Az osztrák művelődéstörténész, Egon Friedell 130 éve született (január 21.), 70 éve halt meg (március 16.). Fő műve, Az újkori kultúra története (Kulturgeschichte der Neuzeit) először három kötetben jelent meg németül (1927–1931), még a szerző életében napvilágot látott angolul és amerikaiul (nem vicc, külön amerikai fordítása volt), norvégül, finnül, dánul és svédül, később még számos nyelvre lefordították. Magyarul az első kötet már 1944-ben megjelent; később, jóval később – természetesen ideológiai okokból később – az egész munka, több kiadásban is hozzáférhetővé vált. Ma is kapható a legtöbb könyvesboltban. Tulajdonképpen hatalmas sikere volt: Thomas Mann, Hermann Hesse, Stefan Zweig és sok más világnagyság dicsérte-méltatta felsőfokon, németül mindmáig állandóan újabb és újabb kiadásokban kapható, egyik méltatója a legnagyobb kortárs művekkel, többek közt Thomas Mann Varázshegyével egyenrangú remeklésnek mondotta. Idehaza sem fogadta közöny. Szerb Antal már világirodalom-történetében meleg szavakkal szólt róla, rendszerváltás utáni lexikonjaink sem takarékoskodtak dicséretével. És mégis…
És mégis az az érzése e sorok szerzőjének, hogy Friedell igazi befogadása, valódi recepciója elmaradt. Az okok számosak.
Mindenekelőtt az lehet az ok, hogy a szerző nem volt tudós, és főleg nem volt szakember. Igaz, filozófiából doktorált, ám sem egyetemen nem tanított, sem szakfolyóiratok oldalain nem publikált, semmiféle akadémiai állása, funkciója nem volt, sőt… Sőt, a lehető legkevésbé professzoriális „állást” választotta. Kabarészínész vált belőle. Illetve talán nem is színész, hanem – ez lehet az igazi megjelölés – konferanszié, aki azonban nem annyira levezényelte a műsorokat (tette ezt is), hanem önálló magánszámokkal szerepelt, több bécsi kabaré műsorán is. Nos, alig képzelhető el valami más státus, amelyik a tudományos világtól távolabb állna. Írt persze, méghozzá nem is keveset a legkülönbözőbb komoly és bulvár jellegű lapokba: színikritikákat is, humoreszkszerű írásokat, komoly (?) esszéket, tárcákat is, megjelent egy színdarabja is, sőt egy kicsiny Jézus-könyvet is publikált. Komolyan azonban alig vehette valaki az „igaziak” közül, annál kevésbé, mivel ő maga sem vette komolyan magát. A lehető legkisebb erőbedobással a lehető legnagyobb hatást (pénzügyit is) elérni – mondogatta. Ugyanazon írását több lapnak is eladta – más-más címmel ellátva. Még azt a bravúrmutatványt is végrehajtotta, hogy ugyanazt az írást – néhány évvel később – ugyanannak a lapnak adta el. Pénzre ugyanis állandóan szüksége volt. A gazdag bécsi selyemgyáros gyermeke kora ifjúságát felhőtlen anyagi biztonságban töltötte, telt bécsi és német egyetemeken való tanulmányokra, ám később, az apa halála után meglehetősen zűrös anyagi helyzetbe került, annál is inkább, mivel javíthatatlanul bohém volt, az éjszakai bárok, az ital és prostituáltak nagy barátja. Később azután igazi színész vált belőle. Maga Reinhardt szerződtette bécsi és berlini társulatához (kultúrtörténetét is Reinhardtnak ajánlotta). Karakterfigurákat alakított. Minden idők egyik legnagyobb színikritikusa, Alfred Polgar általában dicsérte alakításait, bár azért megjegyezte, hogy míg az életben fölötte színésznek hat, a színpadon – valószínűleg tudatosan – a civilt alakítja, játssza. Nagyformátumú ember volt, impozáns jelenség, jól hatott szerepeiben, és fantasztikus képessége volt például a gyors beszédre. (Állítólag a zseniális színészekben éppen nem szűkölködő Reinhardt-társulatban ő tudott a leggyorsabban beszélni, ha a szerep ezt kívánta.) De azért persze tudta, hogy mégsem színész. Mondotta is Reinhardtnak, hogy nem akarna-e inkább színészt szerződtetni helyette. A nagy rendező friedelli választ adott: „Berlinben az igazi színészeket utálják, Te éppen jó leszel.”
