Kitöltendő: születési neve, helye, apja neve, ezen a kérdésen a férfi felnevetett, anyja neve apjának? Tényleg kell ez? De minek? Egy név az minden és mégis semmi. És: mit eszik, mit nem eszik, gyógyszerérzékenység, allergia: igen/nem (Feltétlenül aláhúzandó!), gyógyszert ki írt fel, mikor és miért, széklet van-e, diéta? Ez itt a megjegyzés rovat, ide beírhatja személyes közlendőit.
2XDinA4 a felvételi adatok nyomtatványa, ennyit kell kitöltenie.
Elérhetősége a hozzátartozónak? Cím, bankszámlaszám. Még ezt is kérdezték. A nyomtatványon.

Apja: 84 éves, két szemüveg, három pár zokni, három alsónadrág, fogkefe, 67 kilogramm test, és ez a test bal fülére nem hall, bal szemére alig lát, gyógyszert nem szed, zihál, feledékeny, vérnyomása nagyjából rendben, éjjel mászkál. És most fogja a kezét.
– Félek – suttogta az apja.
– Mitől félsz?
– Félek – ismételte az apja.

Ült az ágyon, és fogta a férfi kezét. A fia kezét. A belvárosi lakás hátsó szobájában ültek, csöndben.
– Apa, nem kell menned – mondta a férfi –, ez a szoba a tied. Örökre a tied. Nem kell innen el… Igen, nehéz év volt. A férfi ápolta az apját. Fizette a számláit. Mosta az alsóneműjét, hallgatta, hogy az apja meséli, kik törnek megint világuralomra. Kié az olaj a földön? Kik felügyelik a város csatornáit? Kik és miket írnak az újságba? Hallgatta hajnalban, hogy az apja mesélte, nem szerette őt az anyja. A férfi nagyanyja. És kik esküdtek össze a világ ellen, kérdezte az apjától. A szelet is használják már, mondta erre az apja, képzeld csak, a gyönyörű szelet! És apjának igaza volt olykor, az óceáni fúrótornyok másé lettek, Afrika nem küldött többé cukrot Európába, az olaj drágult, az orosz gáz is, a pesti utcát a polgármester nem újította fel, apja ismerőse, Gallus is meghalt, a város alatti csatornákban egyre nagyobb patkányok éltek. Nehéz év volt, a férfi elfáradt. És a lelke mélyén örült, hogy az apja otthonba akart menni.És akkor most mennek. A férfi leadja az apját. Az Árnyasban.

51 km a várostól keletnek, az Árnyas Idősek Otthonában épp felújítottak. Festékszag, jövés-menés, festőfütyülés a folyosón. A férfi megállt kocsijával a parkolóban, kivette a bőröndöt /Tisztelt…, két bőrönd megengedett/, kisegítette apját a kocsiból, lassan átmentek a murvás terecskén, beléptek a kapun, igen, az Árnyas Otthonban munka folyt, létrák, vödrök, fütyülés a folyosón, festettek, a férfi körülnézett. Iroda, kopogott, senki sem nyitott ajtót, apa, ülj le ide, megyek, körülnézek.

A férfi végül talált egy másik irodát. Két nő ült bent. A férfi elmondta, hogy hozta az apját az otthonba, hogy lent vár a hallban, és ő szeretné megnézni apja jövendőbeli lakását. Nem lakás, szoba, mondta az egyik nő, az apartmanok a másik szárnyban vannak. De a szobák nagyok, tágasak. És besüt a nap. Eddig senki sem panaszkodott, mondta a nő unottan. A férfi erre azt mondta, ez valami félreértés kell legyen, ő lakásról tud, erkélyes szoba amerikai konyhával, saját, ez nagyon fontos, saját fürdőszobával. A nő nem mondott semmit, valakinek telefonált, papírokat vett elő, de nem találta, amit keresett, majd megkérte a férfit, menjen vissza az apjához, majd megy értük valaki, addig várjanak türelemmel.

