Vázlat Fülep Lajosról

 Sokakban, sokunkban éltek bizonyos illúziók a rendszerváltás kapcsán, a rendszerváltás után. Ezúttal persze nem a politikai, gazdasági, társadalmi, jóléti (stb.), ugyancsak bőségesen meglévő illúziókra gondolok, mindössze arra, hogy sokan vélték, sokunk vélte úgy, hogy a szabadság sós, tengeri levegője hatására kinyílnak bizonyos fiókok, előkerülnek, kiadatnak, közkinccsé válnak bizonyos kéziratok. Irodalmiak is, tudományosak is, olyanok, olyanfélék, amelyek nem láthattak addigelé napvilágot, amelyek évek, netán évtizedek alatt készültek sokáig csak az íróasztalfiókok számára. Nos, ma már nem lehet ebben kétség, ilyesféle kéziratok nem kerültek elő. Egyszerűen azért nem, mert szégyen-e vagy nem, ilyen kéziratok, ezek a kéziratok egyszerűen nem léteztek. Nem készültek el. Megjelenésükre, napvilágra kerülésükre hiába számítottunk. Az okokat fürkészni bizonnyal érdemes lenne, ezúttal azonban nem ez a témánk. Mert, jóllehet az íróasztalfiókok valóban üresek voltak, a rendszerváltás után azért sok, igen sok olyan mű jelent meg, amely korábban nem jelent, nem jelenhetett meg. A világkultúra (mondjuk a filozófia) jónéhány alapműve hozzáférhető volt, hozzáférhetővé vált már korábban is. Husserl, Hartmann, Heidegger, Wittgenstein és mások alapművei napvilágot láthattak már a puhuló diktatúra idején is, hol a helyes értelmezést megkönnyítő, lehetővé tevő elő- és utószavakkal, hol micsoda ajándék, váratlan és főleg ki nem érdemelt meglepetés azok nélkül. Ám a hazai nagyok legtöbbje nem adatott ki újra, halhatatlan műveik csak könyvtárakból, antikváriumokból, legtöbbször persze e helyekről sem igen voltak elérhetők. A filozófiánál maradva és csak néhány nevet sorolva, ilyenekre gondolhatunk: Böhm Károly, Pauler Ákos, Schütz Antal, Halasy Nagy József, Prohászka Lajos, Brandenstein Béla stb. Nos, egy részük azóta hozzáférhetővé vált, mások kiadását közelesen várhatjuk. Nincs is már más hátra, csak a megjelent, újra megjelent, tanulmányozható művek és életművek elsajátítása, értékelése, interpretálása, alkotóik és az oeuvre-ök beillesztése a magyar és a világkultúra, filozófiai kultúra kontextusába. Évtizedekre elegendő munkának látszik. Fülep Lajos természetesen nem tartozik a fent említettek közé. Művei, igaz, csak holta után, de megjelentek, ő maga 1947-től egyetemi tanár volt, akadémiai levelező tag, Kossuth-díjas, művészettörténetek, művészettörténeti folyóiratok főszerkesztője stb. Ha tetszik, hivatalos nagyság. (No, azért ne túlozzunk!) Ám életműve ma sincs, máig sincs elintézve . Az okok számosak. Fülep Lajos 1885-ben született, tizenhét éves korában már publikált, huszonévesen vezető kritikus volt, Lukács Györgygyel együtt máig utol nem ért filozófiai revue-t adott ki (A Szellem), Nietzschéről írt tekintélyes méretű könyvet, vezető olasz filozófusok barátja, az olasz filozófiai élet egyik nagy reménysége (stb.) volt. Kritikai zsenijét olyan momentumok teszik vitathatatlanná, mint Ady és Cézanne felfedezése (a felfedezés szószerint értendő, Cézanne esetében természetesen világméretű és jelentőségű felfedezésről van szó, amit utóbb vezető művészettörténészek igazoltak vissza), Rippl-Rónai első igazi méltatása, az újabb magyar művészet (közte Izsó, Lechner, stb.) első valódi, máig kanonikus hely- és értékmeghatározása, stb. Aztán szinte néma csend. Fülep belső emigrációba vonult (maga nevezte ezt így), vidékre ment református lelkésznek, húsz évig Zengővárkonyban volt tiszteletes (utolsó posta Pécsvárad). Természetes, hogy kiesett a forgalomból . Amíg fiatalon sűrűn és sokat publikált, érett korában, negyvenes éveitől alig látott tőle napvilágot valami, ha igen, az a dunántúli (baranyai) egykével, magyar sorskérdésekkel stb. volt kapcsolatban, legfeljebb hosszabb-rövidebb (de inkább rövidebb) alkalmi írásokkal jelentkezett, recenziókkal, könyvismertetésekkel. 