II.

1. A tri­a­no­ni pszi­chó­zisok erősödése a második világháború után

     Erő­sí­ti a tri­a­no­ni pszi­chó­zi­so­kat, hogy a tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum 1947. évi „meg­is­mét­lé­se­kor” a bé­ke­kö­tés dik­tá­lói (a „hasonmások” új nem­ze­dékének tagjai) sok tekin­tet­ben felülmúlták el­ső vi­lág­há­bo­rú utá­ni elődei­ket. Mi is tör­tént 1947-ben Párizs­ban? Mi­nél több hi­te­les do­ku­men­tu­mát is­mer­jük meg az 1947-es pá­ri­zsi bé­ke­dik­tá­tu­mot elő­ké­szí­tő tár­gya­lá­sok­nak, az egész 1945-től 1947-ig tar­tó szín­já­ték an­nál ab­szur­dabb­nak, an­nál felfoghatatla­nabbnak tű­nik. A legszemlélete­sebb pél­da: ami­kor az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok és Nagy-Bri­tan­nia ve­ze­tői Sztá­lin ké­nye-ked­vé­nek ki­­szol­gál­tat­ják Kö­zép-, il­let­ve Ke­let-Eu­ró­pát, nem­csak azt tud­ják Sztálinról, hogy tö­meg­gyil­kos és há­bo­rús bű­nös, ha­nem azt is, hogy mi­re ké­szül e tér­ség or­szá­ga­i­nak né­pei el­len.
         A következőket vegyük figyelembe, ha valóban meg akarjuk fejteni a párizsi bé­kediktátum, a világtörténelem egyik legcinikusabb békediktátu­ma  rejtélyét: 
   – A békediktátum önmagában nem tanulmányozható, mert alá­ren­delt része a má­sodik világháború utáni nagy rendezésnek, amelynek célja a hagyományos Európa végleges felszámolása. (E célt ma már más szavakkal is megfogalmaz­hatjuk. Például így: célja a liberális ideológia fölényének a biztosítása. Vagy így: célja az akadályok elhá­rítása a globalizáció útjából.) A nagy rendezésnek éppúgy része a győztes Nagy-Britannia gyarmatbirodalmának felszámolása, mint a vesz­tes Magyarország felda­rabolása vagy az ugyancsak vesztes Ro­mánia hatalmas területtel való megju­tal­mazása.
    – A tárgyalásokon résztvevők semmiben sem dönthettek, mindös­sze végre­haj­tották a kulisszák mögül diktálók akaratát. Nem tudjuk nevén nevezni a valódi dön­téshozók mindenikét, de néhányuk szerepe nagyon is ismert, pl. a Joszif Vissza­rionovics Sztáliné. (Már ebből is következik, hogy teljesen értelmetlen a magyar bé­keküldöttség szere­pét tárgyalni, megítélni, hisz e küldöttség egyetlen érvét sem vet­ték fi­gyelembe.)
    – A béketárgyalásokon néven nevezett célok csak leplezik a valódi célokat.
    – Még mindig nem tanulmányozhatók azok a dokumentumok, ame­lyek alapján tel­jes mértékben megismerhető lenne a békediktátum elő­készítése.
    (A döbbenetes az, hogy az ún. hivatalos történelemtudomány le is mondott a bé­kediktátum érdemi tanulmányozásáról.)    
    Ha fentieket tudomásul vesszük, de mégis meg akarjuk érteni a párizsi béke­dik­tátumot, akkor a két világháború közötti időszak és a II. világháború minden nagy rejtélyének a megoldását vállalnunk kell. „Hitler Versailles-ban szüle­tett” – vetettük fel fentebb. És kérdeztük: Hit­­ler, azaz egy Hitler hatalomra juttatását valóban elter­vezték-e Ver­sailles-ban, vagy „programozási hibának” tekintendő a hatalomra ju­tása? A párizsi békediktátum születési körülményeinek ismeretében vá­laszolhatjuk: azoknak, akik Trianonban és  Ver­sailles-ban döntöttek (nem a Cle­men­ceau-szerű ki­ra­katfigurákra gondolunk), szükségük volt arra, hogy megszü­lessenek a világháború folytatásának a felté­te­lei, mert győzelmüket nem tekint­hették véglegesnek: a hagyo­má­nyos Európa önvédelmi küzdelme még nem vált kilátástalanná.