Kisebb, akár humorisztikusnak is tekinthető botrányok kísérték életének ebben a hosszúra nyúlt korszakában. A legnevezetesebbek plágium perei voltak. Saját magától plagizált igen sokszor, de néha megjárta. Az egyik szerző – nevét ne említsük – beperelte, amiért tőle lopott. Friedellnek sikerült bizonyítania, hogy mindketten loptak. Az adott szerző egy korai Friedell-írást adott ki saját neve alatt, ő szintén ehhez a régebbi írásához nyúlt, épp csak később, mint az igazi plagizátor. De kiadóival is állandó vitában állt, sehol nem szerették, bár írásai fölöttébb népszerűek voltak. Nagy kultúrtörténetének első kötete már 1925-ben nyomdakész volt, ám a kiadó oly sokáig vonakodott kiadni, hogy végül is csak egy másiknál jelenhetett meg – tetemes késéssel. A plágiumról egyébként sajátos véleménye volt – olvasható a főmű bevezetésében. Hogy azonban a friedelli humorból is adjunk egy piciny példát, idéznénk egy levelét, amelyet egy tőle plagizáló szerzőhöz intézett:
„Mélyen tisztelt Uram! Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Ön az én szerény kis novellámat, »József császár és a prostituált« változatlanul publikálta a Querschnitt-ben, mindössze azzal a kiegészítéssel, hogy: írta Anton Kuh. Természetesen roppant megtisztelő, hogy az Ön választása az én kis írásomra esett, hisz rendelkezésére állt az egész világirodalom Homérosztól napjainkig. Szívesen viszonoztam volna szívességét, de az Ön egész életművét áttekintve sem találtam semmit, ami alá a nevemet odaírhattam volna.”
Az eddigiek után (pedig épp csak ízelítőt adtunk) talán senki sem csodálkozik, ha megállapítjuk: szakkörökben a végül is megjelent kultúrtörténet nem arathatott sikert. Annál kevésbé, mivel a szerző már elöljáróban hangsúlyozza, hogy semmiképp sem törekszik teljességre (hogyan is törekedhetne egy ekkora téma kapcsán), még kevésbé tudományosságra-szakszerűségre; vállalja, méghozzá büszkén a dilettantizmus „vádját”. Még a Friedellhez oly sok mindenben hasonlatos Szerb Antal is visszafogottan dicséri a munkát, mindössze azt állapítja meg, hogy: „A könyvet a szerző nyugtalan, színészies vérmérséklete teszi élvezetes olvasmánnyá: közvetlen hangon, izgatottan bírálja, csipkedi, magasztalja, szidalmazza a múlt alakjait és jelenségeit. A történelem ebben a könyvben elveszti minden iskolás jellegét, és sokkal közelebb jön hozzánk, mint az életrajzírók [Szerb Antal Emil Ludwigra és Stefan Zweigre gondol. V. K.] műveiben.” Nos, az alábbi kis írás éppen azért készült, hogy ezt a Szerb Antal-i vélekedést megcáfolja. Hogy Friedell igazi jelentőségére próbáljon meg – legalább célozni.
Mert persze igaz, hogy a mű közvetlen hangú, hogy csipked, magasztal, szidalmaz (stb.). De persze sokkal több és egészen más is. Főként egészen más.
