Anyámnak sok kedvenc virága volt, azt is mondhatnám: mind az volt! De a kedvencek között is a kedves virágai közé tartoztak a violák. Tavasszal, ha a virágoskert is útjára indult, hogy új szépséget teremjen, az ágyások szegélyeként, a legszélső sor mindig a viola volt. Mintegy lezárva a pompázatos virágok sorát, viola vette körül a felásott, szépen elgereblyélt földet. Először el kellett veteményezni a magokat, és azok kikelve már mutatták magukat, hamarosan ki is nyíltak.
Nem tudom, másnak milyen violái vannak, hiszen közismert növényről van szó. Azt tudom, hogy anyám virágai fehér, de nem rikítóan fehér, hanem inkább vajszínű árnyalathoz közel eső, amolyan violaszínű violák voltak, nem is tudom pontosabban meghatározni a színt.
Nem voltak olyan pompázatosak, mint a dáliák, vagy pláne a rózsák, valahogy szerényen virágoztak. De nem lehetett nem észrevenni a virágoskert legszélső sorában nyíló, mintegy bemutatkozó virágsort. 
Tessék, nézzetek meg minket, mert szépek vagyunk, gyönyörködjetek bennünk!
Beljebb aztán mindenféle egynyári virág volt. Mindenféle, nem tudnám megmondani hány. Össze-vissza, de ez az összevisszaság olyan kedves harmóniában mutatkozott, hogy bámulatos. Megtervezni sem lehetett volna szebben, precízebben. De gyanítom, anyámban, a lélek volt a tervező-kertész. Nem volt agyonzsúfolva, de egymásba ért a szebbnél szebb virágok sora. És közöttük, mint valami fejedelmi tünemény magasodtak a piros, sárga, fehér és más színű rózsák, valóban a virágoskert legszebb díszei! Vitathatatlanul, a sok szépség között övék volt a korona, a legszebbnek kijáró jelvény. És ez nemcsak az emberek között volt elismert, hanem úgy tűnt, a virágok maguk is elfogadták a feljebbvalóságot, a legszebbnek kijáró különleges tiszteletet, csodálatot.
A kinyíló rózsabimbó valóban a szépség szinonimája.
Ezt a pompázatos kavalkádot zárta le, illetve nyitotta meg a violák sora.
A szín mellett az illat is szédületes élményt jelentett.
Amikor estefelé megöntözte kertjét anyám, előbb öntöző kannával, később slaggal, bőven adva a vizet a napsütéstől kissé bágyadt virágoknak, hát az valami csodálatos illatfelhőt árasztott. Volt egy kicsorbult malomkő az udvar sarkában, nagy kövekre rárakva, ülőalkalmatosságként szolgált. Az öntözést befejezve, ide ültek szüleim, és ha akadt valami vendég, az is. Innen nézték a virágoskertet, és az esti szürkületben érezték a mindent átható virágillatot. Nemigen lehetett kivenni a sok virág közül melyik illata dominál, de valahogy a violák átható édes illata meg- megcsapta ebben a kavalkádban is az érzékeket.
Amikor még kamaszforma voltam, sokszor együtt ültem én is szüleimmel az esti csendben, és meghitten beszélgettünk, amíg ránk nem esteledett és lefekvéshez vettük az irányt.
Aztán, már ahogy nagyobb lettem, egyre ritkábban töltöttem velük az estéket. Az lett a vége, hogy messzire sodort az élet, és csak néha jut eszembe a violák szegélyezte virágos kert, és az a pompás illatfelhő, amely elárasztotta az egész udvart.
Különösen nyári esték voltak szépek. Semmihez sem hasonlítható, magával ragadó, bájjal teli emlék ma is..

Magyar Irodalmi Lap