Ahol lakom, sok a zöld, köröskörül. Szerencsés adottság, az utca egyik fele olyan régebbi stílusú, de elegáns egy-egy két emeletes ház, családi ház, az előkelőbb fajtából. Nyilván úszómedencések, csak így tudom elképzelni, mert az utcáról nem látni be a nagy kertes részbe. De ami látszik, az szinte hivalkodik: gazdag vagyok, előkelő vagyok! Polgári negyed, a gazdag polgárok lakják.
Az utca másik oldala bérházakból áll. De nem panel elemekből épült, hanem rendes kőház, szintén a gazdagabb rétegnek. Még a régi időkből való, amikor „ház gyárak” voltak, csak úgy gyártották a házakat, mint a gépesített pékségben a kiflit, a zsömlét. Bement a kavics,vas, cement – és kijött a ház!
Persze, ennek a folyamatnak is megvolt a technológiája, nagyon is precíz technológiai feltételekkel. De a lényeg, hogy ha valahol nekiálltak egy tízemeletes házat összeszerelni, talán egy hónap alatt kész volt 100-200 ház, lakás, aztán még egy néhány hét, a belső munkálatoknak, és jöhettek a lakók! Rosszabb esetben az utca még sártenger volt, de a lakók már költöztek. Aztán rájöttek, előbb az utakat kell megépíteni, aztán jöhetnek a házak. Hol így történt, hol úgy. Magyarországon felhúztak talán milliószámú házgyári lakást, aztán abbahagyták, mert rájöttek, ami úgy is nyilvánvaló volt: ez zsákutca.
De a zsákutcában is jobb lakni, mint a híd alatt.
Ahol lakom, zöldellnek a fák, sok a bokor, a füves terület, egészen elviselhető a környék. Lakótelep, de elviselhető, sőt jó itt lakni. Az utca végig zöld, nagy fákkal.
Valamikor a város széle volt, nádas, elhagyott vidék. Aztán szépen kinyújtózkodott erre a területre is az ember, és véletlenül emberi léptékű lett a mohóság, igaz, addigra már álltak a nagy betonrengetegek a város más pontjain. Ide már a gazdagabbak jöttek, szép pénzért, de megfizethető áron épültek a házak. Egy része magán ház, más része bérlakás.
Minden van, ami az embernek szükséges: boltok, posta, patika, kocsma, kispiac.
Itt élek én, és a fák, a bokrok; tavasszal kizöldül minden, kirobbannak a lombok.
A szemben lévő, már jókora fa, úgy két-három éve valahogy nem zöldült ki rendesen. Ami lombot hajtott, az is elsárgult már nyáron. Pedig a többi fa pompásan érezte magát, sűrű lombot hozott, madarak fészkelték, szűrte a széndioxiodot, meg a ként és egyéb mérget, amit az elhaladó autók pöfögtek ki. Talán bükkfa volt, mert ilyenek vannak az út két oldalán, meg platánok. De ez a fa megbetegedett, az Isten tudja mitől. Az idén már ki sem hajtott, a fa meghalt.
Az illetékesek hamar intézkedtek: a minap emberek jöttek, szakszerűen felszerelkezve a fa kivágásához. Félóra sem telt, egy halom ággá vált a fa, az út és a járda közé szorítva.
Mint nézelődő ember, azon tűnődtem, vajon meddig lesz itt ez a halom faág, törzs, mert szépen elrendezték a munkások, de azért mégis csak útjában lehetett az arra közlekedőknek. Néhány hónapja az útkarbantartók helyeztek ki ilyenkor szokásos közlekedés-jelző táblákat. Aztán hetekig ottmaradtak, a kutya sem törődött velük, pedig már régen elkészültek a munkával.
Azt gondoltam, most is ez lesz.
Tévedtem, másnap reggel már nem volt itt semmi. Az utolsó száraz ágat is elvitte valaki, persze a felnőtt-derék vastagságú törzset, meg a vastagabb-karcsúbb ágakat is. Nem kellett mérgelődni, elvitte valaki, akinek szüksége volt rá. Téli tüzelőnek éppen jó lesz, akinek ilyesmire van szüksége.
Egyre több az ilyen, pénzszűkében lévő ember.
Nem kukázó csövi, csak szegényember.

Magyar Irodalmi Lap