– Esperes úr! Esperes úr! – futott oda Márton ahhoz a paphoz, aki meglátott a fiúban valami olyat, amit érdemesnek gondolt. – Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké, Ámen! Mond gyermekem! Mit óhajtasz?

– Esperes úr. Ha megengedi, akkor holnap visszavinném a könyveket Önnek.

– Mi az, talán nem tetszettek, hogy ilyen gyorsan vissza akarod hozni őket?

– De igen, tetszettek, de már kiolvastam őket. Amikor csak időm volt olvastam.

– Rendben fiam, ennek nagyon örülök. De ha van időd, akár a délután folyamán is elhozhatod azokat a könyveket. Most épp hazafelé tartok, és már holnapig nem is hagyom el a házat.

– Köszönöm Tisztelendő úr! Ha a szüleim elengednek, akkor még ma felkeresem Önt.

– Rendben. Isten áldjon fiam!

– Isten Önnel esperes úr!

    Az esperes sokáig nézett Márton után. Valami olyat látott abban a gyerekben, mit más gyerekben még nem. Bimbózó virágot látott benne, melyet még a világ férgei nem rágtak meg, melyet a világ keze még nem szakított le. Egy omladozó világban egy cseppnyi felnövő jövőt. Igen. Omladozott a világ, s ezt mindenki érezte, nem csak a pap.

     Az út szélén, a fű zölden libegett a langyos szélben. Június eleje volt. Még nem volt itt a kaszálás ideje. Mártont figyelte minden fűszál és hozzá susogott, de ő csak a felhőket figyelte és örült a pap szavainak. Mindenkinek előre köszönt, aki csak szembejött vele. Szerette róni a falu utcáit, hisz ekkor a felhőkben elképzelhetett minden eseményt, melyek a pap könyveiben olvasott. Ahogy a cár csapatai a szabadságharcban átlépik a határt, vagy a nagyságos fejedelem kurucai az égen küzdenek a labanc felhők ellen.  Mindent látott a felhőkben. Kedvére ábrándozhatott ezekben az úton töltött percekben.

    Mikor odaért házukhoz, azonnal az asztalosműhely felé vette az irányt. A műhely a ház végén volt. A helység fala kívülről ugyan olyan fehérre volt meszelve, mint a ház más részei. A zöld ajtó mögött ott volt édesapja. Már a házhoz közeledve hallani lehetett a gép zúgását. Kisfalusi János épp a szalagfűrésznél állt és dolgozott. Márton nem akarta megijeszteni, nehogy egy nem kívánt szerencsétlenséget okozzon. Megkerülte édesapját és figyelte hogyan nagyolja, majd vágja az ajtó alsó összekötő részét. János fél szemmel fiára pillantott, de nem tévesztette szem elől a keze és a fűrészlap között lévő fát. Villamos áramról még a környéken sem hallottak, így a faluban sem volt még bevezetve. A benzinmotor hangos volt, így Márton meg sem kísérelte, hogy túlkiabálja annak zúgását.

    János kikapcsolta a fűrész motorját és a méretre vágott ajtórésszel a munkapadhoz lépett. Márton közben követte apja minden lépését. János meg sem fordult, úgy kérdezte fiát:

– Elintézted azt amivel megbíztalak?

– Igen édesapám.

– És Péter bácsi nem üzent semmit?

– De igen. Azt mondta, hogy még ma este eljönne, és elhozná a megígért összeget.

– Rendben Márton. Jó fiú vagy. Gyere, segíts egy kicsit édesapádnak.

    A nap még bőven a horizonton járt, amikor Márton a pap házába lépett. György atya, mint mindig, most is beinvitálta kedvenc tanítványát a könyvekkel teli szobába. Márton leült, az esperes pedig leült vele szembe. A könyveket már akkor az asztal sarkára készítette, mikor hazaért. Rátette öreg, ráncos kezét a könyvekre és Mártont nézte. Meleg barna szeme a fiú arcának minden rezdülését felmérte. Nehéz szívvel tette fel kérdését, mely még benne is félelmet gerjesztett.

– Tudod gyermekem, hogy mi történt pár évvel ezelőtt?

