Nem az a kényszer, ha a pisztoly csövét
homlokodhoz nyomják: az csak erőszak.

Kényszer az, ha rossznak vélt szokásaid
leküzdendő, újakat veszel fel, körmöd
szakadtáig ragaszkodsz hozzájuk, s azon
túl, közben a régiek is elősompolyognak,
hogy televényük befonja egész napod.

Kényszer az, ha barátod lakodalmán
befekszel a hűtős kocsi alá, órákon át
moccanni sem mersz, mert nem tartod
magad méltónak arra, hogy kockáztasd
a világrendet bármiféle ténykedéssel.

Kényszer az, ha testvéred kedveséről,
egy apácáról a buszon, egy fogatlan
öregasszonyról, a hétéves kislányról,
és az ő kiskutyájáról, amit most kapott
karácsonyra, ugyanaz jut az eszedbe.

Az erőszaknak nemet lehet mondani,
kerüljön bár az életedbe.

A kényszernek nemet kell mondani,
és az megint csak kényszer.

A harmincötödikre

Béki Istvánnak

Földedből kiszakadtál, tizenkét éve
így találkozhatott beszédes csöndeddel
nevetgélős hallgatásom.

Lengő gyökereid a miskolci ég
csillózó porába vágtad s hajadat
csontig, így láttalak először.

Csodakovács, nyelveden fölszikráztak
a megpatkolt szavak s elragadott
a táltos messzeség.

Sámánénekek, szent himnuszok
megtépázott örökségével tarisznyánkban,
mint szegényember két fia,

ördögszekéren futunk tanúskodni,
a túli fájdalomról, és lenyisszantani
sárkánynak tizenkét fejét.

Megjelent: Kráter, 2002.

Magyar Irodalmi Lap