Mindenekelőtt írói remeklés. Nem az izgatott színészies vérmérséklet miatt. Hanem mert Friedell igazi, vérbeli író. A legszebb, legtisztább, legelevenebb német prózát nyújtja, telve szinte nietzschei aforizmákkal, tömör, szinte márványba véshető megállapításokkal, remek, szellemesnél szellemesebb fordulatokkal, szó- és mondatkapcsolásokkal, iróniával, öniróniával, humorral és – filozófiai mélységekkel. Két igazi mestere volt ebben a nyelv- és stílusművészetben: a már említett Nietzsche és a Parerga und Paralipomena szerzője, Schopenhauer. (Mindkettő a német próza utolérhetetlen nagysága. Hál’ isten, a magyar fordítást két olyan nagyság készítette, akik képesek voltak e nyelvművészet visszaadására: Vas István és Tandori Dezső.) A kultúrtörténet hatalmas távokat fog át, nagyszerű perspektívákat nyújt, de egyúttal (ritka bravúr) végtelenül gazdag konkrétumokban, egyedi-egyszeri jelenségek, művek, szereplők megjelenítésében, bemutatásában, jellemzésében. Nem véletlen, hogy számos olyan munka született Friedell halála után, amely a nagy műből vett – legtöbbször a forrásra sem hivatkozó – idézetek, aforizmák, megállapítások gyűjteménye. (Csak utalásul néhány: 1947 Friedell-Brevier, 1950 Das Altertum war nicht antik, 1953 Kleine Porträtgalerie, 1955 Aphorismen zur Geschichte, 1961 Ist die Erde bewohnt?, 1961 Aphorismen und Briefe, 1965 Wozu das Theater?, 1974 Konversationslexikon stb. Magyarul is megjelent egy ilyen gyűjtemény, Kőfejtő címmel, 1997-ben.) Ezek a művek, amellett, hogy kiváló szórakozást nyújtanak, hogy remek olvasmányok, egyúttal nagy elfedői, elfeledtetői is annak, hogy mi is igazából a friedelli kultúrtörténet. Mert, hogy egy távoli hasonlattal éljünk, amiként – Horváth János szerint, akinek hasonlatát többen átvették – Vörösmarty nyelvművészete, ragyogó versnyelve szinte (vagy egészen) elfedte a nagy költemények struktúráját, igazi lényegét, akként a friedelli nyelv- és stílusbravúrok is elfedték, miről szól igazán a mű. Persze nemcsak a nyelvi bravúrok tették, teszik ezt. Hanem az anyag, a közölt ismeretek és koncepciók, egyedi-egyszeri és általánosítható megállapítások szinte végtelen gazdagsága is ebbe az irányba hatott – óhatatlanul és kikerülhetetlenül. Mert a bohém, az éjszakai életet élő, a sligovicától a rafinált koktélokig oly sok italt szenvedélyesen kedvelő, a láncdohányos (odahaza azonban inkább a pipát preferáló) – hogy egyéb „bűnös” kedvteléseiről ne is szóljunk – Friedell korának – és minden korok – egyik legműveltebb, legtöbbet olvasó embere is volt. Egy osztrák monográfusa munkájának azt a címet adta: Der Partylöwe, der nur Bücher fraß (magyarul talán A playboy, aki csak könyveket falt vagy: A könyvmoly zsúrfiú címmel adhatnánk vissza, persze rosszul), s igazat beszélt. Friedell egyik művében sem hoz lábjegyzeteket, de hogy mit, mi mindent olvasott és ismert – alaposan, azt műveinek olvasói mindannyian tudhatják. Persze gyorsolvasásra gyanakodhat az ember. Ezt a néhány évtizeddel ezelőtt divatos „módszert” ma már nem szokás emlegetni. Max Weberről mondják, hogy azonnal a lényegre tapintott olvasmányai során; Friedell sem biztos, hogy minden, általa jellemzett – tudományos – munkát elejétől végéig átstudírozott. Ám a lényeget bizonnyal mindegyikből ki tudta emelni. És szinte végtelen a száma azoknak a munkáknak is, amelyeket – bizonyíthatóan – ától cettig kitanult. Különösen igaz ez a filozófiatörténet alapműveire, Platónra, Arisztotelészre, Kantra, Hegelre stb. De