Azt, hogy honnan jöttünk, talán senki sem tudja, csak a Jóisten, aki lehet, hogy pogány, lehet, hogy keresztény. Mindegy, csak a Jóisten legyen.
Viszont, hogy hol kezdtük igazán, már tudjuk: a Kárpát-medencében. Honfoglalóink, azok a hősök, akik mertek dönteni, hogy megállnak, hogy elkezdenek valami egészen újat: egy nemzetet felépíteni. A ránk jellemző elszántság innen gyökerezik. Hét vezérünk vérét és szavát adta, hogy megállnak ezen a csodálatos helyen. Az ő munkájukat a magyar állam alapítója, I. Szent István folytatta, aki olyan sarokköveket helyezett el, amelyek több száz éven át megingathatatlanul kiállták a történelem viszontagságait. A tatárjárás ugyan letörte a nemzetet, de IV. Béla, a „második honalapítónk” révén újjáéledt a magyar nemzet. Az utolsó Árpád-házi uralkodó halálával a különböző királyok csak jöttek és mentek, a 15. században Magyarország Európa egyik jelentős hatalma volt, hála többek között Mátyás királynak, az igazságosnak, aki nem csak gazdaságilag, hanem kulturálisan is a nagyok közé emelte nemzetünket.
De ezután jött a nemzeti nagylétünk nagy temetője, a mohácsi csata, a vész, amely során megingott a magyar nemzet, mely három részre szakadt nem sokkal később. Ki tudja már, hogy kiben van török, német vérvonal. Azonban nem csak a haza, hanem az ember is bizonytalan volt. Balassi ekkortájt már verseit keltette életre, ám amilyen tiszta volt a lelke, oly bűnös volt a teste. Remény akadt azonban, mely dédelgethette a lelket, hiszen az Erdélyi Fejedelemség, élén Bethlen Gáborral megtett mindent, mi Tőle telhető. Mint ahogy Zrínyi Miklós, aki nemcsak karddal, de szóval is harcolt az igazért, a hazáért, a magyarért.
A török kiűzetését követően jöttek a Habsburgok: országunkban ismételten mások uralkodnak. Ám ekkor újra feléledt mindenkiben az összefogás, hisz Thököly majd I. Rákóczi Ferenc is igyekezett összekovácsolni a nemzetet, ám a szabadságharcok elbuktak: ám hősies tettük nem volt hiábavaló, mert egységet teremtett a legnehezebb időkben is, az elnyomás idején. Szerencse is virradt Ránk: egy időben egy helyen olyan nemes lelkű emberek, mint Széchenyi, Batthyány, Kossuth, egy célért küzdöttek: az ország újbóli újjászületéséért. Ez idő alatt Kölcsey Ferenc megírta a Himnuszunkat, amelyben végre kimondatott: mi is bűnösök vagyunk. Ez a felismerés, hogy magunkra is vállaljuk a sorsot, végre lehetőséget adott, hogy feldolgozzuk a múltat, és a jelenben éljünk. És el is jött 1848, az év, amire mindenki büszke lehet, jött Petőfi, ki ismételten tettel és szóval egyaránt küzdött mindenkiért, értünk. A forradalmat leverték, ám ekkor a magyar név ismételten szép lett, „méltó régi nagy híréhez”. A kegyetlen kivégzések és bebörtönzések ideje alatt diktatúra uralkodott a hazában. Madách Imre megírta Az – magyar? – ember tragédiáját. A „boldog békeidők” nem boldogak voltak, hanem a korábbiakhoz képes nyugodtabb – miért töltene el bárkit is boldogság, ha több százezer honfitársa vándorol ki? Krúdy Szindbádja is folyton menekült… Ady Endre pedig, aki mámorosan is jobban látott, mint a fogadkozó szentek, részegen nevetett és sírt rajtunk – és saját magán is.
Előre megsiratta a világháborút és Trianont, amely után másodszor – először Mohácsnál – itt veszítettük el a hitünk önmagunkban. Ez az a szenvedés, amit A tizenhárom egy szerencsétlen szám: ennyi millió embert kapcsoltak el az országtól. Majd jött Horthy, a II. világháború, a nyilasok kegyetlensége, a kommunizmus: a hitehagyott nép sodródása az árral. 1956-ban újra megtaláltuk önmagunkat, amire ismételten büszkék lehetünk: mert közösen akartunk, közösen hittünk. 1989. október 23.-án megtörtént a rendszerváltás. Talán.
Ami azóta történt, már nemcsak érzem, olvasom és tanulom, hanem már – olykor – látom is. A múltat elfelejteni nem kell és nem is szabad, de hiba benne élni, elég, ha a múlt él bennünk. Elfogadni kell, mert a múlttal viaskodni olyan, mintha a Jóistennel viaskodnánk. És a Jóisten – legyen akár pogány, akár keresztény – tudja, hogy honnan jöttünk.
„A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
József Attila: A Dunánál
Magyar Irodalmi Lap