogy az Ausztriának szánt országrész osztrák többségű, hisz azt lehet hazudni, hogy a törökvilág után odatelepített svábok (egy részük még németnek vallja magát, de nem osztráknak) osztrákok.
Az osztrák trianoni pszichózis fertőzöttjei elsősorban éppen azok a svábok, akik képtelenek voltak e cselszövés igazságosságát felfogni. Miközben öntudatos magyar állampolgárból öntudatos osztrák állampolgárokká váltak, az ő lelkiismert-furdalásukból is kinőtt a gyűlölet.
2. A magyar trianoni pszichózis
A magyar trianoni pszichózis mélységét az határozza meg, hogy már 1920-ban is nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy a történelmi Magyarország feldarabolása nemcsak hogy nem volt sem szükségszerű, sem ésszerű, de teljesen váratlanul érte az ország lakosságát. Hisz ellentétben állt a meghirdetett (és Magyarországon komolyan vett) önrendelkezési joggal. Ez persze nem azt jelenti, hogy Magyarország feldarabolásának a veszélye nem állt fenn. De a történelmi Magyarország megmaradt volna (egészében vagy majdnem teljes egészében), ha a győztes Wilson ragaszkodik eszméihez, elveihez, nyilatkozataihoz. Az önrendelkezési jog alapján megtartott népszavazás Magyarországra nézve kedvező eredménnyel végződött volna. (Mindenki sejtette, hogy ezért nem tartották meg.)
A források egyértelműen igazolják, hogy a trianoni döntés nem állt összhangban a történelmi Magyarország nem magyarjai akaratával sem. Így Harry Hill Bandholtz tábornok Naplója.[9]Bandholtz tábornok 1920. január 24-én a következőket jegyezte fel:
„Ma reggel felkeresett egy szlovákokból álló küldöttség, amely hevesen tiltakozott a csehek által irántuk tanúsított bánásmód ellen. Felhívást tettek közzé azon területek különböző kisebbségei nevében, amelyeket Magyarországtól elvettek, azt állítva, hogy meghallgatásuk nélkül ítélkeztek fölöttük Párizsban; elválasztották őket egy olyan országtól, amelynek ezer évvel ezelőtt váltak részévé; hogy most alacsonyabb kultúrájú és zsarnoki és erőszakos természetű nemzetekhez csatolták őket; hogy nem emberi lényekként bántak velük, hanem ingóságként vagy pénzmennyiségként, s ilyenekként ítélték oda őket a románoknak, cseheknek és szerbeknek.
Kérték a Legfelsőbb Tanácsot, biztosítsanak számukra népszavazást, s arra figyelmeztettek, hogy amennyiben a jelenlegi terveket megvalósítják, a békeszerződés nem békéhez, hanem háborúhoz fog vezetni.”
A történelmi Magyarország megmaradt volna, ha megtartják a népszavazást, de megmaradt volna akkor is, ha méltóképpen védekezik, amikor román, szerb és cseh csapatok megkezdték területének a megszállását. (Teljes mértékben jogtalanul, hiszen a világháborúnak már vége volt, a fegyverszüneti egyezményeket már megkötötték.) E méltó védekezés legfőbb akadálya az volt, hogy alkalmatlan, illetve méltatlan politikusok jutottak hatalomra Magyarországon. Semmi sem felfoghatatlanabb a magyar történelemben, mint a Károlyi–Jászi-féle magyar (éppen a legrosszabb pillanatban hatalomra jutó) politikusok magatartása, akik a honvédelem megszervezése helyett a magyar önvédelmi ösztönt ébren tartó Szentkorona-tant (és az egész magyar közjogot, közjogi intézményrendszert) taposták el nagy diadallal. Csak úgy mellékesen feloszlatták a hadsereget is, persze. Aztán a tragikus következményeket látván, sértődötten, hisztérikus hangulatban átadták a hatalmat az Oroszországból meghatározott feladattal hazaküldött ügynököknek.
Ha a Károlyi Mihály irányításával 1918-ban nem kezdődött volna el a magyar történelem legfelelőtlenebb, legostobább belpolitikai duhajkodása, ha Károlyiék nem taposták volna el – önszántukból vagy azok biztatására, akik a kulisszák mögül irányították a béketárgyalásokat? – a magyar alkotmányt és az egész közjogi intézményrendszert, akkor a világháború utáni zűrzavarban román vagy cseh katona nem lépte volna át a magyar határt, Kun Béláék pedig a hatalom közelébe sem kerültek volna. Trianon előkészítőinek nagyon nagy szükségük lehetett a Károlyi Mihályokra, és nagyon tartottak a Tisza Istvánoktól. A gyermeteg, politikusi pályára alkalmatlan Károlyinak bizonnyal nincs köze Tisza István halálához, de a legalkalmatlanabb magyar politikus hatalomra juttatása és a legalkalmasabb meggyilkolása ugyanazon legnehezebb időszakban nem lehet mentes mindenféle összefüggéstől.