    A II. világháború utáni béke megteremtői – különös gátlástalansá­guk­ban, ön­hitt­ségükben? – már semmire sincsenek tekintettel, még an­nak látszatára sem, hogy a háború veszteseit (pl. Olaszországot) bün­­tetik, a nyerteseit pedig jutal­mazzák. Hisz ekkor szolgáltatják ki a korszak egyik leggátlástalanabb tömeggyil­kosának, Sztálin­nak a győztes államok egyikét, Lengyelorszá­got.   
    Az 1947. február 10-én aláírt és szeptember 15-én hatályba lépett „béke­szer­ző­dés” magyar vonatkozása[1]látszatra csak a következő: vissza­állítja (kisebb, Ma­gyar­ország kárára végrehajtott  módosítá­sok­kal) a trianoni határokat:
    „1. Magyarország határai Ausztriával és Jugoszláviával ugyanazok maradnak, mint amelyek 1938. évi január hó 1-én voltak.”
     (Itttermészetesen elhallgatják, miképpen csatoltak magyar terüle­teket Auszt­riához is az I. világháború után.)
     „2. Az 1940. évi augusztus hó 30-án kelt bécsi választott bírósági határozat ren­delkezései semmiseknek és érvényteleneknek jelentetnek ki. Magyarország és Ro­mánia között az 1938. évi január hó 1-én fennállott határ ezzel visszaállíttatik.
    3. A Magyarország és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója közötti határ, attól a ponttól kezdve, amely közös e két állam és Ro­mánia határai között, addig a pontig, amely közös e két állam és Csehszlovákiahatárai között, a Magyarország és Csehszlovákia közötti előbbi határvonalban állapíttatik meg, úgy, amint az 1938. évi január hó 1-én fennállott.
     4.
     a) Az 1938. évi november hó 2-án kelt bécsi választott bírósági határozat rendelkezései semmisnek és érvénytelennek jelentetnek ki.
     b) A Magyarország és Csehszlovákia közötti határ, attól a ponttól kezdve, amely közös e két állam és Ausztria határai között, addig a pontig, amely közös e két állam és a Szocialista Szovjet Köztár­saságok Uniójának határai között, ezzel visszaállít­tatik, úgy, amint az 1938. évi január hó 1-én fennállott, kivéve mégis a következő alpont rendelkezéseiből folyó módosítást.
    c) Magyarország átengedi Csehszlovákiának Horvátjárfalu, Orosz­vár és Duna­csun községeket a jelen Szerződéshez 1/A alatt csatolt tér­képen megjelölt kataszteri területekkel együtt. (…)”
    A békediktátum magyar vonatkozásainak másodlagos kérdéseiről, mint amilyen a jóvátétel összegének vagy a hadsereg létszámának a megállapítása, most nem szó­lunk, de felhívjuk még a figyelmet arra a tényre, amely mindazok ismeretében, amit eddig elmondtunk, nem tűnhet meglepőnek, hogy bár ez a békediktátum éppúgy sem­mibe vette az etnikai elvet vagy az önrendelkezési jogot, mint a trianoni béke­dik­tátum, a szövegéből kimaradtak a kisebbségvédelmi rendelkezések.
    Térjünk még vissza a nagy rejtélyekhez:  
    Jugoszlávia és Csehszlovákia újjáteremtése és megjutalmazása Magyarországtól elvett területekkel a II. világháború után éppoly igazságtalan volt, mint az I. vi­lágháború után, de könnyebben in­do­kolható, mint annak a Romániának a Ma­gyar­országtól elvett te­rü­letekkel (43 591 km2-rel) való megjutalmazása, amely Német­ország oldalán (tehát a békefeltételeket diktáló, ún. „Szövetséges és Társult Hatal­mak” el­lenségeként) sokkal nagyobb haderővel vett részt a világháborúban, mint Magyaror­szág. Romániát a magyar többségű Észak-Erdéllyel ajándékozzák meg.
     A hivatalos indoklásban egyetlen őszinte mondatot sem találunk e rejtélyről, mindazonáltal megkísérelhetjük megoldani. A megoldás érdekében csak a leegy­szerűsítést és a hamisítást kell kerülnünk. Mi is történt? 
 