a történészek, a nagy történészek alapmunkáit is „betéve tudta”. Hogy természettudományi megállapításai, hivatkozásai is „ülnek”, hogy divattörténeti fejtegetései is pazarok, csak hab a tortán. Buckle-ról mondják, hogy szó szerint halálra olvasta magát nagy művelődéstörténete anyaggyűjtése, írása során. Friedell legalább annyit olvasott, ha nem többet (és néha sokkal nehezebb szövegeket), mint Buckle, ám nem ebbe halt bele. Talán azért, mert – bizonnyal, ellentétben Buckle-lal – ő élvezte, imádta az olvasást. Neki az nem kötelesség, nem kemény és megerőltető munka volt, hanem boldogító szenvedély. Ez kortársi visszaemlékezésekből és odavetett személyes megjegyzésekből is tudható, de legbiztosabban Friedell szövegeiből, azok stíljéből, a legkülönbözőbb szerzőket, témákat, problémákat (stb.) bemutató esszéiből, azok hangjából igazolható. És még valamiből: Friedell idézési – szinte – mániájából. Nemcsak nagy kultúrtörténetei, de kisebb esszéi (ezek legjobb, kétkötetes gyűjteménye, a Gesammelte Essays Zürichben jelent meg, 1985-ben) is telis-tele vannak pompásnál pompásabb idézetekkel. Friedell tisztelője volt Taine-nek, bizonnyal gondolt arra a taine-i mondásra is, hogy az irodalomtörténész udvariassága az olvasóval szemben a jól megválasztott idézetek sokasága (és tudjuk, Taine tartotta is magát ehhez az elvhez, kivált nagy angol irodalomtörténetében). A hatalmas olvasottsághoz persze megvoltak Friedellnél a megfelelő feltételek: görögül, latinul, angolul, franciául és olaszul tudott kitűnően, hatalmas könyvtárat gyűjtött magának, és a közkönyvtárakat is intenzíven használta. Az olvasottság kapcsán azonban érdemes differenciálni, hisz’ ez a kérdés a kultúrtörténész forráskezelésére, forrásbázisának, bázisainak problematikájára perdöntő. Nos, Friedell semmiképp sem volt a levéltári források híve. Ez régebben is, ma is súlyos vád ellene. Itt azonban tennénk egy kis kerülőt. Először mi is egy idézettel véljük megörvendeztethetni az olvasót. Tőkei Ferenc írja: „A történelem első igazi állampolgárainak egyszerűen semmiféle szükségük nincs az írásra, önkormányzatuk elemien egyszerű viszonyaik újratermelését kitűnően biztosítja. E könnyen beláthatóan törvényszerű körülménynek köszönhetjük, oklevélkedvelő történészek szomorúságára, hogy a görög polisz első évszázadainak nincsenek közvetlen írásos dokumentumai, ám ugyanakkor, történelmet nem csak oklevelekből írni tudók örömére, azt is, hogy a polisz korai szakasza mondai hagyományok kora, amely megteremtette a görögök egyedülálló mitológiáját és mondavilágát, a görög epika és dráma alapját és anyagát.” Nos, Friedell nyilvánvalóan a történelmet nem csak oklevelekből írni tudók közé tartozott. De még mennyire nem. Ő a klasszikusokat, a régieket és a legújabbakat olvasta. A zseniális szerzőket – mint mondottuk – mérhetetlen mennyiségben. Egy kissé Golo Mannhoz is hasonlíthatjuk, aki – amerikai egyetemi tanárként – a tizenkilencedik század európai történelmét tanítva, elsődleges forrásként a nagy 19. századi regényeket olvastatta diákjaival. És ha olvasóinknak ezzel kapcsolatban tudományos-szakszerű kételyei, ellenérzései támadnának, hadd hivatkozzunk a huszadik századi ókortörténelem egyik pápájára, az abszolút tekintélyű Franz Altheimre (mellesleg megjegyezve, a méltatlanul elfeledett magyar klasszika-filológus, Kövendi Dénes barátja volt), aki több nagy munkájában is nyomatékosan leszögezte: a görög-római történelem elsődleges forrásai nem a feliratok, régészeti