Végül, több mint egy órát vártak, a férfi újra felment az irodához, de azt zárva találta.
Elindult az épületben, hosszú folyosóra jutott, onnan ajtók nyíltak, és az ajtók nyitva voltak. A férfi belesett az elsőn, a szoba közepén asztalka állt, két szék, barna komód, a fal mellett ágy. A szobában senki. Benézett a másodikba is, a szoba közepén asztalka állt székkel, a fal mellett heverő és szekrény. Ez a szoba is üres volt. A harmadikban sem volt senki. A negyedik szoba is üres volt, és láthatóan lakatlan, az ágyon a csupasz matrac feküdt. A férfi belépett, körülnézett. Itt, gondolta, ebben a helyiségben az apja nem fog aludni. Az ajtóból rögtön az ágyra látni, és az apja mindig sarokban akart feküdni, megbújva a fal mellett, biztonságban. Az ágyból nem látni az ablakot, és az apja úgy szeretett feküdni, hogy látta a világot. Éjjel az eget, a lassan elcsúszó csillagokat, nappal a fákat, este az alkonyatot, a kék órát, ahogyan az apja a szürkület időszakát nevezte, mindezt látni akarta. Nem és nem, ezt a keskeny szobát, ha lehetne, teljesen át kellene alakítani ahhoz, hogy apja nyugalmat találjon benne. De hogyan, nézett körül a férfi, az ágynak csak ahol éppen állt, volt elég helye, tehát a szoba alkalmatlan. Gondolta a férfi.

Kérem, mondta az egyik nő az irodában, nem mászkálhat csak úgy az épületben, mit képzel? Zavarhatja a lakók nyugalmát! A férfi megkérdezte, hogy a 206-os szobát, ahol járt, azt az üres helyiséget szánták-e az apjának? A szoba ablaka raktárra néz, kukákra. Gyomos dombra. És különben is, az a szoba nem. Nem, mert… A nő fellapozott egy füzetet, és azt mondta, a 206-os G. Mária szobája volt, az a rákos…, nem, azt a szobát már lefoglalták. A férfi apjának egy emelettel lejjebb lesz. Amúgy az otthon szobáit szakemberek tervezték, a lehető legjobban lett kitalálva ez az elrendezés, az ágy helye, az asztalé, a vízcsap, az ablak mérete. A férfi érezte, a nő türelmetlen lett, érezte, hogy őt akadékoskodó hülyének találta, igen, az apjára gondolt, ahogy ül a hallban a padon, lábánál a táskával. És vár. Rá.
 A férfi dühös lett. A táskára gondolt, ami apja lábánál állt a huzatos hallban, annak a táskának a zsebében volt a cédula, arra írta fel a férfi tegnap éjjel gondolatait az apjáról. Hogy mit eszik? Mitől lesz hasmenése? Mit szeret és mit nem? Mit olvas? Mi a kedvenc színe? Írója? Milyen zenét kedvel? Mik foglalkoztatják mostanában? És a bal alkarja fáj, ott nem lehet fogni. Igen, ezek voltak a személyes megjegyzései, ezeket szerette volna elmondani valakinek az otthonban. Valakinek, akinek átadja az apját. Méltósággal. Biccentett, hagyta a két nőt az irodában, lement az apjához. Éppen akkor emelte fel egy fiatal ápoló a padról, amikor odaért. Istenem, mondta a férfi, a bal karját nem szabad, apám, nem fáj? A fiatal ápoló biccentett, és azt mondta, nem kell aggódni, ő ezermillió öreget emel fel naponta. Tudja jól, mit csinál. Most teszi be a kerekes székbe.

