(Királyi-császári unokatestvérek)

Szuhomlinov, az orosz vezérkar főnöke odafordult Szazonovhoz:

– „Bizony, Szazonov külügyminiszter úr, ahogy mondja, mi nagy hátrányban vagyunk a hadsereg mozgósításának kérdésében. Országunk óriási, a világ legnagyobb országa, de út- és vasúthálózatunk, bár sokat fejlődött a japán háború óta, azért még sok kívánnivalót hagy maga után. Nekünk sokkal több napra van szükségünk, hogy az ellenféllel legalább egyenlő nagyságú sereget a határra vonultassunk fel.”

1914. június 28-án estefelé járt az óra. Pétervárra csak az imént érkezett meg a hír, hogy Ausztria-Magyarország – egy teljes hónappal trónörököse, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása után – hadat üzent Szerbiának végeredményben a gyilkosság megszervezésében játszott szerepe miatt.

A világ zöme azóta egyoldalúan – „a történelmet a győztesek írják” bölcsessége alapján – Ausztria-Magyarország, illetve a háttérből irányító Németország számlájára írja az I. világháború kirobbantásának tényét. Pedig valójában ez a bűn – első közelítésben és némileg a felszínen – elsősorban a mindkét oldali katonai vezetés terhére róható fel.

Ennek igazolására lássunk néhány idézetet.

Elsőnek vegyük az akkori angol miniszterelnököt – szinte mondhatjuk, az akkori világ egyik legbefolyásosabb személyét. Ő mondta egyik előadásában: „Az óriási hadiszerkészleteket nem parádé vagy mulatság kedvéért halmozták fel, hanem azért, hogy adott pillanatban, esetleg talán csupán egy véletlen rossz szeszély kielégítése kedvéért fel is használják azt.”

Kövesse az angol miniszterelnököt egy amerikai ezredes: House ezredes. Ő a háború előtti hetekben az Egyesült Államok elnökének, Wilsonnak megbízásából Európában járt, aki a szarajevói merénylet előtt írta Wilsonnak: „Amint Anglia velük tart, Franciaország és Oroszország nekimennek Németországnak. Anglia azonban nem kívánja Németország teljes leverését, mert akkor régi ellenfelével, Oroszországgal egyedül marad szemben. De ha Németország mind újabb flottafejlesztést hajt végre, Angliának nem lesz más választása.”

Aztán persze a németek, a német vezérkar. Hadseregüket erősen fejlesztették és ez 1914-re nagyrészt lezárult. Lépéselőnybe kerültek. Moltke, a német vezérkar főnöke mondta szintén ekkortájt: „Mi készen vagyunk; és minél előbb, annál jobb nekünk.”

Moltke találkozott kollégájával, Conraddal, az osztrák-magyar vezérkari főnökkel, aki utána már ezt hajtogatta: „Von Moltke generális úgy vélte, hogy minden várakozás gyengíti esélyeinket.”

Jagow német külügyminiszter is Moltkét ídézte: „két-három éven belül Oroszország befejezi felkészülését. Ellenségeink túlereje akkor oly nagy lesz, hogy ő nem tudja, miként kerülhetünk föléjük. Most még némileg túlszárnyaljuk őket. Véleménye szerint nincs más megoldás, csakis egy preventív háború, mert ellenségeinket le kell vernünk, amíg még a harcot vállalhatjuk. A vezérkari főnök ezért azt kívánta, hogy politikánk egy mielőbbi háborúra irányuljon.”

És az Antant? Vilmos német császár írta később róluk: „Oroszország tulajdonképpen még 1914-ben sem volt teljesen készen. Januskevics hadügyminiszter és Szuhomlinov vezérkari főnök a háborút csak 1917-re tervezték.” Ugyanakkor azonban Szuhomlinov cikket írt pár héttel Szarajevó előtt, amelyben olvasható: „Oroszország készen áll, kell, hogy Franciaország is készen álljon”; sőt „Oroszország teljesen felkészült a Németországgal való párosviaskodásra, hogy az Ausztriával való leszámolásról ne is beszéljünk.”

És mit írt Szazonov, az orosz külügyminiszter a szerbeknek: „Szerbiának igéret-földje ott fekszik a mai Ausztria-Magyarország területén… Az idő is Szerbia érdekében és ellenségei romlására dolgozik, akiknek soraiban a romlás jelei már élénken mutatkoznak.”

A francia elnök Poincaré bíztosította 1914 januárjában az oroszokat arról, hogy Franciaország olyan messzire fog elmenni, aminő messzire Oroszország csak kívánja.” Ugyanolyan üres bianco csekk volt ez, mint amelyet Szarajevó után Vilmos császár adott Bécsnek.

De Poincaré ezt is mondta: „Oroszország előtt óriási jövendő áll, most van ereje virágjában… Két év múlva háború lesz. Minden fáradozásom csak arra fog irányulni, hogy készenlétünket minél jobban felfokozzam.”