adatok, az „oklevelek”, hanem a nagy görög-római történetírók, akiket persze „tudni kell olvasni”. Nos, Friedell tudta őket olvasni. Többet, és sokszor egészen mást is olvasott ki belőlük, mint az „igazi”, a „szakszerű”, az „oklevélkedvelő” történészek. A professzorok. És talán innen is ered Friedell egy kedves (vagy ellenszenves?) szokása. A viszonylag gyakori utalás a professzori tudomány bornírtságaira. Nem ritka nála az olyanféle megjegyzés, mint hogy „ezt már az egyetemi tanárok is tudják”, mint hogy „jóllehet igaz, belekerült a kézikönyvekbe is”, mint hogy „jóllehet szembeszökő, azért a professzorok még nem vették észre” stb. Az a kitétel, hogy „professzori” és „meddő” (unschöpferisch) szinte szinonimák nála. És ez nem, semmiképp sem irigységből, „savanyú a szőlő” komplexusból fakadt. Hisz’ lehetett volna professzor Bécsben. Doktori disszertációja Novalisról, a filozófusról ma is „kötelező olvasmány”. Habilitálhatott volna kisebb tehetséggel és tudással is. Mint láttuk, inkább konferansziénak ment. Nem irigyelte, kinevette a professzorokat. Már az átlagot. Mert a nagy tudósokat (például Vischert, a professzori tudomány egyik legtipikusabb képviselőjét) végtelenül tisztelte, megsüvegelte. Helyzete inkább George Santayanáéra emlékeztethet minket, aki a Harvard világszerte tisztelt professzoraként hagyta ott állását, hogy Rómában lehessen magántudós.

A nem igazi, nem méltó recepció egy másik (sokadik) okaként azt véljük megállapíthatni, hogy semmiképp sem sikerült, nem is sikerülhetett „eladni” Friedell újkori kultúrtörténetét kézi- vagy tankönyvként, megbízható összefoglalásként, mindenki, a kezdők számára is ajánlható-ajánlandó „kötelező olvasmányként”, „Nachschlagewerkként”, ismeretterjesztő munkaként stb. Pedig – ki tudja, miért – szinte minden kiadó törekedett valami ilyesmire. (A legutóbbi magyar kiadás is ezt erőlteti fülszövegében.) Nos, Friedell nagy műve persze – külső, de csak külső formájában – kelthet ilyen illúziókat. Hisz’ a teljes újkort feldolgozza, az újkori ember szerinte való első felbukkanásától, vagyis az igazi középkor végét jelentő irtózatos méretű pestisjárványtól (1348-tól, legtöbbünk Boccaccio Dekameronjából ismeri ezt a dögvészt) az első világháború kitöréséig. Hogy a kezdő dátum nem egyéni-különc lelemény, persze nem is általánosan elfogadott dátum vagy korszakhatár, azt a kérdés ismerői kitűnően tudják. A záró dátummal még inkább egyetérthetünk, de erről később bővebben is szólnánk. A hatalmas időtartam belső beosztása is szinte szabályos kézikönyvszerű: reneszánsz és reformáció, barokk és rokokó, felvilágosodás és forradalom, romantika és liberalizmus, imperializmus és impresszionizmus. Ha tán nem is ennyire a stílus- (vagy sokkal inkább a művelődéstörténeti) korszak-kategóriák alapján elrendezve, de lényegében minden standard kultúrtörténet ilyen vagy ilyenféle beosztású. Ám ezzel a szabályosságnak, a kézikönyvszerűségnek vége is. Sok szempontból, de két kiemelkedőből mindenképp. Egyrészt Friedellnek esze ágában sincs arányosítani, súlyozni, a jelenségeknek, eseményeknek, irányzatoknak, embereknek, művelődéstörténeti kategóriáknak jelentőségük szerinti terjedelmet adni. Kezdve onnan, hogy egyeseket kiemel, és szinte kismonográfiai terjedelemben szól róluk (a filozófusok közül mondjuk Descartes, Spinoza vagy Kant kap kiemelt terjedelmet, jóllehet a szerző hangsúlyozza, hogy Kantot mennyire világtörténeti nagyságnak, Spinozát mennyire különc „őrültnek” tartja, de ahhoz, hogy érdemben szólhasson róluk, a rövidebbet kell, hogy húzza – mondjuk – Leibniz, akit különben a legnagyobbak közt tart számon), folytatva azzal, hogy a vitás (általa vitatott, általa a köztudottól eltérő motívumokra, jelenségekre stb. visszavezetett) kérdések kapcsán nem sajnálja a terjedelmet, bőven és alaposan, „cáfolhatatlanul” érvel, nagy kárára (rövidségére) a köztudott (sokszor csak annak vélt) dolgoknak, problémáknak, összefüggéseknek. A pedáns, iskolamesteres – mindkét kitétel bőven patakzó humorforrás Friedell számára, az ilyesmit kipécézni fölötte szereti, és nagy bravúrral műveli – szerkesztés enyhén szólva nem kenyere. Még olyasmikre is bátran ragadtatja magát, hogy témájához, a könyv címéhez éppen nem tartozó dolgokat fejtegessen (a klasszicizmus kapcsán szinte külön kis görög kultúrtörténetet nyújt, mindössze annak igazolására, hogy az európai grekománia mennyire nem az igazi görögséghez kötődött, hogy mennyire mást vélt „klasszikusnak”, mint ami valóban az volt), akár lapok tucatjain keresztül is. A szál elvesztése, az asszociációk – egyébként mindig megokolható, tárgyilag megalapozott, ám tankönyvbe mégsem illő – követése, kiaknázása hatalmas élvezet a művelt és okos olvasó számára, a tanulni, tananyagot bevágni vágyó számára azonban reménytelenül bonyolult és lehetetlen feladat. És azután a mindig megokolt (de mennyire megokolt, mennyire kifejtett, sokszor mennyire zseniális!), de mégiscsak radikális különvélemények, egyéni lelemények, a minden megszokottól diametrálisan eltérő koncepciók végtelen sokasága. Az olyanoktól például, hogy a reneszánsz az emberiség második bűnbeesése, a reformáció – kivált a kálvinista – a második kiűzetés a paradicsomból, el egészen az apró ötletek villódzó sokaságáig, szinte (sőt valóságosan is) beláthatatlanul. Szóval nem tankönyv, nagyon nem az, semmiképp sem az. (Bár az sem igaz, hogy Friedell az épater les bourgeois, a polgárbosszantás mestere volna. Nem, ő nem bosszantani, hanem igazat, lényeget mondani kíván. Bár az egyáltalán nem izgatja, ha esetleg a polgár mégis bosszankodik vagy szörnyülködik. De ez nem célja. Nem ez a célja.)

És a másik nagy ok: Friedell a szellem primátusát („immer der Geist ist der Primäre”) nemcsak vallja, nemcsak filozófiailag igazolja (már amennyire az ilyesmi filozófiailag igazolható), de munkájában következetesen végig is viszi. Mindenben és mindig a szellem primátusát mutatja ki, ábrázolja, illusztrálja, szemlélteti. Elsősorban nem is a vallástörténeti, filozófiatörténeti, irodalomtörténeti elemzések és értelmezések mezejére gondolunk, bár bizonyos szempontból ezek viszik a prímet a könyvben. Ő azonban külön gyönyörűséggel mutatja ki, elemzi és taglalja, hogy miért és mennyiben (mindenben) a szellem alakítja magának a ruhadivatot, az állatokhoz és a pénzhez, a munkához és a szabad időhöz, az életmódhoz és a szórakozáshoz, a szexhez és az étkezéshez stb. való viszonyt, egészen odáig (és korántsem viccesen, sőt nagy meggyőző erővel), hogy a testforma, a kövérség és soványság – nem divatja, de jellege – is a szellem produktuma. Ez a végtelen következetesség azonban soha nem válik pedánssá, iskolamesteressé. Aki nem hisz a koncepcióban, az is meggondolandónak, elgondolkodtatónak, megfontolásra érdemesnek kell, hogy tartsa ezeket a fejtegetéseket, attól függetlenül is, hogy mennyire érdekesek, szellemesek, igen sok szempontból megvilágítóak – ha tán nem mindig száz százalékig meggyőzőek is.