És akkor hangzott el a következő…
– Talán megkérdezhetné, akar-e ülni egy ilyen székben az apám?
– Kérem, ne avatkozzon a munkámba, tudom, mit csinálok.
– Lehet, de az apám nem akart soha ilyen székbe kerülni. Utálja, érti? Tud járni, ha lassan is, de tud.
– Ez a szabály, ülnie kell.
– Nem hiszem, aki járni akar, járhasson.
– Maga leadja az urat, az ápolt beleül a székbe, én meg tolom. Ahová kell.
– Hová?
– Itt a maga jogai véget érnek. Leadja, megy innen, majd jön látogatni, a többi nem a maga dolga.
– Mióta dolgozik itt?
– Menjen előlem kérem, a munkámat végzem.
– Tud valakit, akivel beszélhetek az apámról? Akinek elmondhatom, amit akarok.
– Nézze, én most felviszem az apját a vizsgálóba, leszóltak, vigyem, viszem, a többit majd eldöntik fent, álljon félre, kérem, sajnálom.
A férfi arra gondolt, hogy az apja érdeke a fontos. Az, hogy neki jó legyen. Hogy legyen ágya, ő pedig felvihesse apját az új és tiszta szobájába. Vihesse a holmiját is. Kitehesse valahová a közös fényképet, ők ülnek egy asztal mellett és mosolyognak. Átölelik egymást. És legyen egy normális szekrény, ahová beteheti apja fehérneműjét, beakaszthatja a kabátját, legyen fali polc a könyveknek, egy fiók, ahová beteheti gyógyszereit, szemüvegét, telefonját, apja noteszét. A fésűjét.
Amit a hiú apja kedvelt. És legyen hely a papucsnak. A fogkefének. Legyen tükör. Zuhanyozó. Hely a törülközőknek. És legyen sok-sok levegő abban a szobában, mert az apja fullad.

A férfi ment az ápoló után. Ment a folyosón, állt a liftben, közben nézte az apját. Az öreg, foltos bőrét a kezén, ahogyan a kerekes szék karfáját markolta. Aztán az emeleten betolták az apját az orvosiba, a kövér nővér elkérte a férfitől a papírokat, az Esti bácsi papírjait, mindent, amit magával hozott, adja csak nekem, majd átnézem, uram, Ön kicsoda, ja, az úr a fia, értem, szólok a doktornőnek, kérem, várjon kint, nem tart sokáig.

A férfi ült a folyosón, ezúttal ő várt, lábánál apja táskájával. Fiatal nő jött, állt meg előtte, és megkérdezte, Ön adja le a Kornél bácsit? A férfi felállt, kezet nyújtott a nőnek, és arra gondolt, csinos nő, ennek udvarolni fog azért, hogy az apjának jó legyen. Ó, mondta hát kedvesen, édesapámat vizsgálják éppen, akkor beszélhetek Önnel? Meghívhatom egy kávéra, van itt valami büfé, kávézó? A fiatal nő mosolyogott, az új épületben csak a földszinti ebédlőben tudnának leülni, mondta, de rendben, miért ne? Úgyis nehéz napja van, egy kis szünet nem árt, és mosolygott, majd kezével megigazította festett haját.

A kávé rossz volt… Katikám, szólt be a szőke nő a konyhába, van még két kávé? Katikám kijött a konyhából, végigmérte a férfit, jó, mondta, mert maga az, kap kávét; Ágneském, ugye, cukorral, hozom, majd két perc elteltével két kávét tett az asztalra; köszönöm, mondta a férfi. Kávé nélkül nem tudok élni, és a nőre mosolygott. A nő visszamosolyogott, és azt mondta, itt borzalmas a kávé, Ön mivel foglalkozik, kérdezte.
A férfi mosolygott, és azt mondta, kultúrával, szerkesztő. Tudja, folytatta, az apámat egy éve ápolom, mindent tudok róla, el szeretném mondani, lehetséges?

A nő mosolygott, lehet, szerkesztő úr, és mit szerkeszt a nagyvárosban? A férfi mosolygott és ekkor…
A folyosóról csattanás, sikítás, kiabálás hallatszott, a nő felugrott, kirohant. A férfi követte, a folyosó közepén idős férfi feküdt, az arca véres volt. Odébb két férfi, két festő állt, az egyik a vállát vonogatta, a nővér csitította, a fiatal férfi azt kiabálta, megütött az öreg, ideütött a botjával, a karomra vágott! Engem ne üssön, bevágtam neki, a kurva anyját az ilyennek, még az apámtól sem tűröm. A nővér lehajolt az idős emberhez, Mogyoróssy bácsi ejnye, nem szabad ilyet, senkit sem szabad bántani, az öreg köhögött, a szájából vér bugyogott, a férfi erre visszafordult az üres étterembe, leült az asztalhoz, majd kinézett az ablakon. A poros üvegen túl sovány póniló állt és nézett maga elé. Ez Tóniló, hallotta a nő hangját a férfi, szereztem az otthonnak, az öregek szeretnek állatot simogatni, nyulakat is tervezünk, ja, sajnos, nem tudok maradni; Mogyoróssy úr, tudja, zavarodott, szegény, vele kell törődni, bolondok napja van, az apja már készen lehet, megvizsgálták, talán még látjuk egymást, bocsánat.

