EBBEN AZ ORSZÁGBAN, ahol úgy látszik, ezután élnem kell, más a levegő, nagy a különbség a beszívott és a kilehelt levegő között, a gondolatok és a kimondott szó között, művészetté emelkedett a gondolatok elrejtése, a szavak kifacsarása. Ismeretlen szó járja az utcákat, a munkahelyeket, otthonokat: beilleszkedés. Vajon mit takar a kifejezés? Úgy nézem: bűnrészességet. Ha egy munkahelyen ilyen vagy olyan felfogás dívik, ami kerülendőnek tartja a tiszta gondolatokat, célravezetőbbnek a görbe utakat, a köz helyett csak az egyéni érdekeket képviseli – tartozom-e beilleszkedéssel? Ahogy egyszer gyermekkori háborgásaimat csitítani akaró Apám magyarázta: az embereket úgy kell elfogadni, amilyenek – s én megkérdeztem: igen, de kell-e hasonlítani is rájuk: Kell-e félfülűnek, félszeműnek lenni?
Telnek évek, életek. Hiábavaló iga vész kátyúba, s életünkből nagy karéj válik semmivé. Hétköznappá válnak ünnepek, s aratás nélküli a vetés. A taposómalom unalmassága megszokottá vált a mosolytalan arcokon. Hogyan szűnhetett meg? Kudarcba fulladnak talpraállási kísérletek, s mintha valami mágnes húzná lefelé azt, aki felfelé törekszik.
TELTEK SÚLYOS ÉVEK, nem tudható, melyik volt súlyosabb a másiknál. Szürke, terelhető tömeggé váltunk, s mihelyt valakinek kezd – ha szűkre szabott is – saját élete lenni, lecsap a kalapács, pedig üllőt nem is látni sehol. Hol van az az idő, amikor a társadalom egyedeit embereknek hívják majd? Nem nyájjá váltunk, csorda lettünk. Csorda, megnyirbált csorda, s figyelmünk arra korlátozódott – mikor halljuk az ostorpattogást, s mikor csap le ránk váratlanul az éppen hatalmon lévő pásztor ostora. Királyunk volt, talán túl sok is – úgy tűnik – talán nem is az országot kormányozták, talán a versengés foglalta el gondolataikat, irányította cselekedeteiket. Jólétben éltek, határozottan jólétben. A nép, tulajdonképpen ki a nép? Kikből áll a nép, akinek állítólagos akaratából történik minden? Hogyan is lehetne közös akarat, mikor csakis egyéni érdekek számítanak, s a harcosokat segíti sok egymásba nyíló kiskapu?
HALDOKLIK AZ ÉRTELMISÉG, s betegágyánál nincsenek jó orvosok. Huzatos ország ez, legjobbjainkat elszívta a Nyugat, növeli hírünket a nagyvilágban. Az itthon maradottak gúzsba kötött gondolataikat igyekeznek rendezni a hol lazuló, hol taposó prés alatt. Hüvelyknyi por lep kéziratokat, telnek polcok és vaskazetták, egymás fölé tornyosulnak, nem tudni, mikor jön a kéz, kihúzni a legalsót, mitől omlik a többi, mint kártyavár – semmivé téve gondosan felépített tartalmukat. Vékony a réteg, egyre vékonyabb, ki j-vel írja a muszájt, s gyermekeink soha-nem-volt dolgokat tanulnak az iskolában. Fogalmak vesznek homályba, feltámasztásukra talán soha sem lesz már igény. Vajon kevésbé csörömpölne hajnalban a kukás, utcasort ébresztve fel, ha több lenne a fizetése, a kórházi ápolónő embernek tekintené-e a betegeket, ha nem lenne létminimum alatt a keresete, csalna-e az eladó két dekát a vásárolt parizerből, ha elsején több pénzt tehetne le a család asztalára, házon kívül lenne-e munkaidő alatt a dolgozók fele, ha nem kellene másodállást vállalnia, visszaköszönne-e a portás, adna-e felvilágosítást vállvonogatás helyett, ha odacsúsztatnám legalább a napi cigarettája árát? Nem hiszem, mert valami végérvényesen elveszett, valami, amit talán kulturált emberi magatartásnak hívtak, még nem is olyan régen.