1945 után rehabilitálták”, Pestre került, először az Eötvös Kollégiumba tutornak, később a pesti egyetemre művészettörténész tanszékvezetőnek. Ő maga legalább eleinte úgy vélte, filozófiai katedrát kap, filozófusként lesz akadémikus, ám hamar be kellett látnia, az ő filozófiája nem erre a világra, nem a világnak erre a szeletére való. Ifjú korától tervezett és folyamatosan munkában lévő nagy művészetfilozófiáját (a hagyatékban több mint hatezer oldal) úgy gondolta legfeljebb Nyugaton jelentetheti meg, ha egyáltalán. Egyik tanítványa egyszer szemére hányta: a professzor úr évtizedek óta nem írt szinte semmit. Fülep kissé morózusan jegyezte meg: maga úgy látszik, nem tudja, hogy más dolog publikálni és írni. Mert írni írtam éppen eleget. Fülepről meglehetősen sok írás született, nem is akármicsodásak. Vekerdy László, Németh Lajos, Tímár Árpád, Csanak Dóra (utóbbi kettő az életmű gondozói, kiadói is), Fodor András, Lőrincz Ernő, újabban sok fiatal is remek esszék, tanulmányok, könyvek sokaságát tette közzé. Viszonylag bőséges életrajza is megolvasható (Dizseri Eszter tollából, hatalmas forrásanyag mozgósításával). E sorok írója mégis úgy érzi, Fülep Lajos, a filozófus valahogy számon kívül maradt. Elsősorban talán azért, mert a nagy kritikus, a zseniális művészetértő (Weöres Sándor szerint az egyetlen műértő), a hallatlanul érzékeny műelemző követelte magának a figyelmet, kivált azokét, akik maguk nem filozófusok, márpedig ilyenféle eleddig nemigen foglalkozott a fülepi életművel. De az is közrejátszhatott, sőt játszott is bizonyosan, hogy a megjelent, nyomtatásban hozzáférhető munkák elsősorban művészet- és irodalomtörténetiek, művészet- és irodalomkritikaiak. Majd, ha hozzáférhető lesz a művészetfilozófia (mármost mindegy, hogy mennyire töredékes, vagy mennyire rekonstruálható) hatalmas, említettük, hatezer oldalnyi anyaga! Majd akkor megvizsgálható, megítélhető, hogy micsodás filozófus, micsodás művészetfilozófus volt Fülep. Addig marad a művészettörténész és kritikus. Falatnak untig elég nagy az is. Sőt! E sorok írója azonban úgy véli, hogy a már most megolvasható, a már most hozzáférhető anyag is elegendő indíciumot nyújt, no nem a filozófus Fülep meghatározására”, értékelésére, filozófiatörténeti kontextusokban való elhelyezésére, de legalább annak megsejtetésére, hogy Fülep önértékelése nem volt hamis, hogy valóban filozófus volt, méghozzá jelentékeny, igen jelentékeny filozófus, és nemcsak a hazai, viszonylag szerény mezőnyben. Persze az alant elmondottaktól nem szabad többet (és mást) várni, mint épp csak utalásokkal igazolt”, mint épp csak indíciumokra rámutató, mint épp csak vázlatos megjegyzéseket. Nem azért, mert a jelenleg hozzáférhető anyag szegényes, éppen nem az. Hanem azért, mert sem a terjedelem, sem e sorok szerzőjének kompetenciája (vagy kompetenciahiánya) nem tesz többet (és mást) lehetővé. Kezdjük egy hosszabb idézettel! Az alanti sorok egy 1918-as előadásból valók (posztumusz jelent csak meg, hozzászólás volt Fogarasi Béla egy előadása kapcsán kelt vitában): Minden filozófiát, amely metafizika nélkül való, csak átmenetinek tartok, vagy