Térjünk azonban vissza 1914. június 28-án esti óráira, amikor az orosz vezetés meghallotta a Szerbiának küldött osztrák-magyar hadüzenet hírét.

Oroszország volt ebben a történelmi korban Szerbia támasza és most a cár birodalmának vezetői attól tartottak, hogy Ausztria-Magyarország Bosznia-Hercegovina annektálása után Szerbiára is ráteszi a kezét. Miután az oroszok bízhattak abban, hogy a franciák kiállnak mellettük, bátrabban léptek föl. Nem a Monarchiától tartottak, mert abban biztosan voltak, hogy legyőzik, hanem a nagy német szövetségesétől. Na, az már keményebb dió volt, még a franciákkal együtt is. De ha Anglia melléjük áll – és ebben is jó alapon bízhattak -, akkor már győzelmi esélyeik vannak. Anglia esetén viszont nagyon kellett adni a látszatra: nem lehetnek kezdeményezők, elsők a hadüzenetben. Bökkenő viszont abban volt, amit a vezérkari főnök mondott. Oroszország mérete és rosszabb útviszonyai miatt kénytelen előbb mozgósítani, de akkor esetleg Anglia nem áll melléjük.

Szazonov elgondolkozva válaszolt Szuhomlinovnak:

– Akkor pedig, ha nem akarjuk, hogy mindjárt az első napokban nagy veszteségeket szenvedjünk, korábban kell mozgósítanunk. Így azonban mindjárt mi leszünk a kezdeményezők, a háború kirobbantói a világ előtt.

Magában számol. Igen, erre játszanak az osztrákok és a németek is. Az osztrákok csak a szerbek ellen üzentek hadat, ellenünk nem. Ellenünk még nem is mozgósítottak. A németek, mint a halálos pókok a sarokban lapulnak. Csendben, alattomosan várakoznak, hogy mi mit lépünk. Tiszta sakkjáték! Ha pedig mi nem lépünk, Ausztria-Magyarország gyorsan lerohanja Szerbiát. Márpedig Szerbia elvesztését nem tűrhetjük el. Tehát a világ közvéleményére fütyülök. Nekünk mozgósítani kell!

Szuhomlinov megjegyezte, hogy van egy harmadik lehetőség is: a részleges mozgósítás. „Csak az Ausztriával szomszédos kormányzóságokban mozgósítunk. A németekkel határosakat szigorúan kihagyjuk.”

Miközben külügyminisztere és vezérkari főnöke tanácskozott, Miklós cár kétségbeesetten felhívta unokatestvérét, II. Vilmos német császárt (Miklós cár, II. Vilmos és VII. György angol király unokatestvérek voltak; mindhárman Viktória királynő unokái. Valaha együtt nyaraltak Angliában.)

– Willy unokatestvérem! Ebben a szent pillanatban, mikor minden összeomlani látszik, óriási birodalmaink minden felelőssége ránk szakad… Willy! Előre látom, hogy rövidesen képtelen leszek már a rám gyakorolt nyomásnak ellentállni. A tábornokok, a vezérkar, de a miniszterek is egyfolytában gyötörnek. Egyre a lelkiismeretemre apellálnak, hogy állok majd a népem elé, a történelem elé, .., és a Mindenható elé! Tenni kell valamit! Vigyük az osztrák-szerb problémát a Hágai Konferencia elébe…

Vilmos császár nem válaszolt azonnal. Másik unokatestvére, az angol király, a Georgie is küldött üzenetet. Ő is ezt a Hágai Konferenciát emlegette, ami pedig szerinte nagy marhaság!

Közben megérkezett az orosz részleges mozgósítás híre Berlinbe. Bethmann-Hollweg kancellár azonnal üzenetet küldött Szazonovnak, hogy az orosz mozgósítási intézkedések folytatása mozgósításra kényszeríti Németországot, és hogy akkor az európai háború aligha lesz elkerülhető.

Szazonov külügyminiszter és a vezérkari főnök, Szuhomlinov azonnal újra tanácskozott. Szazonov kezdett:

– Most már látom, hogy az Ausztria-Magyarország elleni részleges mozgósítás kiváltja a németek beavatkozását. Nem lehet elkerülni a teljes mozgósítást, … márpedig mi nem engedjük át a központi hatalmaknak Szerbiát. Kérni kell az általános mozgósítási parancs kiadatását Őfelségétől.

Miklós cár boldogan fogadja őket:

– Talán még sem lesz háború! Képzeljék az urak a német császár sürgönyzött, fejedelmi és egyéni becsületszavával kötelezte el magát a béke mellé, ha lefújom a mozgósítást.

Szazonov hidegen válaszolt:

– Fel kell hívnom Őfelsége figyelmét arra – nyilván csak véletlenül kerülte el –, de ha mi leállítjuk a mozgósítást, akkor Szerbiát rövidesen lenyelik az osztrákok!