BESZÉDÜNK IS ELVESZETT: a magyar szó. Őrzésével kevesen foglalkoztak, s ők is vérszegényen, inkább csak reménytelen kísérleteket téve, egy-egy előadáson, vékony füzetecskében hívtak fel anyanyelvünk tisztaságára tízmillió magyart – a szavak hangtalanul szálltak a semmibe. „Magam alatt vagyok, a csaj elcsórta a lóvémat, volt a brifkómban pár rongy, eltűzött egy mácsó hapsival, klassz bringán, prutty-prutty.”
Művészeinknek kivételesen jó dolguk volt, hiszen két dolog közül választhattak, nagy szó ez! Vég nélküli volt a témák sora, lehetett festeni terem falát betöltő piros kombájnt, traktort leánnyal, vagy anélkül, fonó-szövő lányokat, vasöklű esztergályosokat, portrékat minden mennyiségben ugyanarról a személyről, aki ott függött minden valamirevaló iskola, iroda, gyár falán, s hatalmas plakátokon ott díszelgett kerítéseinken, aluljárókban – és lehetett választani a hallgatást, azaz segédmunkásként eltengődni valahogy, titokban festegetni nem időszerű képecskéket, vízpartot, hajnalhasadást.
Az ügyesség helyére ügyeskedés lépett, nem kellett hozzá képesítés, s akinek volt, az is letagadta, s munkakönyvébe az egyetemet végzett is pillarebbenés nélkül íratta be: végzettsége 8 általános. A leggyakrabban használt szó a megélhetés lett, erről folyt a szó országszerte, s gyanússá vált, ki színházba ment, vagy csinos, alig használt Trabantot vett. Ugyan miből, ugyan miből?
Világlátás nélkül halmozódtak évek évekre, s kérvényünkre három hónap után megjött szabályszerűen a válasz: Kérése ez idő szerint nem teljesíthető. Így hát nem mindenki látott világot Óperenciától Hebridákig. Voltak, akik páratlan ügyességgel, fillérekért szabadítottak meg sokakat utolsó értékeiktől, s ma elégedett mosollyal, szétvetett lábbal álldogálnak régiségüzletük küszöbén.
Az arisztokratákra erősen rájárt a rúd, nagy bűnnek számított a koronás bölcső, gyanúsak voltak, felettébb gyanúsak, s még gyanúsabbakká váltak azáltal, hogy arckifejezésükön mindig ott ült valamilyen riadalomféle, s annak a felismerése, hogy most olyasmit várnak el tőlük, amihez nem értenek, egyáltalán nem értenek. Sohasem csinálták sem ezt, sem azt, sem amazt. Tudták, mi a munka, persze, de csak hallomásból, a gyakorlat az más, egészen más. De idővel talpra álltak mind, talán valami ősi erő vezérelte őket – elkallódásról nem érkeztek hírek.
TELTEK-MÚLTAK AZ ÉVEK, s eljött az idő, mikor az első disszidens repült be az országba – hogy nem történt baja, éppenséggel semmi baja – követték a többiek, keringtek országszerte, akár a fecskék őszidőben. Kifogásoltak sok mindent, s kérdeztek hiábavalóságokat, értelmetlen miérteket, érdeklődtek romlásunk okai felől.
Eljött az az idő is, amikor mi utazhattunk nagyvilágot látni – csak ide a szomszédba –, s hazajőve, a sok gyönyörűséges látnivalót megemészteni nem tudván, napokra szótlanságba merevedtünk. Meg lehetett szokni, hogy értelmiségiek gyermeki egyetemekre kerültek, s meg lehetett érteni, hogy a tekintetek nem voltak többé elutasítóak, elfelejtődött a pária-mivolt. A régi értelmiség éppúgy építhetett, mint a paraszt vagy a munkás, vehetett kicsinyke darab földet, le is szedhette a termését, tarthatott kutyát is, már nem tekintették úri huncutságnak.