A trianoni döntéshozók Károlyi Mihályt semmibe vették, de nem tehették volna meg ugyanezt a politikai életbe esetleg visszatérő Tisza Istvánnal. Nemcsak azért, mert Tisza átlátott volna rajtuk, és erélyesen hozzálátott volna a honvédelem megszervezéséhez, hanem azért is, mert – a propagandakiadványok minden ellenkező híresztelése ellenére – Tiszát az antant államférfiai is becsülték, legalábbis nagyon jól tudták, hogy becsülniük illene. Hisz akkor még köztudomású volt a vezető politikusok körében – Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is –, hogy Európa államférfiai közül Tisza küzdött 1914-ben leghatározottabban, legelszántabban a világháború elkerüléséért.
Amit Fritz-Konrad Krüger írt 1932-ben Tisza szerepéről, azt Trianon előkészítői 1918–1920-ban is tudták.Í
„Ma már elismert tény – írja Krüger –, hogy gróf Tisza István miniszterelnök volt a dualista birodalom egyetlen vezető államférfija, aki ellenezte a Szerbiához intézett végzetes ultimátumot, melynek visszautasítása az első világháborúhoz vezetett.
Tisza 1914 márciusában memorandumot fogalmazott meg, amelyben békés kiigazítási politikát javasolt a Balkán-félszigeten. E dokumentumban Bulgária erősítését javasolta Szerbiával szemben, az előbbi Ausztria–Magyarországhoz való kötése érdekében. Ezenfelül óvatos bánásmódot javasolt Romániát illetően annak érdekében, hogy amennyiben lehetséges, vissza lehessen nyerni ezt az országot, amely az utóbbi időkben elidegenedett a központi hatalmaktól, illetve amennyiben ez a kísérlet kudarcot vall, két oldalról lehessen ezt az országot fenyegetés alá vetni. Az eljárást illetően a »hosszú kéz politikáját« javasolta. »Végzetes hibának« minősítette a Szerbiával való azonnali háborút, olyannak, amely világháború kitörését válthatja ki.” A Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szerb merénylet után három nappal „gróf Tisza levelet írt Ferenc Józsefnek, javasolva a béke megőrzését, majd az osztrák–magyar miniszterek július 7-i tanácsülésén ismét higgadtságot és erőteljes diplomáciai tevékenységet javasolt katonai helyett. Ezt az álláspontját másnap megerősítette Ferenc Józsefhez írott levelében és fenn is tartotta a végzetes július hónap egésze során.(…)
A háború végét megelőzően Tisza még egyszer felemelte szavát a központi hatalmak politikája elleni tiltakozásul, amikor ugyanis ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háborús hadviselés kinyilvánítását, amely azt a félelmet keltette benne, hogy alkalmat kínál Wilson elnöknek az Egyesült Államok hadba lépésére…”[10]
Trianon után a magyar politika legjobbjai a jogfolytonosság elfogadtatásával próbálták megszabadítani a magyar nemzetet a trianoni pszichózistól.
Folytatjuk…
[1] A hasonmás a tradicionális gondolkodóknál sem ugyanazt jelenti, mint nálunk. Julius Evola például azt írja, hogy a hasonmás „megfelel annak, ami a halál után az első entitásból [a testtel együtt ébredő és annak biológiai kifejlődésével párhuzamosan alakuló tudatos Én állapot]bontakozik ki: a legtöbbek számára ez az »árnyék«.” (Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Fordította Szongott Rudolf. Budapest–Nyíregyháza,1997. 73.)
[2] Figyeljük az idézetet:
„Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: »Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.« »Ábrahám utódai vagyunk – felelték –, s nem szolgáltunk soha senkinek. Miért mondod hát, hogy szabadok lesztek?« Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom nektek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el…« (…) Jézus így folytatta: »Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Ábrahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett.« De tovább erősködtek: »Nem házasságtörésből születtünk, egy atyánk van, az Isten.« Jézus ezt válaszolta: »Ha Isten volna az atyátok, akkor szeretnétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem magamtól jöttem, hanem ő küldött. Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat. A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug és a hazugság atyja. Mégis, bár az igazságot hirdetem, nekem nem hisztek. Ki vádolhat bűnnel közületek? Ha meg az igazságot hirdetem, miért nem hisztek nekem? Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók. (…) Bizony, bizony mondom nektek: aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.«” (János 8:31–34;39–47;51.)
[3] Hamvas Béla: Scientia sacra I–III. Szentendre, 1995. II. 126–128.
[4] Guénon, René: A mennyiség uralma és az idők jelei. é. n. 238.
[5] Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Fordította Szongott Rudolf. Budapest–Nyíregyháza, 1997. 415.
[6] Evola, Julius: A Grál misztériuma és a ghibellin birodalmi idea. Fordította Bódvai András. Debrecen, 2001. 213–220.
[7] Guénon, René: A mennyiség uralma és az idők jelei. é. n. 238–244.
[8] Kocsis István: A meztelen igazságért. A magyar–román viszony megromlásának története. Budapest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996. 301–317.
[9] Bandholtz, Harry Hill: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon. Budapest, 1993. 213.
[10] Krüger, Fritz-Konrad: Bevezetés. In: Bandholtz, Harry Hill: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon. Budapest, 1993. 9–12.
Magyar Irodalmi Lap