Miklós cár meghökkenve néz a miniszterelnökére, aki továbbra is hidegen folytatta:

– Továbbá fel kell hívnom Őfelsége figyelmét arra a tényre is, hogy a német császár nyilván ezt akarja elérni. Tiszta terepet az osztrákoknak.

Miklós cár hevesen: – Nem. Willy… azaz a császár becsületes ember.

Szazonov elfojtott gúnnyal válaszolt:

– Megengedem felség! Willy, akarom mondani Németország császára becsületes. De a környezete, azok a militáris tábornokok! Azok az egész világot meg akarják hódítani és Felséged az egyetlen, aki ma megállíthatja őket …. – a franciákkal és reméljük az angolokkal.

Miklós cár elkeseredve próbálkozott, hogy nem lehet-e a mozgósítást leállítani.

Szuhomlinov gyorsan, határozottan vágta rá:

– Felség, lehetetlen. A mozgósítást nem lehet csak úgy lefékezni és aztán megint nekiindítani, mint valami kocsit.

A cár másnapig kér haladékot, hogy döntsön.

Közben a német császár újabb sürgönyt küldött: ha Oroszország Ausztria ellen mozgósít, akkor nem vállalhatja a közvetítő szerepét.

Szaszonov, aki a sürgönyt átadta, hozzáteszi:

– A háborút többé nem kerülhetjük el. Németország nyilvánvalóan húzódozik a közvetítéstől; már csak azon iparkodik, hogy időt nyerjen. Ilyen körülmények között nem hinném, hogy Felségednek az általános mozgósítási parancs kiadását továbbra is szabadna halogatnia.

A cár összetörve adja ki utasításait az általános mozgósításra.

Megjelenik Pourtales, a német nagykövet, aki bejelenti a cárnak, hogy az orosz mozgósítást nem csupán fenyegetésnek és Németország kihívásának fogják tekinteni, hanem egyúttal a német császár személyes sérelmének is, mert hiszen ő még mindig a közvetítésen fáradozik.

Pourtales távozása után a cár még egyszer próbálkozik: sürgönyt küld a német császárnak:

Willy! Értem, hogy Te abban a kényszerhelyzetben vagy, hogy mozgósítasz; szeretnék azonban Tőled ugyanolyan garanciát kapni, mint amilyet én adtam Neked, hogy tudniillik ezek a rendszabályok nem jelentik még a háborút, és hogy tovább tárgyalunk egymással.

Vilmos császár megsértődik: Hát Nicky, Neked semmi az én ünnepélyes becsületszavam?

Szazonov rövidesen jelenti a cárnak, hogy megküldték a német hadüzenetet. Külön felháborítja a hadüzenet szövegének egy részlete:

– Őfelsége a Császár, fennkölt uralkodóm, a Német Birodalom nevében elfogadja a kihívást. – Szazonov dühöngve teszi hozzá:  – Mintha csak válaszolnának! Nem ők küldik a hadüzenetet, hanem ”csak” elfogadják a kihívást.

Miklós cár megsemmisülten ül. Szazonov kényszeredetten áll mellette. Mind a ketten hallgatnak.

Hirtelen egy sürgönyt hoznak be.

Vilmos császár küldte:

– „Nicky! Oroszország tartózkodjék minden határincidenstől! Mi is ezt tesszük. Willy.”

Hosszú szünet. Szazonov, mint aki nem hisz a fülének, elolvassa a sürgönyt.

Miklós cár döbbenten, de megkönnyebbülten felsóhajt:

– „De hiszen már három órája átvettük a hadüzenetüket. Felfüggesztették a hadüzenetet?” … Ha most sikerül a csapataimat a határon innen tartanom, akkor még minden jóra fordulhat!

Odafordul Szazonovhoz Gyorsan hívja fel Szazonov úr a német nagykövetet!

– „Nagykövet úr! Excellenciás uram. Szazonov vagyok.

Pourtales megdöbbenve:

-„Éjjeli négy óra van. Mi történt?

Szazonov hadarva válaszol:

„Császári sürgöny érkezett most nemrég Berlinből, amelyben arról van szó, hogy tartózkodjunk minden határincidenstől. Önök is ezt teszik? Tud róla? Felfüggesztik a hadüzenetet? Hogy egyeztessem össze ezt az üzenetet az Ön hadüzenetével?”

Pourtales álmosan válaszol:

– Nagyon sajnálom, hogy ebben a tárgyban nem tudok felvilágosítást adni. A kérdéses sürgöny talán korábbi keletű, mint az, amelyben utasítást kaptam, hogy a hadüzenetre vonatkozó nyilatkozatot tegyem. Egyébként pedig arra kell kérnem, szíveskedjék óhajtásaival az amerikai ügyvivőhöz fordulni, aki érdekeink képviseletét átvette. Négy óra múlva mi elutazunk …

S ezzel máris visszaakasztja a kagylót.

Magyar Irodalmi Lap