A fogadó ajtaja hatalmas dördüléssel vágódott be, majd rögtön utána egy érces hang töltötte be a termet.

– Ge míg en öl!

A kocsmáros bosszúsan nézett fel a pult mögül. Nem volt baja az idegenekkel, de ki nem állhatta, ha valaki csak úgy beront a kocsmájába.

– Mit akar, jóember? – Kérdezte indulatosan a csapos

– Ge míg en öl! – Ismételte meg újra a nagydarab idegen, lihegve, ezúttal kicsit visszafogottabban.

– Az anyád úristenit! Öt nyelven beszélek, de ilyet még nem hallottam. Ajánlom, hogy karattyolj valami értelmes nyelven is. Polski? Deutsch? Český? Italiano? Bökd ki!

A kocsmáros bátorító szavai ellenére az idegen ezúttal csendben maradt. Csak álltak ott, és nézték egymást. János nem értette, hogy a fenébe nem tud valaki az előbb említett nyelvek valamelyikén megszólalni. Még a nagyapja is tudott legalább németül, pedig az igen konok ember volt, Isten nyugosztalja.

A hirtelen beállt csendben most először alkalma volt végignézni a jövevényen. A ruháján látszott, hogy nem a környező királyságokból jött, és hogy már régóta úton van. Ez még talán nem lett volna szokatlan, de amin mégis megakadt a szeme, az az idegen sárga csizmája, két pár pisztolya és a díszes kardja. Zsoldos lenne? De egyedül? Török kém? Azok nem így néznek ki, de hát a törökök mindent kitalálnak.

– Na, most már bökd ki, hogy mit szeretnél, vagy eriggy innen! – Rivallt rá János.

A kocsma közönsége helyeslően morajlott fel, kivéve a sarokban, egyhangúan ücsörgő szász muskétásokat. Őket egyáltalán nem érdekelte ez a kis színjáték.

János már épp nyúlt az ósdi botpuskájáért, amikor még egy valaki betoppant a fogadóba.

*

– Elnézést, Herr Kocsmáros. A barátom sajnos nem az illem nagy barátja.

A fogadós keze félúton állt meg a fegyverért nyúlva. Ránézett a németül beszélő újonnan érkezőre. Úgy látta, hogy valami úrféle.

– Vettem észre. Mit akarnak? – Kérdezte János, szintén németül.

– Csak megpihenni egy pár órát. Hosszú út van mögöttünk. A Svéd Királyságból jövünk.

– Sosem hallottam róla.

– Északon van a… Mindegy, két sört szeretnénk.

– Csak bor van.

– Akkor adjon két kancsóval.

János megnyugodva indult el teletölteni a két kancsót. Csak normális emberek ezek, elvégre szeretik a bort, bár azért jobb az éberség. A törökök semmitől nem riadnak vissza. Még hogy Svéd Királyság… Arról még a nagyapja sem mesélt neki, pedig az világlátott ember volt, Isten nyugosztalja.

– Tessék – mondta János, ahogy a nehéz kancsókat lerakta a pultra. Még egy pillanatig a két idegenre nézett, majd visszafordult Tiborhoz, akivel eddig beszélt.

A két svéd villámgyorsan elvette az italokat, majd rövid nézelődés után megcélozták a szászok asztalát. A három szász muskétást leszámítva még volt két lengyel, egy cseh, és hat magyar a kocsmában. Azok nyelvét nem ismerték, így egyértelmű volt a választás.

*

János a szemével végigkísérte, ahogy leülnek.

– Fura népek ezek a „svédek”

– Azok…  – helyeselt Tibor. – De ez a kettő még egész használhatónak tűnik. Kerecsényi kapitány biztos felfogadná őket.

– Ezeket? Hisz’ azt sem tudod, hogy mifélék!

– Nem baj az. Kereszténynek tűnnek, nekem ennyi elég. Minden emberre szükség van.

– De minden áron?

– Hát!

– Nem tetszik ez nekem, a nagyapám…

– Tudom, a nagyapád egyedül kettéhugyozta az egész oszmán sereget.

– Ne merészeld!

– Mert nem ezt mondod állandóan? Amennyi mesét kanyarítottál már az öregről, Mohácsot hatszor megnyertük volna.

A kocsmáros ökle hihetetlen gyorsasággal ért Tibor arcához. A helységben lévők már csak a veterán hatalmas testét hallották a földhöz csapódni. Még fel sem ocsúdtak, hogy mi történhetett, Tibor már talpon is volt. Csak úgy záporoztak az ütések, heves káromkodások közepette.

*

Accarius, a fiatal svéd úr értetlenül nézte az eseményeket.

– Az előbb még semmi bajuk nem volt egymással, mit csinálnak?  – Kérdezte a szászokat.

– Verekednek. – Válaszolta Siegfried, a muskétások vezetője olyan egykedvűen, mint aki már teljesen hozzászokott ehhez.

– De miért?

– A kocsmáros nagyon büszke a nagyapjára. Állítása szerint Mohácsnál egyike volt azoknak, akik a végsőkig a király mellett voltak. A barátja pedig kicsit túlzásnak érzi, hogy mindig felemlegeti. Ami azt illeti, tényleg minden nap elmondja párszor.

– De hát az régen volt, meg amúgyis, egy ilyen semmiségért ökölre menni?

– Magyarok…

*

Az egész összecsapás nem tartott tovább három percnél, majd a két fél jót nevetve megveregette egymás vállát, és kezet rázott.

