Amikor kiléptem az udvarunkról az utcára, Pöttyös, a kutyám, aki egyébként egy évig úgy élt velem, hogy lépni nem tudtam tőle, most kénytelen volt búcsút venni a gazdájától. Sokáig hallottam még, amint kérlelően ugat, nyüszít utánam. Nyugtalanul járt fel-alá a kerítésen belül. Bármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat zaklatott voltam, akárcsak ő. Közben a napszemüvegemet is fel kellett vennem, akkor is, ha borult volt az égbolt azon a napon. Semmi kedvem nem volt a szembejövő ismerősöknek magyarázkodni.

            A falunkban már rég nem az a feltűnő, ha valaki elutazik. Inkább az, ha férfi, és otthon marad. A fiatalok a katonai behívók elől menekülnek, a többiek meg a munka miatt hagyják ott a családjukat. Nekünk, itt a Kárpátok aljában, életünk elemévé vált, hogy mindent ki kell bírnunk. A régiek is elszenvedték, hát mi se legyünk különbek náluk! Mondogatják is mifelénk: „Az ember sok mindent kibír. Nagyapádék is elviselték akkor ti is kibírjátok.”

             Apámat Póka mama segítette a világra. Mindenki így hívta az öregasszonyt, a bábát. Rá igaz nem emlékszik apám, de egy Andor nevű cseh katonát gyakran felidéz az emlékeiben. Ő még a nyeregbe is felvette amikor három vagy négy éves kisfiú lehetett. Aztán a német katonák, jutnak az eszébe. Többen közülük náluk is voltak szálláson. Az ólban és az ólpadon aludtak. Azt az ólat egy helyi pap is megemlíti a krónikájában, amikor a falu nagy része 1901 -ben leégett. Az ól, mivel kőből volt építve, akkor megállította a tűzvészt. Bárkik jöttek, bárhonnan, sok katona elfért ott. Mindent persze egy ól sem bír el. Az idő sodrását, vagy a népek össze vissza vonulását, azt biztosan nem.

           „A katonák, ha szarvast lőttek, akkor az óltól alig néhány lépésnyire lévő hűvös pincében helyezték el a húst. Amikor jöttek a konyháról, anyámnak is vágtak mindig belőle egy darabot.” Amikor az öreg ennél a résznél járt elbeszélésében, a már amúgy is fénytelen szemei, még homályosabbakká váltak az emlékektől.

          Egy évvel ezelőtt hazavittem egy másfél hónapos dalmatát. Az akkor 80 éves apám örült neki a legjobban. Az unokaöcséimmel egész nap azon törtük a fejünket, hogyan nevezzük el a kutyakölyköt. Miután minden kutyás történetet és filmet felidéztünk ami éppen eszünkbe jutott, egyszerűen feladtuk a név keresését. Holnap is lesz nap, mondtam, és ezzel hivatalosan lezártam a dolgot. Aztán estére tudatosult bennem, hogy apám már rég elnevezte és Pöttyösnek szólítgatja a kutyust. „Ez ráillik és magyar is. Pöttyös. Hát nem szép név?” Kérdezte, és elégedetten zárta le a témát: „Dehogynem. Szép név.” Van azonban több kérdés is, amit ő soha nem tudott lezárni, csak enyhíteni tudja azzal, hogy a szőlőlugasa alatt üldögélve felidézi újra és újra a történteket.

     „Délután volt, sütött a nap, ló háton, szekerekkel, gyalogosan jöttek. A szekereken sokan a katonák közül részegen, mint a hullák magatehetetlenül feküdtek a szalmán. Eközben két tiszt ment a kerítések alatt a főutcán, mindkét oldalon egy-egy. Gyanúsan csend volt a faluban. Sehol nem adtak le egy puskalövést sem és nem hallatszott hangos tiltakozás. Ekkorra a német katonák és a szövetségeseik már elhagyták a környéket. Így itt a faluban nem volt ellenállás. De máshol igen. „Csapnál az oroszok megkapták a magukét.” – emlegették az öregek. „Elég volt az nekik.”

