Nem tudom, Isten szándéka-e a szívem.

Elnyikorogtak a kordék az ég derûjével

megrakottan, az agyam csupa fekete

kocsinyom és annyira úttalan.

                                                Halottaimmá

hátrálnak a nárciszok, rozsdában rettegô

menyasszonyaim, döglött barázdát vontatnak

lefelé a dombon.

                           A Föld emlékezetében

sötét gödör vagyok, színültig nélkülük,

magamba merülve hallgatom, amint odalent

visszhangozva nô megtiltott fogsorom.

Kiáltanék, de torkomban elnyugodott

már a homok,

                      az Á égnek támasztott

létráján megôszülök lepkék hófelhôiben,

míg várom, hogy átvirradjon nyelvemen

az angyal, a számból zöld tajték robog

a réten, négykézláb álmodom az Á gigászi

terpeszében, miként az állatok, Isten

eleven tisztaszobái.

                               Reménytelenül

árad az agyam, a legárvább óceán,

nem tudom, Isten szándéka-e a szívem.

Szemeimbôl kiolvadtak az ablakok.

Magyar Irodalmi Lap