Parázsló menny sistereg a hátán,

a bôre szakadozott vörös lobogó.

Szíjas testébôl kínzó tengert facsar

a dél. Magasba lendített csákánya

szarván rostokol a Nap, csikorgó

fogakkal ôrölve sorsát lesújt

az útkövezô.

                    Áhít alkonybelû

dinnyét vagy sört, melyben örök a hó,

de megaszalt szöcskelábakban lappang

az idô, s a fény ôrjítôn zizegô

szalmakazla egyre nô.

                                    Akkor felragadja

a szôke hôbôl kikalapált üst-nyarat,

melyben a világ minden szutyka kátránnyá

kiforrott, és arcul önti az eget,

majd könyörgésbe-nyurgult karokkal

mellére öleli a kalózszín

felhôt, s amíg lávázó húsán

az esô füstölve elég, két térde

a gránitkôben megered.

Magyar Irodalmi Lap