        A vén Veres, a falusi kovács, ölelgette, csókolgatta őket. Tuváriscs, tuváriscs…, ismételgette és az otthonába hívta a vendégeit.” Apám elkomorodott. „Annyira örültek egymásnak”, tette hozzá.

„Amint a nap az estébe olvadt, a falura egyszerre sötétség és félelem szállt. Elcsendesedett a nép, a jószág, csak a kutyák nem tudtak megnyugodni azon az éjjelen. Hogyan is nyugodhattak volna, amikor dínomdánomot rendeztek, azok, akik annyira várták azt a napot. Éjfél után kiáltozás hallatszott. A kovács mester borától lerészegedett vendégek, jól elverték a vendéglátójukat. Azok tudták hogyan köszönjék meg, ha valaki jót tett velük. Ki szereti az árulókat? Az öreg kovács már nem a meghatódottságtól sírt, hanem a „tuváriscsai” püfölték agyba főbe. Volt még néhány ház, ahol az öröm sírásba torkollott azon az éjjelen. Másnap sokan korán keltek. „Nem volt pihenés”, és „sokáig nem is lesz” – suttogták.

     Nem mindenki adta át magát a szenvedésnek. Néhányuknak eszükben sem volt keseregni. Feltűnően tevékennyé váltak. Alig telt el néhány hónap és már Női Tanács is volt a faluban. Erről még a „Vörös Zászló” járási lap is beszámolt 1946. augusztus 25. számában, amely nap éppen vasárnapra esett.

         „Az emlékek, csak rossz emlékek. Én és a barátaim, úgy 15 és 16 évesek lehettünk. Egy napon, tanítás közben az osztályterembe lépett Dunda, az iskolaigazgató és Tóth Jani a községi tanácselnök. Nem udvariaskodtak és nem is magyarázkodtak. Parancsolták: „Az 1934 és1935 –s születésű fiúk masírozzanak ki és üljenek fel a szekérre, amely az iskola előtt áll! Orvosi vizsgálatra viszik magukat Beregszászba.”

           A városban a református templom körül rengeteg karszalagos férfi várt ránk. A templomot magas kerítés vette körül. Vendéglátóink biztosak voltak a dolgukban. Betereltek minket a kapun keresztül a templom udvarba. Fiatalok voltunk, azelőtt szabadok, és most egyszerűen csak bezártak minket. Hamar felismertük, hogy az életünkre törtek. Persze mi sem vesztegettük az időnket. Szökési terveket eszeltünk ki. Néhány próbálkozás után felfigyeltek rám.

          „ Azt a fekete fiút ott, jobban figyeljétek.” – hangzott a parancs.

      Nem voltam fekete, csak a nap barnította meg a bőrömet. Már gyerek koromban egyedül hajtottam ki az ökrökkel a mezőre. Szépasszony dombján és Sóvágóban is volt földünk. Apám sokat katonáskodott akkoriban.”

          A nap égette kisfiú hirtelen ott termett az ökrök mögött, szegényes ruhájában. Majd csengő hangján felkiáltott:

         „Csále (jobbra), csále, ha mondtam!”

         „Néde (balra), néde!”

        Történt egyszer, amikor éppen enni adott nekik az ólban, talán tíz éves volt akkor, az egyik ökör a szarvával a falhoz szorította. Úgy engedte el az ökör, hogy Bundás, a fiú kutyája, gazdája segítségére sietett. Soha azelőtt nem látta ilyennek a kutyát. Még aznap hűséget esküdtek egymásnak. A kutya szokás szerint a kapuban várta a gazdáját. Amikor meglátta, már messziről nyüszített, és felvakkantott. Ha később ért haza, akkor meg azért nyüszített, mert aggódott miatta.

           Azon a délutánon nemcsak Bundás aggódott a fiúért. Hamar elterjedt a hír, hogy a gyerekeket összeszedték, és szigorúan őrzik őket Beregszászban a bekerített templomudvarban. A szülők közül többen is azonnal útnak indultak. Volt, akik már nem találták ott a gyereküket. Nagyon megrendítő történetek keringtek a levegőben.

