Sokáig nem vettem észre semmit, de egyre több jel mutatott arra, hogy a párt rossznéven vette a szó nélküli távozásomat, hogy úgy mondjam, dezertálásomat. Pedig, míg a főnököm élt, hűségesen szolgáltam őt és a pártot egyaránt. Időközben a párt bemondta az unalmast, és mi leléptünk, a főnököm és én is, azt hittem, ezzel vége a dalnak, megszűnt a párt, vége, nincs tovább. Az utódjáról nem vettem tudomást, a munkaköröm is megszűnt, viszlát!
Csakhogy nem ilyen egyszerű a helyzet, most jövök rá! Magammal hoztam sok olyan információt, amely értéket jelent másoknak. Ki tudja, ezek mire használhatók, ha már nem vagyok a körön belül? Igaz, hogy én legszívesebben elfelejteném az egészet, de ez még nem jelenti azt, hogy más is elfelejt mindent. Az elvtársak éberek, mert ha egy kis rés keletkezik a falon, az, bizony, az egész fal létét veszélyezteti, és ezt tudomásul kell vennem. Az egykori munkásőr bázisról való, szó nélküli távozásom, mondhatni lelépésem, egyértelmű válasz volt a fel nem tett kérdésre: nem akarok többé közétek tartozni!
De mi lesz azokkal a dolgokkal, amiket magaddal vittél, elvtárs? A sok pénz csak mellékes, de a titkok, amelyeknek a tudója vagy, a belső infóknak, az egyes, még hűséges párttagoknak a dolgai! Vajon mikor fogsz visszaélni velük? A fogadkozások nem jelentenek semmit, ha kényes ügyről van szó, bármikor elmesélhetsz valamit, ami nem is úgy volt annak idején…De te ott voltál, tehát tudhatod, hiteles tanú vagy. Miért nem jó itt közöttünk? Nem becsült meg a párt? Tejben, vajban fürödhettél, még most is látszik, hogy milyen jól ki vagy stafírungozva. Miből van a vagyonod, ha nem a pártból, a párt által neked juttatott kalácsból? Térj észhez, gyere vissza, mert még baj érhet, elvtárs! A párt nélkül senki sem vagy, ha a párt nem vigyáz rád és családodra, ki tudja mi lesz veletek?
Ezeket a hangokat hallottam szinte megállás nélkül, mintha valami belső hangszóró mondta volna.
De miért évek múlva történik mindez?
Már régen el kellett volna felejteni a dolgokat, és most jönnek elő ilyenekkel?
De naiv vagy, a valami akkor lesz fontos valami, ha eljön az ideje! Te kis porszem voltál akkor, de most a pártnak szüksége van rád, és kéri, követeli, hogy ne hagyd cserben, mert meglakolsz, ha ezt teszed! Jelentkezz valamelyik szervezeténél, és amikor szükség lesz rád, állj a párt rendelkezésére! Világos?
Mintha valamilyen belső motor hajtott volna, egyfelől.
Másfelől viszont a józanész azt súgta: maradj békében, intézd az ügyeidet, örülj, hogy megszabadultál tőlük, ne ártsd magad többé a dolgaikba! Ilyen ellentétes tartalmú, belső kommunikáció zajlott bennem, amikor egyik vasárnap délután meccset néztem a tv-ben, és megszólalt a telefon. Az a valamikori üzlettársam volt, aki a múltkor a munkásőrbázisra csalt azzal a csellel, hogy ha nincs kedvem vadászni, sok régi baráttal fogok találkozni, jókat fogunk beszélgetni a régi szép időkről, meg mindenről, ami az ilyen összejövetelen szokás.
– Miért léptél le szó nélkül a múltkor? Engem hagytál a maccsban, mert sokan kerestek utána, mert azt hitték ott vagy, mert én jelentettem a jöveteledet.
– Kinek jelentettél, hiszen nem volt semmi létszámellenőrzés, vagy ilyesmi?
– Ne játszd a hülyét, tudod, hogy fedő játék volt a vadászat, mint minden konspiratív dolognál így van. Elfelejtetted a párt alapvető szabályit? Minden esetre szereztél nekem egy fekete pontot a feladat végrehajtásában..
– Semmit nem értek abból, amit beszélsz. Milyen pontról beszélsz, és miért hagytalak a maccsban?
– Vagy úgy. Szóval nem értesz semmit. Akkor majd meg fogod érteni!
Eddig tartott a beszélgetésünk, a vonal megszakadt.
Döbbenten álltam, jó néhány percig nem tudtam mozdulni sem. A bensőben valami szörnyű dolog történt: mintha jobbról és balról két valami kézi mikrofonban kiabált volna egymásnak, én meg csak hallgattam volna, valahol középen ezt a vitát, ezt a beszélgetést, ami szörnyű perpatvarrá változott időnként.
– Hát ez az. Büntetés nélkül nem lehet a folyóvízen korcsolyázni. Előbb-utóbb beszakadt a jég és nincs tovább.
– De én csak jót akartam. Amikor a párt volt még, becsülettel szolgáltam, a legjobb tudásom szerint.
– Nem vetted észre, hogy a párt jég csupán, amely természetellenes állapot, ha úgy vesszük. Halmazállapot kérdése az egész, a társadalom, az emberiség halmazállapota. Te megszemélyesíted a halmazállapotot, ezzel tévedtél nagyot.
– Ugyan, a párt nem filozófiai kérdés, létező valami, a maga valóságában. Igaz, hogy megszűnt, s ezzel az én eredetileg vállalt kötelezettségeim is megszűntek.
– Ebben tévedsz, méghozzá nagyot. A párt mindig is létezett, és létezni fog az eszme, amely a pártot létrehozta. Az első ember óta létezik az eszme, amely hol búvópatakként rejtőzik, hol rettenetes erővel felszínre tör és elsodor mindent, de mindent, ami útjában áll.
– Ezt mondták a szemináriumon is, amikor pártag lettem.
– A szeminárium egy nevelési eszköz. Már felnőtt vagy, kötelezettségeid vannak. A párttal szemben. Ez becsületbeli ügy is nálad. Mindent a párttól kaptál. Most rajtad a sor, segíts egy kicsit. Talpra kell állnunk. Másféle köntösben, de itt vagyunk. Segíts, ne legyél áruló!
– Ez nem az én ügyem.
– De igenis a tiéd! A te ügyed! Ne légy áruló!
Szabályosan hallotta, a végszót: – Ne légy áruló!
És hangosan felelte, vissza a hangnak:
– Nem vagyok áruló! Nem vagyok áruló!
A végén már kiabáltam, szinte üvöltöttem:
– Nem vagyok áruló!
A kiabálásra benyitott Kaja, a feleségem
– Mi a baj drágám? Rosszul vagy?
– De jó, de jó, hogy jössz, megbolondulok…
És könnyező szemmel magamhoz öleltem feleségemet, mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodtam belé. Hát mégis van egy fix pont az életemben!

/Folyt.köv./

Magyar Irodalmi Lap