Elindul a sírás, a leghosszabb tehervonat.

Piac iszákjában gebe mezô baktat,

nógatva ekéktôl.

A szél abrakostarisznyájában

bátyáink csörögnek.

Lábszárukon át az üvegfúvók

micsoda égboltot kínlódnak körénk!

Hátukat megolvasztja tükörré

a jezsuita nyár.

Rajta egy nemzet korcsolyázik.

Az idô rongybaba a Teremtô

dajkaölében,

fûrészpor szemerkél a kosárba.

Zsíroskenyérszekerünkön döcög

a meghitt Idegen,

fején a nagyharang, mély kalap.

Négy paradicsomkeréken fölkocsikázunk

a meredek kaszára.

Nyitott kobakunkban iszonyú tojás a Hold,

kikél kakasunk:

álombarikádon törékeny váza,

benne egy csokor sárga

harsona virágzik.

Szállunk,

ez a barikád a hintalovunk.

Hajnal nyerge töri hátunk.

Sebeink káváján gyermek ül,

lábával harangozik.

Kezében a szikrázó döglegyek,

koronaékszerek.

Vonszoljuk a bokánkra láncolt Földgolyót

a délelôtt aranyporában.

Öklünk kéken habzik odafönt,

megszakaszt a messzeség.

Szünetjel a csigolyák között.

Az asszonyokban fényes történet a testünk.

Orcájuk taván mezítláb lépkedünk.

Gerincünkbôl kihajt Isten diadalíve,

boltozatán átrobog a Nap:

kiégett harckocsijából zuhanásunk

egyetlen százablakú pillanat.

Földváraid vagyunk, Uram,

védjük szépségedet.

Szégyent hozunk arcodra, Uram,

ha elnyelnek temetôid,

e szomorú alkimista mûhelyek.

Szívünk izzik a hangyabolyban.

Magyar Irodalmi Lap