A férfi felment az emeletre, az apja ült a széken a rendelő előtt. Jól van, mondta a férfi, akkor ebből most elég. Bekopogott a rendelőbe, megkérdezte, kivel beszélhet az apjáról? De mit akar beszélni, kérdezte a kövér nővér, a doktornő elment, a vizsgálati papírokat átvittem az irodába.
A férfi átment az irodába. A két nő felnézett rá. Kérem, mondta a férfi, órák óta nem tudom leadni az apámat, nem kapja meg a szobát, nem beszélhetek senkivel. Érdemben. Az egyik nő felállt, hol van a bácsi, kérdezte, az orvosi előtt ül, válaszolta a férfi, akkor, hagyja ott, küldöm az ápolót, majd megy, leviszi a kertbe, süt a nap, mi meg intézzük a szobát, maga indulhat nyugodtan haza, mi mindent megteszünk, nem lesz semmi baj.

A parkolóban a férfi megállt az autó mellett, megfordult, állt és csak állt, nézte az épületet. Hallgatta a kiszűrődő zajokat. A nevetést, a csörömpölést, ajtócsapódást. Lassan visszament az épületbe, felment az emeletre, de az apja már nem ült az orvosi előtt. Hol van az apám, kérdezte az első fehér köpenyes nőtől, Esti Kornél, ma adtam le, hol van? Ja, az új bácsi, igen, a B. szárnyba vitték, ott kérdezzen tovább, itt lemegy, ki az épületből, el a tavacska mellett, ott lesz.

Apját a tolószékben találta a hallban. Nézett maga elé, mellette morcos, fekete öregember állt. Az apja ült, zavarodottan felnézett a férfire, és miután meglátta a fiát, azt mondta halkan, nem enged írni. Az í betűt. Kilök a padból. Nem enged írni. Nincs helyem az osztályban.
– Mi az – szólt a férfi, és lehajolt az apjához.
– Sír – jelentette a fekete, morcos öregember.
– Kicsoda? – kérdezte a férfi.
– Ez itt, ni – és a férfi apjára mutatott –, itatja az egereket.
A férfi ekkor úgy érezte, minden véget ért. Kivel beszélhetek, üvöltötte, ki itt a felelős? KIVEL beszélhetek? Kivel? A folyosó végéről idősebb ápolónő bukkant elő, ki kiabál, kérdezte, és miért? Én, mondta a férfi, én kiabálok, az apámmal nem törődik senki. Micsoda hely ez itt? A nővér zsebéből telefont vett elő, halló-halló, hátsó épület, Éva nővér, jöjjön valaki a biztonságiaktól, baj van. Egy másik nő bukkant fel, uram, itt vagyok, mi a baj? A férfi üvöltött, ki az ügyeletes orvos?
– Wirth doktor – mondta a nő, – hívjuk rögtön.
– Az apám éjjeli ember, nem kel korán, csak tizenegykor zuhanyozik – üvöltötte a férfi –, az apám harminc cigarettát szívott el, olykor kilenc feketét ivott meg éjjelente, az apám Portugáliában is járt, az apám…
Aztán hagyta. Elhallgatott. Kövér ember állt előtte, fekete ruhát viselt, a kezében könnygázsprayt szorongatott, a két nővér némán meredt rá. 

A férfi kitolta apját az épületből, a táskát nem is kereste, az öreget óvatosan beültette az autóba, indított, majd elindultak visszafelé. Nem megyünk az autópályán, mondta a férfi, inkább a falvakon át, jó? Állítólag szép fasorok, kastélyok vannak errefelé. Az apja biccentett; jó volna megint fiatalon vonaton ülni, suttogta, rejtélyes csókot kapni attól a lánytól, a kalauzzal beszélgetni…
A férfi mosolygott, az apja elbóbiskolt, ő pedig vezetett hazafelé lassan, óvatosan. A kihalt országúton, csöndes falvakon át.

Magyar Irodalmi Lap