2. Az „önálló” Észak-Erdély  

     Észak-Erdély 1944. november 8-tól 1945. március 13-ig tulajdon­képpen sehova sem tarto­zott, se Romániához, se Magyarországhoz. Valóban, Észak-Erdélyben 1944. november 8-a után olyan helyzet alakult ki, hogy lakói – magyarok, románok, németek stb. – már-már elhitték, hogy a kö­zel 50 000 km2-esterületnek önálló államisága van. S a 126 nap alatt meg is te­remtették az önálló államiság feltételeit. S bebizonyították, hogy az erdé­lyi nem­zetek – mint régen, mondjuk Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György korában – ismét képesek lennének a békességes, hasznos együttműködésre. Ha mertek volna hinni a nem­zetek önrendelkezési jogában, akkor a 126 nap egyikén talán ki is kiáltják Észak-Erdély Független Köztársaságot. Ponto­san akkora volt egyéb­ként, mint Svájc. Minden bizonnyal olyan gazdaggá, sza­bad­dá, békéssé is vált volna – ha jövője a né­pességén múlik. Leg­nagyobb lélekszámú nemzetisége a ma­gyar volt, ám e né­pes­ség ve­zetőinek eszébe sem jutott, hogy a ne­vében nemzeti hegemóniára törjenek.
      De e helyzet éppen abban a korszakban alakult ki, amikor Euró­pában a népek ön­rendelkezési joga semmit sem számított. Az „önálló” Észak-Erdély lét­rehozását pe­dig nem más, hanem iszonyatos vé­rengzés tette szükségessé. (Legalábbis annak ide­jén így hitték az er­délyiek.) Az előzmények: miután a Szovjetunió ellen harcoló Ro­mániának sikerült átállnia a már biztos győz­tesnek számító Szov­jetunió és szö­vetségesei oldalára, a román hadsereg a szovjet hadse­reg mellett harcolva vonul­hatott nyugat, illetve észak-nyugat felé, a román kor­mány pedig úgy gon­dolta, ez feljogosítja arra, hogy hiva­tal­nokhadakat is küldjön az észak-erdélyi közigazgatás átvételére. A hi­vatal­nokok talán teljesíthették is volna a parancsot, ha nem vo­nulnak be Észak-Erdélybe ugyanakkor a Maniu-gárda néven hírhedtté vált román fasiszta szabadcsapatok is. A Maniu-gárda nyomban hozzáfo­gott az észak-erdélyi magyarság „megbüntetéséhez”, azaz a válogatás nélkül összefogdosott ma­gyar lakosság lemé­szá­rolásához. Mint faji ideológiára, természetesen a dákoroma­nizmusra hivatkoz­va.[2]
    A szak­irodalomban legtöbbet a szárazajtai, a csíkszent­do­mokosi, az egeresi és a gyantai vérengzésről olvashatunk. Szárazaj­tán favágótő­kén favágófejszével vágták le teljesen ártatlan helybeli magyar férfiak fejét. A külö­nösen kegyetlen, véres atroci­tások nem maradhattak ti­tok­ban, s a világ közvé­le­ményét a román „honfogla­lók” ellen fordítot­ták. A Szövetséges Ellenőrző Bi­zott­ság pedig válaszul az atrocitá­sokra visszaparancsolta Észak-Erdélyből a román közigazgatást. És elkezdő­dött az az önkormányzat, amely csak 126 napig tartott.