Ez a szellemből való levezetés, amely persze így mondva, akár erőltetett ideológiának is tűnhet, valójában sohasem válik erőltetetté. Megengedi a másféle értelmezést, azt azonban semmiképp, erre adatai, indíciumai száma túlontúl sok, hogy a szellem befolyását, intenzív jelenlétét, legalábbis együtt-meghatározó voltát kétségbe lehetne vonni. Az persze lehetséges (és gyanúnk szerint fölötte gyakori olvasói élmény), hogy az olvasó nem a koncepcióra ügyel, hanem az ezerféle érdekességre, a rokokó dámák „szépségflastromaira”, a kora barokk férfiruházat „harcias zsoldos, rablókapitány” jellegére, a görög szobrokért lelkesülők latens (vagy nem is latens) homoszexualitására stb. fogékony. Mondottuk volt, hogy a friedelli kultúrtörténet végtelenül gazdag konkrétumokban, egyedi-egyszeri esetek, jelenségek, figurák, szokások, mórikák (stb.) bemutatásában, nem csoda hát, ha mindezek elfedték, elfedik a nagy koncepciókat. Érezhette ezt maga a szerző is, hisz’ nemegyszer próbálkozik azzal, hogy valamiképp visszatekintsen, elmondja (sohasem ugyanúgy), minek az érdekében, minek az illusztrálására hordta össze tenger anyagát. De most még csak a koncepció nyílt (és mégis eltakart) szegmentumánál tartunk. A helyzet súlyosabb.
Az újkor kultúrtörténetének befejezése, megjelenése után Friedell egy újabb, legalább akkora vállalkozásba fogott. Megírta Egyiptom és az antik kelet művelődéstörténetét (Kulturgeschichte Ägyptens und des alten Orients), ez még a szerző életében megjelenhetett, igaz, csak Svájcban, 1936-ban, majd befejezte görög kultúrtörténetét is (Kulturgeschichte Griechenlands), ez azonban csak posztumusz, 1950-ben láthatott nyomdafestéket. A – tervezett, de meg már nem írhatott – harmadik kötet természetesen az ókori Róma művelődését tárgyalta volna. Tulajdonképpen csak ennek az ókori kultúrtörténeti trilógia-fragmentumnak az alcíme (A kereszténység előtti lélek élete és legendája) hívta fel a figyelmet arra, hogy az újkori köteteknek is volt alcímük (Az európai lélek válsága a fekete pestistől az első világháborúig). Hogy az alcímekre senki sem ügyelt (vagy csak alig), nagyon is érthető. Ez csak afféle szlogennek tűnt. A szellemtörténet szívesen beszélt lélektörténetről, anélkül, hogy azt valaha is igazán komolyan vette volna. (A nagy magyar standard történeti összefoglalás, a híres Hóman–Szekfű – időben teljesen párhuzamosan Friedell újkori kultúrtörténetével – bevezetőben ezt írja:
„Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története, így tanítja ezt a modern történettudomány. És a magyar történet nem egyéb, mint a magyar lélek története, azoknak a formáknak leírása, melyekben a magyar lélek évezredek óta jelentkezik, azoknak a hatásoknak leírása, melyeket a magyarság aktivitása hozott létre, s ezzel az emberiség történetében minden mástól különböző új színt, új formát képvisel.”
Nemcsak marxisták (sőt első helyen éppen nem ők) mutattak rá, hogy a Hóman–Szekfű semmiképp sem tekinthető lélektörténetnek. Ez csak bevezető szöveg. Rónay György remek irodalomtörténeti nagyesszéjében, a Petőfi és Ady között-ben így vall:
„Mikor mintegy húsz évvel ezelőtt, az egyetemet elvégezve, irodalomtörténészi becsvágyakkal úgy hittem, ahhoz, hogy valamire menjen, az embernek okvetlenül specializálódnia kell: éppen a századvég irodalmával foglalkozva az a furcsa (s a harmincas évekre is jellemző) gondolatom támadt, hogy én is kitalálok magamnak egy tudományágat az irodalomtörténeten belül, s ha már van szellemtörténet, lélektörténet, stílustörténet, én az ihlet történetével fogok betörni az akkor még szépen virágzó Minerva parnasszusára.”