        Kora délután nagy magasítással, teherautók hajtottak a templomudvarhoz. A fiataloknak parancsba adták, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek, majd tovább szállították őket. Jöttek, mentek a teherautók. Később apámékra került a sor. Munkácsra, Őrhegyaljára a sörgyárba vitték őket. Ott már sokkal többen voltak. Más járások falvaiból is begyűjtötték a fiatalokat. Apám hirtelen ismerős arcot pillantott meg az egyenruhások között. Egy falubeli kommunistát, milicista egyenruhában, a többiek azt mondták „azért jött, hogy kikaparja az öccsét”.

          Később az este folyamán tovább vitték a fiúkat. Teherautók jöttek mentek. Parancsszavak kiáltása hallatszott mindenütt. „Azon az estén, szalma és törek volt a fekvőhelyünk. Nem tudtunk megnyugodni. Bundás is nagyon várhatott.

        Amikor a teherautó értünk is eljött, már tudtam mit fogok tenni. Ahogy elhagytuk a sörgyárat, odaszóltam az egyik osztálytársamnak.

          – Buzgó! – ez volt a beceneve. – Jössz?

          Egy adandó alkalomkor leugrottunk a teherautóról és a Latorca hídnak vettük az irányt.”

      Naplementekor a szülők közül többen már Munkácson kémkedtek a gyerekek után. Apám késő este, egy mellette elhaladó teherautón, falubeli legényeket pillantott meg. Az egyikük, Pityu, lekiáltott az apámnak, hogy „a fiúkat elfújta a szél”. Ezt olyan diadallal kiáltotta az estébe, mintha megnyertük volna a háborút. Apám nem értette mi történt. Hazaindult. A Latorcán 2 cservonecért vitte át egy csónakos. Lelógó fejjel lépett be az otthonunkba. Nemsokára mi is a falu határán belül voltunk. A szülők persze így is sokat aggódtak.

      A fiatalok egy éven át bujdostak. A tél volt a legnehezebb számukra. Górécsomókban, szénakazlakban, szalmában, a Vérke folyó melletti nádasokban és az erdőben rejtőzködtek az ellenség elől. Ha nagyon hideg volt, akkor a marha ólakba lopózkodtak be éjszakára. „Az ökör jászla alá feküdtünk, hogy fújja ránk a meleget.

      Mindenhol kerestek minket, ezért cserélni kellett a tartózkodási helyeket. A szülőket is zaklatták eközben. Szibériával fenyegetőztek. Tóth Jani, a bíró, apámat a kerítéshez szorította. Ordítozott, hogy „adják ki a fiúkat!” Persze ellenállni nem lehetett. Soha nem jött egyedül. Mindig az egyenruhásokkal feszengett.

     Később megtudtuk, hogy a többieket Munkácsról két vagy három nap után elvitték Dombászra, hogy a szénbányákban dolgozzanak. Többen haza sem tértek soha. Az emlékek, csak rossz emlékek.

        Tavasszal kijött egy rendelet, hogy, aki traktoron és vasúton dolgozik, azokat nem viszik Dombászra. Kaptunk igazolványt, amit mindig maguknál kellett tartanunk. Nem voltunk többé szabadok.

        Amikor Sztálin meghalt, gyűlést rendeztek a kolhozban. Mi is ott voltunk. Popovics Gyuri sírt.” Apám próbálta utánozni a felszólalót. „A mi tanítónk, a mi vezérünk és atyánk.” Az nem volt semmi.”

       Apám nevetett. Hosszan nevetett. Majd valamivel később hozzátette: „A nevét nem tudta leírni, de legalább megsiratta a tanítóját.” Aztán jóízűen sokáig kacagott, miközben a botjával egy sárba ragadt darazsat próbált kiszabadítani.

        Nekem az volt a logikus, hogy a kutyának, kutyanevet kell adni és kész. Apám meg azt vallja, hogy a névnek nagy jelentősége van. És szerinte ez a kutyákkal is így van.

Magyar Irodalmi Lap