    Miképpen születik meg aztán a másik nagyhatalmi döntés, hogy 1945. március 13-án a ro­mán kormány átveheti Észak-Erdély igazgatását? Semmi rendkí­vüli nincs ebben. Semmi más nem tör­ténik, csak az, hogy a moszkvai vezetés (azaz Sztá­lin) és a bukaresti vezetés kiegyeznek: ha Sztálin jóváhagyja, hogy a román köz­igazgatást mindjárt be­vezessék Észak-Erdélybe, akkor a román vezető politiku­sok (Sănătescu és Ră­descu tábornokok, Iuliu Maniu, a nemzeti parasztpárt veze­tője és má­sok; ter­mészetesen egyetértésben Mihály királlyal) hozzájárulnak ah­hoz, hogy a szovjet megbízottak sugalmazására létrehozott Orszá­gos Demokrata Arcvo­nal alakítson új kormányt Romániában. E kormány 1945. március 6-án meg is alakul; elnöke Petru Groza. Ez a kormány mindenben engedelmeskedni fog Sztá­linnak, aki ebben egy percig sem kételkedik, az ő állásfoglalása te­hát nem szorul magyarázatra. Nehezeb­ben fogható fel azoknak a román ve­zetőknek az állásfog­lalása, akik a hatalmat a Groza-kormánynak átadják. De még ennél is ne­hezebben fogható fel, hogy Észak-Erdély hatalmon levő po­litikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség nemcsak hogy nem tiltakozik, de úgy fogadja a Groza-közigazgatást, mintha az nem Észak-Erdély államiságát felszámolni jött volna, hanem ellen­kezőleg: azt kikiáltani. Ámde minden nyomban érthetővé, mindenki­nek a szerepe felfogha­tóvá – ha nem is egyér­telművé – válik, ha figyelembe vesszük, hogy mindez mikor, milyen körül­mények között történik, ki mit, illetve kit képvisel, ki milyennek fogja fel a maga szerepét és milyennek látja a többiekét.
     Kétségtelennek tűnik, hogy amikor a nála erősebb román poli­tikusok, Iuliu Maniu és a többiek Petru Grozának átengedik a ha­talmat, akkor ezt kellemetlen, ám szükségszerű lépésnek te­kintik. Nem elkerülhetetlennek: nem kényszerűség­ből cselekszenek, mert még választhatnak. Illetve úgy tűnik nekik, hogy választ­hatnak, mit minek rendeljenek alá: a nemzeti szempontot a társadalminak, vagy fordítva. A nemzeti szempont mellett döntenek, ami akkor éppen azt jelenti, hogy min­dent alárendelnek az Észak-Erdély megszerzéséért folytatott küzdelemnek. Ám Észak-Erdély megszerzése egyáltalán nem tűnik számukra könnyű fela­dat­nak. Jóhiszemű, tárgyilagos kül­földi történészek is teljes komolysággal hivatkoz­nak különböző egyez­ményekre (jaltaira stb.) meg arra, hogy Romá­niának sikerült átállni a né­metek oldaláról a szovjetek oldalára, ám 1945 elején a komolyabb poli­tikusok már látják, hogy mindennek lehet két egymás­sal ellentétes értelmezése, s hogy az igazság vagy jog éppúgy nem fog számí­tani, mint az I. világháború után, csak a nagyhatalmi – vélt vagy valós – ér­dekek fognak számítani, s hogy az egyik, a köze­lebbi, a jövőt