Szóval volt (legalábbis tervben, szándékban, elképzelésben, illúziókban) lélektörténet. Valójában szó sem volt róla. Kivéve éppen Friedellt. Ő valóban azt írt. Az újkori lélek (die Seele) és a prekrisztiánus lélek történetét. Valamiképp azt kívánta meg- és felmutatni, hogy a kettő – radikálisan – más. Hogy miként vélekedett erről, azt egy kedves színésznő-barátnőjéhez írott levelében körvonalazta: azt írta Lina Loosnak 1937-ben: „Ha nem is látszik a keresztényeken óriási változás, mérhetetlen különbség a Krisztus előtti és utáni időkhöz képest, a lelkifurdalás mindenképpen ide tartozik. Mindent megváltoztat, mindent más színben láttat.” Ennek a radikális különbségnek a tárgyi, művelődéstörténeti, lélektörténeti bemutatását tartotta művelődéstörténeteiben az elsődlegesnek. Az újkori kultúrtörténet egy eldugott helyén, Vaihinger „als ob”-filozófiáját (Die Philosophie des Als Ob) elemezve azt írja: „Ez a mű is csak úgy csinál, mintha (als ob) művelődéstörténet lenne, míg valójában valami egészen más.” De hát akkor micsoda?
E sorok szerzője szerint nem (nemcsak) történetfilozófia, mint sokan vélik. A Magyar Nagylexikon kiváló Friedell-szócikkének névtelen szerzője azt írja: „Munkája a történelem anyagát felhasználó filozófiaként értékelhető.”. Persze. Igaza van. De én azt hiszem, ennél messzebbre merészkedhetünk. (Akár az eddig elmondottak alapján is. Pedig a premisszákat korántsem gyűjtöttük még csokorba.) Friedell műve, ez a kettős – csonkán maradt – trilógia a szó legigazibb értelmében vett történetteológia. Túlontúl messzire nyúlna a történetteológia huszadik századi problematikáját itt akárcsak érinteni is. Érjük be (érjék be olvasóink) néhány henye utalással! Schütz Antal, bizonnyal a múlt század egyik legnagyobb, nemzetközi méretekben is legnagyobb történetteológusa (természetesen az Isten a történelemben című főművére gondolunk) írja:
„Hogy voltaképpen mi az ember, mi mindent mondott bele Isten ebbe a szóba: teremtsünk embert, azt csak az ember számára kitűzött idősornak teljes lefolyása mutatja meg; szükségképpen egymásutánban, időbeliségben feslik ki az emberlét bimbója; szükségképp történeti egymásutánban teljesedik valósággá az, amit Isten az emberbe mint képességet és lehetőséget beléhelyezett… A történelem nem más, mint kommentár, éspedig Isten elgondolása értelmében az egyedüli természetszerű kommentár a Szentírásnak szavához: Teremtsünk embert!”
Friedell pedig, görög kultúrtörténetének elején kedves szerzőjét (doktori disszertációjának tárgyát), Novalist idézi: „A legnagyobb titok maga az ember, saját maga számára. Ennek a végtelenül nagy feladatnak a megoldása a világtörténet tette.” A friedelli „világtörténet” erre törekedett. Persze nem oldotta meg a feladatot. De hisz’ azt is a modern történetteológiából tudjuk, hogy a feladat megoldhatatlan. Nem véletlen az immár klasszikussá vált cím. (Hans Urs von Balthasar történetteológiai alapművére gondolunk: Das Ganze im Fragment – Az egész – töredékben.)
Mi úgy hisszük, hogy Friedell életműve az egyik legnagyobb teológiai-filozófiai-kultúrhistóriai mű, amely a huszadik században született. Szerzője öngyilkosként végezte. Az Anschluss napjaiban, március 16-án gestapósok dörömböltek lakása ajtaján. Friedell pontosan tudta, mire számíthat. A zsidó származású, mélykatolikus bohém-tudós-filozófus kiugrott harmadik emeleti lakása ablakából. Nem ő lett volna, ha nem kiáltja menet közben: Achtung! Nehogy véletlenül valakire ráessék. Achtung! – szeretnénk mondani mi is. Figyeljünk, ha lehet, az eddigieknél alaposabban művére!

Forrás: Polísz, 2009. 114. szám

Magyar Irodalmi Lap