ha úgy tetszik, részletfilozófiának. A filozófia egysége, az olyan filozófiáé, mely egyúttal világnézet is, szerintem csak a metafizikában érhető el, nem olyan metafizikában, amely csak egy tag a többi között, vagy egy diszciplína a többi között, hanem olyanban, amely mindeniktől különbözik ugyan, mindeniktől nagyobb vagy kisebb távolságban van, de amely mindenik számára megadja az egymással összefüggés és összekapcsolódás lehetőségét. Így különösen az etikában: bármennyire elvisszük is a normákat a valóságtól, vagy bármilyen létezés tételezésétől, az, ami szankcionálja őket, az, ami minden embernek az autonómiáját elfogadtatja, az, ami a kanti-fichtei Würdigkeit-fogalmat, az emberi méltóság fogalmát lehetővé teszi, végső soron az emberről való metafizikai vízió, amely nélkül ez az egész autonómia csak önkényes tételezés. Az, hogy minden embert értékesnek tartok, méltónak a méltóságra, szóval, hogy minden embert etikai sujet-nek tartok, az ember valóságáról való metafizikai víziónak következménye. Mármost az a kérdés, hogy melyek azok a funkciók, amelyeknek a metafizikával való relációját meg lehet állapítani, vagy legalább föltételezni. A logikát mindjárt számításon kívül hagyhatjuk. A művészetnek hosszú időn át megvolt ez a relációja, s azt hiszem, még meglehet ezután is. Az etikára nézve kétségtelennek tartom. Továbbmenőleg mármost az a kérdés, megállapítható vagy föltételezhető-e a politikára is? Én a magam részéről azt hiszem, nem tudom, de hiszem, hogy a politikának a metafizikával való kapcsolódása igenis lehetséges a történetfilozófián keresztül. Én azt hiszem, hogy amint az etikai norma mögött ott van az ember valóságának metafizikai tételezése, úgy a politikai gondolat, vagy a politika ideális normái mögött ott lehet valamilyen valóságnak, akár embernek, akár nemzetnek, akár emberiségnek nevezzük, metafizikai tételezése. S ha ez csakugyan igaz ezt természetesen előbb ki kell deríteni , akkor adva volna az alap a politika és az etika korrelációjának megkonstruálásához Nem folytatom az idézést, hisz nem annyira az épp itt, épp ebben a cikkben fölvetett és tételezett dolgokról, korreláció- konstrukciókról van szó, mint inkább arról, hogy miként fogott hozzá, miként látott neki egy-egy különös (a szót mint terminust, mint a das Besondere magyar megfelelőjét értem) terület feltérképezésének, filozófiai megdolgozásának Fülep. Az az alapgondolat, hogy a metafizika nem egy a számos filozófiai diszciplína közül, hogy az összefüggések, összekapcsolódások terepe és közege (hegeli értelemben vett helye”), kétségkívül igen fontos megállapítás. Hogy mennyire az, egy röpke filozófiatörténeti áttekintés láttathatja meg leginkább. Ismeretes, hogy Kant kísértetmetafizikának nevezte-láttatta a klasszikus metafizikát. Újkantiánus követői (a windelbandi mondás, Kantot megérteni annyi, mint túllépni rajta, értelmében) azután végképp eltörölték a metafizikát, olyanynyira, hogy az Schimpfworttá, csúfszóvá változott, szegény Dilthey mindig bocsánatot kért, ha kicsúszott száján a szó. Hogy Kant nem így gondolta, csak későn, Heidegger Kant-könyve, majd az ő és Cassirer híres-hirhedt davosi vitája idején derült ki, ám sem Heidegger (ő más értelemben volt a metafizika tagadója), sem Cassirer nem gondolt a metafizika újraértelmezésére, filozófiai alapdiszciplínává tételére. Az, nemzetközi vonatkozásban is az elsők közül, Fülepnek jutott az eszébe , mint a fenti sorok is mutathatják. Pedig Pedig minderre nem 1918-ban került sor. Hisz A