meghatározó nagyhatalom tulajdonképpen egyetlen személy, egy szeszélyes diktátor: Sztálin. A Groza előtt hatalmon levő román politikusok is re­ménykednek abban, hogy a többi nagyhatalmak (Ame­rikai Egyesült Államok, Nagy-Bri­tannia) erőfölénybe kerülnek vele szemben, de egyelőre Sztálin érezteti ha­talmát, ő van közel, az ő hadserege van jelen, lám, a román közigazgatást nem engedte berendezkedni az átállás után Észak-Erdélyben, s minden bi­zonnyal nem a román szabadcsapatok visszatetsző viselkedése miatt: a gár­disták rémtettei nem­igen rázkódtathatták meg a cinikus tömeggyilkos diktátort, s az erdélyi ma­gyarság védelmére hozott rendhagyóan hu­mánus döntése mögött nem lehet valódi humá­num, hanem inkább ri­deg számítás. Mi van ebben a számításban? A román poli­tikusokat nem gyötrik sokáig a kétségek: Sztálin küldöttei mihamar sejtetik ve­lük, hogy mindenható gazdá­juk bizonyos feltételek teljesítése elle­nében kész minden magyar nemzeti ér­deket a román nemzeti érde­keknek alárendelni. A ro­mán vezetés ért a sztálini üzenetekből. S igen komolyan veszi, miért ne venné komolyan, hisz egyre bizonyosabbnak tűnik az is, hogy békekötéskor Sztálin fogja eldönteni a Duna-völgyi országok új határait, és – miképpen sejteti is – saját érdekeinek meg­felelően. Mit kell hát tennie a román politi­kának?Egyeztetnie kell a román érde­keket a Szovjetunió, azaz Sztálin érde­keivel. Sztálin a romániai bel­politikában változásokat óhajt kierőszakolni, hát legyen: engedni fognak, ha Sztálin a számára elfogadhatónak tűnő új román kormány megalakulása után haj­landó lesz úgy tenni, mintha Észak-Erdély Romániához csatolása már most, a bé­keszerződés megal­kotása előtt jogos és igazságos volna; a béketárgyalásokon meg a kész hely­zetet majd igen könnyű lesz tudomásul vétetni. Ha a mai kormánynak Sztálin Észak-Erdélyt nem adja, akkor ez a kormány átadja a helyét: kormányt cserélni mindig le­het, egy Svájc nagyságú tartományt megszerezni csak a tör­ténelem igen ritka pilla­nataiban. És Sztálinnal az egyezséget készek meg­kötni. Hogy Sztálin a béke­szerződés megkötése után nem vonja ki a hadseregét, ezt a ro­mán politikai élet ve­ze­tői nem is sejtik akkor még, mint ahogy azt sem, hogy négy éven belül mind­annyian eltűnnek a romániai politikai élet színpadáról: a szeren­csésebbek emig­ráci­óba vonulva, a kevésbé szerencsé­sek börtönbe hurcoltatva – vigasztalván ma­gu­kat azért azzal, hogy Sztálin a ’45-ös egyezséget betartotta: a román nemzeti érdeket ér­vényre juttatta, miképpen két év múlva, a párizsi béketár­gyaláson is. És a párizsi döntés legalább annyira felfoghatatlan és igazságta­lan ro­mán győzelemnek tűnt 1947-ben, mint 1920-ban a trianoni. Erősödött is általa a román trianoni pszichózis.