– Tudom atyám! Megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinánd őfelségét, és elkezdődött a nagy háború. Édesapám is ott volt, harcolt.

– Akkor tudod fiam, hogy mi lett a vége ennek a nagy verekedésnek.

– Igen. Mondta a tanár úr az iskolában. Vesztett a Monarchia, ahogy Németország is, meg a velünk szövetséges országok is.

– És azt is tudod, mi fog velünk történni Márton?

– Azt nem tudom atyám. Mi fog? Talán valami rossz?

– Még én sem tudom gyermekem. Fiatal vagy még egy ilyen beszélgetéshez, de fontosnak tartom, hogy tudd, mi történik az országban. Vedd úgy ezt a beszélgetést, mint egy tanórát. És most nagyon figyelj. Bár ebbe a faluba, és a filiákra is nehezen jutnak el a hírek, de azért egynéhány dolgot én is tudok. A háborúnak vége. Ezt te is tudod, s édesapád is hazatért már pár hónapja. Ő szerencsére nem állt a kommunista csőcselékhez. De ezek a vörösök már itt vannak a nyakunkon. Nem tudom mikor érnek el bennünket, de én már hallom a fegyverropogást. Ami a háborúban nem jött el, azt most a mi hazánk fiai hozzák el hozzánk. Nézd fiam mennyit fordult a világ – és szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. Eddig királyunk volt, azután Károlyink, most pedig egy Kun Béla mondja meg hová kellene állniuk az embereknek. S a csehek is itt vannak. Lassan-lassan szétverik ezt az országot. Hát kérdezlek én, fiam! Ki lesz itt az úr?

– Akkor most újra háború van? – kérdezett vissza ijedten Márton.

– Mondhatjuk gyermekem. Igen. Háború van, és ki tudja meddig fog még tartani. Talán csak a Teremtő tudhatja, hogy mikor érnek el ide hozzánk is Gömörbe. Nem akarlak megrémíteni, ugye tudod? Csak épp azt akarom, hogy tudd, mi történhet itt a faluban.

– De atyám! Mi fog történni velünk?

– Nem tudom fiam – próbálta elkerülni a valódi választ. – De bíz az Istenben és ő majd vigyáz, úgy rád, mint szüleidre.  Ha imádkozol, és kéred az Atyát, akkor segíteni fog neked. Mindig. De el ne felejtsem. Akármi is történik, a tanulást ne hagyd abba. Ez a te jövőd fiam. Legyen a könyv a társad.

– Igen is, Tisztelendő úr!

– Itt vannak a könyvek – adta oda az elkészített köteteket – vidd őket és olvasd ki őket mid egy szálig! És jobbulást kívánok Édesanyádnak.

– Köszönöm atyám! Átadom neki.

– Isten áldjon Márton! – köszönt el vendégétől György atya.

– Isten áldja Atyám!

    Mártonnak már nem csak a kezeit terhelték a könyvek, de már a gondolatok sem hagyták nyugodni. Úgy nyomták, szorították a földhöz ezt a törékeny lelket a világ gondjai, mint még soha. Fejében a paptól hallott dolgok kavarogtak. Nem sietett, mint máskor. Léptei lelassultak, gondolatai elborították elméjét, és már a könyvek súlyát sem érezte. Úgy vánszorgott végig a falu főútján, mint egy ökrösszekér az ingoványon. „Háború van.” „Vörösök” „Fegyverropogás”. Gondolkodott.

   Még soha sem hallott fegyvert ropogni. Egyszer-egyszer a közeli erdőben hallott lövéseket, de hogy ropogjon az a fegyver, azt még nem.  Nem tudta kik lehetnek ezek a vörösök?  Nem tudta mit akarnak itt, az ő falujában. Nem tudta, hogy miért akarnak háborúzni. Egyre erősebben nyomta össze bensőjét minden kérdés. Csak a harangok zúgása térítette vissza a jelenbe. Oldalra tekintett és meglátta a harangozót a harangláb nyitott ajtajában. Kezeiben egy-egy kötél volt, melyeket ütemesen húzott. Megállt és figyelte a harangozó férfit. Hat óra volt, de most valami meggátolta abban, hogy hazasiessen. A harangok hangja elnyomta minden gondolatát.