Szellem című folyóirat beköszöntője már így vall: A filozófiát illetőleg, mint a címben is kifejeztük, metafizikusok, spiritualisták vagyunk (1911-es megnyilatkozás). De persze nem arról van szó, hogy valamiféle időrendi elsőséget vindikáljunk Fülepnek. Nem az elsőség, vagy az elsők közt létel, hanem a koncepció maga számít. A metafizikának az a felfogása, amely immár nem a klasszikus, még kevésbé annak tagadása, hanem egy differenciált képlet. A differenciáltság itt megintcsak terminus technicus. Méghozzá több értelemben is. Lássunk ismét egy idézetet: A reformációnak lényege, hogy a szellemi élet különböző területeit differenciálta egymástól. Lehetnek a reformációban középkori maradványok ezzel a törekvésével messze megelőzte korát, és megszabta az utat, amelyen azután vallás, filozófia, tudományok, művészetek haladtak. És haladnak ma is. Ez a reformációnak legmodernebb vonása. Tulajdonképpen csak ma, amikor a differenciálódás csaknem minden téren végbement, látjuk a reformációnak világtörténeti nagy jelentőségét e tekintetben. Nem lehet a filozófia, a tudományok, a művészetek mai állását megérteni a nélkül a differenciálási folyamat nélkül, amelyet a reformáció négyszáz évvel ezelőtt oly határozottan elkezdett. Hiszen a katolicizmusnak mai viszonyát a művészetekhez sem lehet megérteni enélkül. Mert a katolicizmusnak esze ágában sem volt jószántából ezt a differenciálást végrehajtani. De akarata ellenére végbement az körülötte, annak a szellemi fejlődésnek során, melyet a reformáció indított meg, mely lassankint minden szellemi tevékenységet a maga területére utalt, s melynek végén a vallás íme a katolicizmusban is mindentől elkülönülve látja magát mert minden elkülönült őtőle. Nos, ezt az elkülönülést a protestantizmus nemcsak eltűrte és elszenvedte, hanem akarta négyszáz év előtt akarta azt, ami ma beteljesedett. (1917- es írás). Ez a differenciálás, az egyes területeknek ez az elkülönülése az, amely egyrészt történetfilozófiai távlatot nyit a legkülönbözőbb terrénumok (vallás, filozófia, művészet, tudomány, politika stb.) számára, amely perspektívában szemlélve őket a ma (és ez a ma persze nemcsak Fülep naptárszerinti máját jelenti) helyzete felmérhető, a megtett út átlátható, de amely épp az elkülönülés okán, azt a helyet (ld. fent!) is kipontozza, amelyben, amely által a különböző, elkülönülésük okán saját autonómiájukat (kényszerűen is) kidolgozott terrénumok korrelálhatnak valamivel (a metafizikával), és rajta keresztül egymással is. Immáron egészen más felállásban , mint a mondjuk szinkretikus egység idején (és módján). Lehet, kissé bonyolultan fejeztük ki magunkat. Maga a koncepció, Fülep legkülönbözőbb témájú, legtöbbször fölötte rövid írásait olvasva azonban kristálytisztán látható. És csak e koncepció, e metafizika alapján érthetők nemcsak az egyes, elkülönült témákkal foglalkozó Fülep-írások, de sok minden más is. A korrelációnak mint állandóan visszatérő Fülep-terminusnak a jelenléte is, a korprobléma megragadásának mikéntjei is, az idő és örökkévalóság megint csak mindenütt visszatérő dialektikája is, a művészet fejlődésének történetfilozófiai perspektívába állítása is, stb. Monográfia szükségeltetnék ahhoz, hogy az alapkoncepció jelenlétét, e jelenlét mindenre kisugárzó voltát, mindent a maga helyére utasító (autonómiáját épp ezért biztosító) jellegét, vezérlési technikáját bemutathassuk. Ezúttal még az utalásokkal is takarékoskodnunk kell. Ám egy-két felvillantást talán megengedhetünk magunknak.

