Összesöprik a vágóhidat fölnyalábolt széllel.

A messzeség döglött csapdái, bakancsok,

kiûzettek az ádáz alkonyatba sorstalan –

reggelre nem hoz beléjük primôr bokákat

a Mikulás,

                 a bendôjükben elemésztett

lábak brutális szaga ezer mennynek-csírázó

fonál: földhöz férceli az éteri orrot.

Összesöprik a vágóhidat fölnyalábolt széllel.

Nadrágok baljós alagútjaiban expresszként

robog a combok hiánya, napvilágra ki

sose ér,

            a nadrágok furulyaszárain kiszippantják

a fényt behemót mesterek,

                                          a Napból

megállíthatatlanul hull a korom.

A combok a terror baletti bájjal kifeszített

körzôi már, kimérik végsô köldökzsinórunk,

a vonítás hosszát.

Összesöprik a vágóhidat fölnyalábolt széllel.

                    Az elvérzés melódiája

elandalít, szamárfülelik kifordított

zsebek, az idôk végezetéig leszüretelve

méhük gyümölcsei, az öklök – elállnak

formalinban, akár vérben az emlékezet.

A behorpadt zubbonyok alatt, tavaszi

eget egyensúlyozva fején, ibolyatôvé

mégis megered egy lélegzetdarab.

Összesöprik a vágóhidat fölnyalábolt széllel.

Torkig ôszben a bôrkötényesek, oltani

szomjuk sapkákkal kimerik a szemgödröket.

Elherdált fejekbôl a két szándék

talapzatán megtartott esztergagép

gyémánt csigalépcsôt sorjáz.

                                               Szemérmes

halál ágyékkötôje itt a meztelenség:

az úthenger alatt télkeblû rónasággá

terebélyül a tükre, nincs isten,

ki leheletével betakarná.

Összesöprik a vágóhidat fölnyalábolt széllel.

Az elmúlás kovászodik a szörnyû halomban.

Egyenlítônyi kolbásszá megdaráltatik

a jövônek tartogatott szívverés is:

                                                     falja

két horizontig-száj, egymásba dörren

a harapásuk –

                        ez a tér,

                                    áttetszô koporsó,

mélyén vérrel bebalzsamozva, zászlóba

tekerve szorong a múmiagondolat;

behavazzák óriási margaréta-szirmok,

a picassogalamb kitépett szárnyai.

Magyar Irodalmi Lap