Jaj, az hogyan lehet,

tükör mélyébe vad

csigalépcsô vezet:

grádicsos fájdalom –,

fokonként elapad:

az idôt elhagyom,

folyama fekete,

hûs-ezüst gömbtorony

a tükör közepe,

lépdelek, fogy a kín,

mögöttem sárteke

ôrjöng a tengelyin,

bennem a lélek a kóc,

én vagyok Harlekin:

öndublôrös bohóc,

majd órjás szenesló,

kin fénybôl a pokróc,

és télbe párálló

hatalmas testébôl

a kozmoszt átjáró

vastag szénaszag dôl,

s vagyok sólyommadár,

ki a szférákba tör,

Isten karjára száll,

karma közt csillaggal,

s leszek szarvasbogár,

távlatom viadal,

majd alvó gondolat,

mit hernyónyál takar,

a titok fölfakad

s lepkevitorlát bont

merengô ég alatt –,

szöcskeségem ugró pont,

honol hideg derû,

egy döglégy engem ont

s leszek ficánkos nyû,

aztán gyôzhetetlen,

friss keljfeljancsi fû,

s gyökér, tavasz-lesen,

és a létet sóvár

herékkel megôrzô,

dús diófakirály…

lépdelek, fogy a kín:

bejárom elôzô,

boldog életeim.

Mondhatnak ezek bármit,

ülésezik a pánik,

ez a hely biztos vesztô,

nemzeti nagysüllyesztô,

ne várj feltámadásig

proletár úr, ébresztô!

Mint ütôér-tartalom

dagálylik az asztalon

a bársony matéria,

körben a drapéria

földig-pirkadt alkalom,

megfestett hisztéria,

ádáz dekoráció,

s bérelt az ováció –:

az embernyáj oly böszme,

a fölcsillagzó eszme

krepp-papírból porció,

zabáld magad degeszre.

Amúgy nincsen hiátus,

a szent triumvirátus

képe ott lóg a falon,

körszakállas unalom,

lenéz szemük, az árgus:

„csôd ez, nem népuralom”,

üdvtanuk meghágva hát,

ezt a ménest akarták?

ki mást nyerít, eretnek –

az asztalra merednek,

ahol szekfû-garmadák

dögletes bûzt lehelnek.

Hol önjelöltek ülnek,

s hosszan önelégülnek,

az arcukon remekmû

a társas elvi derû,

s megbocsájtják „népüknek”

kegyesen, hogy egyszerû,

s leereszkedôn, kéjjel

létét pózolják széjjel –

forradalmi elôörs

e rakásnyi nyakkendôs,

hamvas ingû báb-kép-jel,

összkomfortos szoba-hôs.

Ülnek, csöndjük is fáraszt,

szakadékként elválaszt

a zenekari árok,

a súgólyuk szivárog,

s van már irány, tan, malaszt,

nyálkezelt szóvirágot

ont cipófôkbôl a lék,

benne vaksi gyertya ég,

az asztal bíbor taván

lebegnek, így kutatván

az eszme dúlt tetemét,

egyik megáll tétován –

Heuréka! – kiált föl,

már szavakat „eszközöl”:

„emberarcú a Rend itt”,

s míg embertelenkedik,

eláraszt a szennyözön;

égetni beengedik

más országok szemetjét,

– dollárért mérgezett nép:

és a valutakemény

demokratikus legény

csak szaval: jövônk a kék…

s nyugdíjpótlék a remény.

„Legfôbb érték az ember”:

az, kinek csak a rendjel

fontos, bár lát, játssza, vak,

imitálja, hogy szabad,

s elhiszi: jogerôt nyer

népügyben népakarat,

hogy a sok szín, mi csak máz,

egytónusú színe-ház,

lomhán mozg a süllyesztô,

éber spicli ügyet szô,

mindnyájunkra felvigyáz,

füle mohón szánkba nô.

Kémleli szavunk s agyunk,

már statiszták sem vagyunk,

szánalmasan piti hecc,

árkon innen ül a plebsz,

dôl a sóder, hallgatunk,

a szél is statikus lesz,

és sorsvontatunk szépen,

mint ama Repin-képen,

mely szimbólumként falon

függ, az osztálytartalom

realizmusaképpen:

igavonók zátonyon –

Mélyre vág a kötélzet,

megcsonkul az önérzet,

s oly kiszolgáltatott,

megtörheti gumibot –,

lefosva a födélzet,

bolsevik-raj rászokott…

bûntudattal jó kis flört,

zengeni az „örökölt”

nemzetközi munkásdalt,

s feledni, ki halni tart:

szomszédoknál meggyötört

hárommillió magyart.

Mondhatnak ezek bármit,

ülésezik a pánik,

ez a hely biztos vesztô,

nemzeti nagysüllyesztô,

ne várj feltámadásig

proletár úr, ébresztô.

      Csorba Imre atyának, szeretettel

Bûntelen, akár egy fehér habokban

prüszkölô akácfa, vagy kölyök kuvasz,

aki körül derengô kegyelem van,

úgy állok az üdvösségtôl hamvasan,

mérhetetlent átérô sötét arasz

a bibliám, míg a lélek mértéke

szerint harminc könyökre az éden –:

hóvirág-egyszerû bennem a béke,

amint áthat az Ige édessége,

barkás ág tombol arkangyali kézben,

állok, goromba gyökérkefék nyomán

pirkadó térdem idôn átvilágol,

elhivatott-boldogan, mint a Bárány

állok, nem sejtve: Nód földje a hazám,

a pilátusi lavór itatómmá tágul:

pattogó zománca szöcske-pillanat,

éveimmel együtt növekszik szárnya –

nem tudtam élô ragyogássá fakadt

aranyesô-bokor gejzírje alatt,

hogy nekem marad az idô fonákja,

s a tavasz: az Úr ujjongó ihlete

még Gyümölcsojtó elôtt fiút áldoz,

pöttömke fiamnak lesz Heródese,

e zöld-okádó perpetuum mobile

mókuskerék a halhatatlansághoz –:

most gongot készítek, rohaszthatatlan

idea kíntól nemes anyagából,

s létemmel zendítem meg, hogy a dallam

lebírhatatlanul zengjen ki majdan

a nukleáris tél vad hamujából –

lélek neszez feslô rügyben, hallgatom,

mint a kerubtrancsírozó szeleket,

s mohaszoptató föld-imazsámolyon

térdelve fohászkodáshoz csitítom

barázdáktól örvénylô tenyeremet.

Magyar Irodalmi Lap