Fülep mindenkor igen határozottan tagadta (leghatározottabban egy igen időskori, akár végső szónak is tekinthető levelében), hogy készülő, munkában lévő művészetfilozófiája afféle esztétika lenne, értve e szón a szakesztétikát, a talán már nem is filozófiai szaktudományt. Teljes filozófiának szánta a művet, és aki a megjelent írásokat forgatja, ezen cseppet sem csodálkozhat. Hisz a művészet (elkülönült) szféráját állandó korrelációba kellett állítania a metafizikával, a többi elkülönült terrénummal, amiként ezt tette az igénytelen , általunk is ismert írásokban. Hisz vallásról, történelemről, etikáról, politikáról stb. szólva is mindig erre futtatja ki a dolgokat. Éppen ezért néha igen furcsák ezek az írások. Például az a recenzió, amelyet Halasy Nagy József Korunk szellemecímű könyvéről írt (1937-es írás). Hálás föladat volna írja Fülep a kortudatosodás történetét megírni, azon folyamatét, melyben a kor mint szubjektum, objektummá válik, s mely korok egymáshoz való tudatos kritikai állásfoglalásának fokain át a saját kor lehetőségeinek tudatos megismeréséhez vezet (pl. mikor egy kor a filozófiában az egyéb kérdések láthatatlanná és útjaik járhatatlanná válása folytán tudatosan csak ismeretelméletet akar csinálni; vagy amikor filozófusok tervszerűen áttérnek áttérnek mint egyik hivatásból a másikba a szociológiára,mert benne a kor megfelelhető kérdéseket tár elő; hasonló példák irodalomban és művészetben), el egészen a mi korunkig, melynek egzisztenciális problémájává vált a feladatoknak a teljes öneszmélettől és önismerettől várt megoldása. A végső kifejlést a válság aztán rohamosan kiterjesztette minden térre, érezhetővé tette mindenki számára. Olyanféle itt a különbség, mint a régi, csak hadseregek vívta háborúk, s a modern, mindenki létét érintő háború között . Halasy Nagy könyvéről szinte szó sem esik a műben, amely pedig könyvismertetés lett volna. Fülep a témához magához szól hozzá, mindenütt problémát lát és láttat, a szegény, igénytelen kis alkalom, maga az ismertetni vállalt könyv tűnik semmisségbe . (Számunkra ragyogó megoldás, hisz nem Halasy (vagy az oly sok más ilyen-olyan szerző miatt fordultunk Fülephez.) A legpregnánsabban ez a technika így vall magáról (az 1963- as Csontváry-interjúban): Amint látja, a beszélgetés szokatlan dolgokat hoz elő ezek után van még animója kérdezni? Ám ha Fülep talán sikerült ezt legalább valószínűsítenünk ennyire filozófus volt, miért, hogy mégis elsősorban művészettel látszott foglalkozni? A válasz az épp idézett Csontváry-interjúban olvasható meg: ráció nélkül, logos nélkül, az ész hatalma nélkül nagy művészetet még sohase csináltak, nem is fognak, mert nem lehet. Itt is érvényes az ‘en arché én ho logos’, kezdetben volt és van a logos, minden szellemi produkciónak kezdetén és persze folytatásában, minden mozdulatában. De nemcsak az Aristoteles logosa és logikája van, és az, ami a filozófia történetében máig ezen a néven szerepelt és szerepel; van másik is, például a művészi látás