Folytatjuk

  

---

[1]  Sors­dön­té­sek.A ki­egye­zés – 1867. A tri­a­no­ni bé­ke – 1920. A pá­ri­zsi bé­ke – 1947. Bu­da­pest, 1989. 299–316.,

[2]   A dákoromanizmus és a dákoromán kontinuitás nem azonos fogalmak. Könnyű összetéveszteni őket, hiszen a dákoromanizmusnak mint faji ideo­lógiának a hívei előszeretettel hivatkoznak a történelemtudomány dákoro­mán kontinuitás nevű hamis elméletére.

          A dákoromanizmus hasonlít a náci, illetve fasiszta ideoló­giához, de nem ugyanolyan. Kiismerhetetlennek tűnik, mert legte­hetségesebb szolgái min­dent elkö­vetnek azért, hogy igazi arca rejtve maradjon. Ez ideológiában minden azonos ön­magával és minden önmaga ellentéte. Csak így rejtőzköd­het. Csak így maradhatott fenn. Az egyetlen faji ideológia, amely a II. világ­háború után is egyre csak erősö­dött.

         A dákoromanizmus által minden román számára kötelezővé tett politi­kai ál­lásfoglalás igen könnyen a legtragikusabb követ­kezményekkel járhat. Hiszen a dákoromanizmus többek között annak tagadása, hogy egy önkénye­sen meghatá­ro­zott térségben (benne a Kárpát-medence nyugat felé minimum a trianoni határig) a romá­non kívül más nemzetnek is volna önrendelkezési joga. Más szavakkal: e térség­ben a népek önrendelkezési joga nem érvényesülhet, itt csak az ősho­nosi jog érvényesülhet: de mivel a nemzetközi jog az önren­delkezési elvet ismeri el, és tagadja az ősho­nosi jogot, a román nemzet szent kötelessége a kettő közötti ellentét kiküszöbö­lése: ez persze nem jelenthet mást, mint az őshonosi jog alapján román­nak nyilvánított területek teljes elrománosítását. A dákoro­manizmus még súlyosabb szavakkal is megítélhető. Mert azt is je­lenti, hogy a Kárpát-medencében, illetve a Burebista-kori (Kr.e. 82 k.– 44; az ókori dák állam ekkor vált naggyá és jelentőssé) Dacia területén a ro­mánság bármikor bármit elkövethet a nem románok ellen.  (A dákoromanizmus hívei közül egyébként azok a legelvadultabbak, akik nem is hisznek a dákoromán kontinuitásban.  Ennél már csak az felfoghatat­lanabb, hogy a dákoromanizmus magyargyűlölő apostolai között olyanok is vannak, akik hiszik, hogy az ókori dák nyelv az ómagyarnak egyik változata. Vagy talán épen ez az, ami a legkevésbé felfoghatatlan?)

[3]     Vö. Kocsis István: A mez­te­len igaz­sá­gért. A ma­gyar–ro­mán vi­szony meg­rom­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996.  356–380.

[4]    Antonescu uralmának vége felé, 1943 decemberétől 1944 februárjáig tartják vizsgálati fogságban; az előbbi kormányokban több alkalommal miniszter.

[5]    Groza, Petru: A börtön homályában. Budapest, 1986.  155–158.

[6]    Uo. 109–110.

[7]    Uo. 110.

[8]    Vö. Katona Szabó István: A nagy remények kora. (Erdélyi demokrá­cia. 1944–1948.) I–II. Budapest,1990. I. 289.

[9]    Optimizmusukról vall Balogh Edgár Férfimunka című vis­szaemlékezésében. (Balogh Edgár: Férfimunka. Emlékirat, 1945–1955. Budapest, 1986.)

[10]  Közli Domokos Pál Péter: Rendületlenül… Márton Áron, Erdély püspöke. Buda­pest,1989. 245–252.

[11]  Uő. 257–260.

[12]    Márton Áront 1955-ben engedték ki a börtönből (a világhírű püspök megmentésére kibontakozó nemzetközi mozgalomtól tartván), Kurkó Gyárfást pedig 1964-ben; Lakatos István 15 évig, Teleki Ádám 7 évig ült börtönben; Venczel József, Korparich Ede és Bodor Bertalan végig letöltötték büntetésüket.

[13]    Virt László: Katolikus kisebbség Erdélyben. Budapest-Luzern,1991. 26–62. Vö. Domokos Pál Péter: Rendületlenül… Márton Áron, Erdély püspöke. Buda­pest,1989. 199–202.

[14]     Boia., Lucian: Istorie şi mit în conştiinta românească. Bucureşti, 1997.

[15]    Idézi Bíró Sándor: Ki­sebb­ség­ben és több­ség­ben. Ro­má­nok és ma­gya­rok, 1867–1940. Bern, 1989. 298.

[16]    Adevărul. 1923. nov. 11.

Magyar Irodalmi Lap