    Amikor Márton a házba lépett, heves vita keltette fel a figyelmét. Péter bácsi és az édesapja hangját hallotta. Osgyáni Péter ott ült az asztalánál, édesapjával szemben, s indulatosan győzködte Kisfalusi Jánost:

– Gondold meg János! Mit veszíthetsz?

– Hogy mit? Nagyon is sokat! Itt a fiam, akit már egyszer itt hagytam a háború miatt. És itt az asszony is, aki betegen fekszik az ágyban már egy hete! – mondta János ingerült, mégis visszafogott hangon.

– Ezek csak kifogások János! Csak kifogások!

   Márton ekkor lépett be a szobába. A két férfi annyira meglepődött a fiún, hogy köszönését sem viszonozták. János fejével intett fiának, hogy menjen a belső szobába, amelyben édesanyja feküdt betegen. Nem tudta mennyit hallhatott a Péterrel folytatott beszélgetésből, és restellte azokat a dolgokat, amiket korábban mondott. Mikor Márton az ajtót becsukta maga mögött, Osgyáni újra Jánosnak szegezte kérdését.

– Akkor mit mondasz? Megváltoztatod a döntésedet? Ha ideér, és napokon belül ideér a Vörös Hadsereg, beállsz közéjük velem?

– Nem Péter. Nem velem lesz gazdagabb ez a hadsereg. Elég volt ezekből a kommunistákból ott kint a fronton. Eleget duruzsoltak az én, és a bajtársaim fülébe. Azt hiszik, eljön velük egy új világ. Azt hiszik, háborúval békét hozhatnak ennek az országnak? Nem elég nekünk, hogy itt vannak a csehek a nyakunkon? Itt járnak-kelnek, mintha otthon lennének. Meg még ezek is idejönnek?

– De napokon belül itt vannak! Mi lesz veled? Mi lesz a családoddal? – csapott az asztalra Péter.

    Márton ott állt az ajtóban, amelyet résnyire nyitva hagyott. Kézfejét ökölbe szorította, ahogyan hallgatta a két férfi beszélgetését. Édesanyja az ágyban aludt. Soha sem hallgatta ki, még szülei beszélgetését sem, de most érdekelte az, amin a két régi ismerős vitatkozott. Hisz a pap is erről beszélt neki a mai nap folyamán. Jönnek azok, akiket vörösöknek neveznek. Egy egész hadsereg, ropogó fegyverekkel és hozzák a háborút. A háta mögül hallotta az ágy matracába tömött szalma ropogását. Édesanyja megmozdult, s fiát hívta.

– Márton! Te vagy az? Gyere ide kicsi fiam.

– Itt vagyok édesanyám – szökött oda az ágyhoz.

– Ki van nálunk?

– Osgyáni Péter bácsi. Azt ígért ma elhozza a leegyezett összeget. Azt hiszem ezért jött – csöndesedett el.

– De mért vitatkozik édesapáddal?

– Nem tudom – hazudott édesanyjának, mert nem akarta még jobban felzaklatni ezt az amúgy is törékeny testet. Tudta, hogy az orvos nyugalmat parancsolt, és ebbe a rossz hírek elhallgatása is beletartozott parancsa szerint.

– Nem baj fiam. Majd apád elmondja.

– Édesanyám!

– Tessék fiam.

– Ide bújhatok hozzád?

– Gyere csak – és beljebb húzódott az ágyon. Márton felkúszott az ágyra és édesanyjához bújt. Kezét megfogta édesanyja láztól forró keze. Anya és fia mintha egy test lettek volna, mozdulatlanságba dermedtek. Márton hallotta édesanyja lélegzetét és édesapjának a meggyőzésre ellenálló hangját. Nem tudta kiverni fejéből azokat a dolgokat, amelyeket György atya mondott neki, és amelyeket itthon hallott. Egyre csak arra gondolt, mi fog pár nap múlva történni. Éhes volt. Nem tudott küzdeni az álom ellen, de még hallotta az udvarra nyíló zöld ajtó zárjának kattanását.

Magyar Irodalmi Lap