logosa, rációja azért mondom így, hogy ťpéldáulŤ, mert rajta kívül van még másik is, nem egy, de itt most éppen ez az egy érdekel. Ezt a logost és a többit, a filozófia kezdettől máig nem látta, nem értette adekvátan, minélfogva elhanyagolta, és az emberiséget igen fontos területeken tájékozatlanul hagyta. Hogy így történt, rengeteg történeti oka van, röviden úgy mondhatom, az emberiség egész története máig mindenestül. Nem kell talán mondanom, hogy ezzel mérhetetlenül nagy témát érintettem, amilyen nagy, szerintem, nincs is még egy a filozófiában . Nos, a különböző logosok adekvát értését, ha nem is kimerítő tárgyalását, de plasztikus beállítását, felvetését, jellemzését nagy bőséggel tartalmazzák a Fülepírások, azok szinte mindegyike. A nagy filozófia az öröklétnek készül, nem avul, nem avulhat el. A mi szemhatárunk azonban (magáról szól csak a szerző) jóval korlátozottabb. Fülepről, a filozófusról szólva ezért nem annak örök értékeit sorolnám (hisz bár tudnám tenni!), hanem néhány praktikus hasznára próbálnék meg rámutatni. Az, hogy Fülep a művészi látás és művészi munka rációját, logosát kutatta mindenekelőtt, igen szemnyitogató lehet azok számára, akik a filozófia ún. linguistic turn-jét (nyelvi fordulatát), a Rorty által kezdeményezett (és általa nevet is kapott) irányultságát, amely mögött azonban természetesen a kései Wittgenstein Philosophische Untersuchungenjének lényegében az egész világot a nyelvvel elnyelető koncepciója áll, nos, akik ezt az irányultságot egyoldalúnak (vagy épp hamisnak) érzik, hatalmas munícióra lelhetnek Fülepnek épp a (képző)művészet (nem nyelvi) rációját illető fejtegetéseiben. De otthonosabban mozoghatnak az angolszász analitikusok szinte csak napjainkban, frissen támadt metafizikai produkcióinak terepén is (ezek kitűnő bemutatását tartalmazza Huoranszki Ferenc aligha túlbecsülhető könyve, a Modern metafizika), akik már ismerősek Fülep metafizikai kezdeményeivel és koncepcióival. Azt már csak éppen megjegyezném, hogy akik szűkösnek vélik azt a két filozófiai paradigmát, a nyelvét és a termelését (Márkus György klasszikus munkája, a Langage et production jelölte ki máig tartó érvényüket), amely nem hagy(hat) helyet a metafizikának, alapvető indíttatásokat kaphatnak Füleptől e paradigmák meghaladásához. Ha valaki olyan mai vagy tegnapi kontinentális filozófusokat forgat, mint Erich Heintel (többek közt a Die beiden Labyrinthe der Philosophie szerzője), Winfried Schulz (zseniális főműve a Philosophie in der veränderten Welt), Johannes Thyssen (Grundlinien eines realistischen Systems der Philosophie), vagy Hengstenberg (Philosophische Anthropologie), sokszor azért fogja szinte már otthonosnak érezni magát körükben, mert valahonnan, persze Fülep írásaiból, számos problémájuk, nem kevés koncepciójuk, hozzáállásuk (stb.) már ismerős a számára. Talán ezt sem felesleges felemlegetni a filozófus Fülepet nem bemutatni, csak felvillantani vágyó írás legvégén.

Forrás: Polísz, 2005. 75. szám

Magyar Irodalmi Lap