– Hinnye, te kurafi! Múltkor lassabb voltál.  – Köpött egy véreset Tibor.

– Te pedig gyorsabb. Úgy látom, vénülsz, Tibor! Mit fog így kezdeni veled Kerecsényi? Levitetem a zsoldodat a felére! – Nevetett János.

Újra beállt a pult mögé, és töltött egy vigaszpálinkát az öreg harcosnak. Tibort sem kellett kétszer kérlelni. Szótlanul lehúzta az italt.

– Aztán mondd, hogy haladnak a munkálatok? – Kérdezte János.

– Á, ne is mondd! Sehogy nem állunk még, pedig nyakunkon a török!

A csapos nagyokat bólogatott.

– Ismerős a helyzet, a nagyapám…

– Ne kezd megint! – Figyelmeztette Tibor.

*

A fogadó ajtaja hatalmas dördüléssel vágódott be, majd rögtön utána egy érces hang töltötte be a termet.

– A nagyhatalmú Pertev pasa, a győzhetetlen Padisah leghűbb alattvalója követeli, hogy…

A török küldönc a szónoklatát már nem fejezhette be, ugyanis azt egy robbanás szakította félbe, csakúgy, mint a fejét. János botpuskájának végéből füst szállt fel. A kocsmában helyet foglaló számos nemzetiség tagjai hangosan káromkodva dörzsölték a fülüket. Egyedül a szász muskétások nem reagáltak semmit. Ők ezt már megszokták, vagy annyira süketek voltak, hogy meg sem hallották.

– A pokolba is, azt a nyamvadt ajtót szépen is ki lehet nyitni! Átkozott törökök! Nem elég, hogy dúlják az országot, még a bejáratomat is tönkre tennék. – Ordította János, miközben nekilátott újra megtölteni a puskáját, biztos ami biztos alapon.

*

– Mi a fene volt ez? – Kérdezte Accarius Siegfriedet.

– Mi lett volna? A kocsmáros köszöntötte a törököt. – Felelte egykedvűen Siegfried.

– De nem kellett volna megvárnia, hogy mit akar?

– Tudta jól, hogy mit akar. Már nemzedékek óta küzdenek egymással. A magyarok egyre cudarabbul állnak. Ha engem kérdezel, nincs esély, hogy győzzenek, és kiszorítsák a törököket.

– De akkor miért harcolnak ilyen vehemensen?

– Kérdezd meg tőlük.

Siegfried szívesen megkérdezte volna, de már csak Tibor lábát látta eltűnni az ajtóba. Kettőt nem pislogott, mire kint már összecsapódó szablyák hangjától volt tele a környék. Körülnézett, de a többi magyart, sőt, még a két lengyelt és az egyszem csehet sem látta már.

– Igen, az előbb mentek ki. – Előzte meg a kérdést Siegfried

– Ennyire vérszomjasok? – Kerekedett el Accarius szeme.

– Nem, csak nem vetik meg a harcot, na meg, nem árt a szórakozás. Magyarok…

Amíg kint folyt a hirtelen keletkezett csetepaté, a muskétások parancsnoka az utolsó kortyot is megitta a kupájából. Felállt, a pult mögé sétált, majd elkezdte teletölteni a kiürült korsót.

*

A fogadó ajtaja hatalmas dördüléssel vágódott be, majd rögtön utána egy török zuhant be rajta, de olyan lendülettel, mintha egy ágyúból lőtték volna ki. Bizonyára így is érezhette magát, mert nem kelt fel a padlóról. A török harcost János követte, átlépve a küszöböt.

– Na, ezzel is megvolnánk. – Mondta elégedetten. Gyanúsan a pult felé nézett. Belépve a vakító napsütésből, nehezen ismerte fel a muskétás alakját.

– Á, Siegfried! Szolgáld ki magad. Ha végeztél, jelentkezzetek Kerecsényinél, úgy néz ki, hogy támadnak a törökök… Mi előre megyünk, van még pár dolog, amit el kell rendezni.

Ahogy befejezte, János már indult is kifelé, átlépve az eszméletlen muszlimot, hogy lóra pattanva a többiekkel mihamarabb Gyulára érjenek. Mielőtt kilépett volna a fogadóból, Accarius szólt utána.

– Herr Tibor! Egy kérdés: Láttam, hogy mennyire komolyan harcolnak a törökökkel, és azt kérdezném, hogy mit gondol, van-e esélyük kiűzni őket?

A kocsmáros maga elé meredt, majd egy örökké tartó pillanatnyi szünet után a következőt felelte:

– Nincs.

Accariust láthatóan meglepte a válasz. Igaz, hogy Siegfried is ezt mondta neki, de a bajszos öregtől más választ várt.

– Akkor mégis miért harcolnak, ha reménytelen a helyzet? – Kérdezte a svéd.

– Azért, hogy ne veszítsünk! – Felelte Tibor habozás nélkül. Megvárta, hogy jön-e még valami kérdés, de mivel nem jött, kilépett a kocsmából, hatalmas dördüléssel berántva maga mögött az ajtót, ami nem is bírta már tovább. Kicsit megnyekkenve, szomorúan adta meg magát. Hangos káromkodás hallatszott kintről.

A svéd úrfi Siegfriedre pillantott, kérdőn nézve rá, hogy ezt mégis hogyan értelmezze. A veterán muskétás csak vállat vont.

– Magyarok…

Magyar Irodalmi Lap