Lassan világosodni kezdett, hosszan tartott, s így jobban lehetett tudomásul venni. Így nem volt annyira meglepő, mikor lehullt a függöny, s nem éreztünk borzongást, mikor kockánként, hitelesítve, díszdobozba zárva árusítani kezdték egy-egy gondosan ledrótkefézett darabkáját.
A változást követően, hogy minden szabad volt, ami eddig nem, soha nem látott tobzódás kezdődött országszerte, biznisz lett a kulcsszó, varázsütésre keltek életre rövidke percek alatt nyugati nívójuk butikok, szállodák, s ékszerboltok kínálták a sok aranyat-ezüstöt, ami eddig sehol sem volt. Varázslat volt, igazán varázslat, ahogy a semmiből lett valami, a kopottból fényes, a szegényből gazdag.
A FOLYAMAT TART, egyre gazdagabb lesz egy vékonyabb réteg, s egyre vastagszik a nincstelenek tömege. Hogyan is kerülhettünk ilyen kátyúba, amin már csak a vontatás segít? Csúszás közben nem mindig figyeltünk a csúszásra – talán így történhetett. Azt hiszem, felelősöket keresni sohasem volt célravezető – inkább sietősen kellene elindulni mások által már kitaposott széles úton, amiről talán sejteni lehet, hogy hová vezet.
Valami elveszett, s minthogy az egésznek az egésze veszett el, így felsorolhatatlan. Az egészhez hozzátartoztak fogalmak – ma már semmit sem jelentenek –, létezett egy értékrend, ma elértéktelenedett lommá változott, batyuvá, mit cipelni tovább céltalan, s így nem is érdemes. Vajon miért kellett eldobnunk értékeinket? Miért nem éreztük meg, hogy a gyeplők elengedése után összefutnak a szekerek? Miért szoktuk meg olyan gyorsan a gúzsbakötés és a szabadság közti tartós állapotot, s miért hirdetjük üdvözítő mivoltát? Hogyan váltak fogalmak más jelentésűvé, miért nem bízunk egymásban többé, s miért engedtük el gyermekeink kezét? Hová vezet a farkastörvény? Az orvos szemében én miért a „következő” vagyok?
Az elsilányosodás egyik oka a tájékoztatás hiánya. Nem érdekel minket mások sorsa, saját dolgainkat gondosan magunkba zárjuk, csak ki ne szivárogjon betű se arról, hogy miként alapoztuk meg vagyonunkat – eltitkoljuk azt is, ha jót hallunk valakiről –, de feltételezett rosszat mindenkiről tudunk mondani. Ezt a mentalitást eltanultuk egymástól, nem sajátunk – mint ahogy az sem, hogy semmilyen tekintetben sem vagyunk tekintettel egymásra. Elvesztettünk mindent, ami az embert emberré teszi, illetve hagytuk elveszni – de mit kaptunk cserébe? Rohanást infarktusig a pénz után, a megnövekedett igények miatt. Miért növekedtek meg az igények? Miért nem jó többé szomjúság ellen a víz? Miért jár nekünk mindennek a tetejére tejszínhab? Miért érzi magát mindenki olyan nagyszerűnek, nézeteit egyedülállónak, üdvözítőnek? Miért nem hallgatjuk meg többé a másik felet, és miért bizonyítottuk be, hogy pénzzel minden elérhető? Miért nem kötelez többé az adott szó? Miért nincsenek elveink?
MONDJÁK, ilyesmik történtek az elmúlt évtizedek alatt, s történnek ma is – valahogyan nem vettem észre, mert igazából sohasem távolodtam el a bükköstől, Pali bácsi tanításaitól, s erdőben élve nem látni tisztán, mi történik ott, ahol nem véd az erdő. Ahol védelem nélkül ki van szolgáltatva mindenki mindenkinek, s ahol erő sincs, amiből meríteni lehetne.
Nagyjából, a havasok földjén is ilyen szavak esnek, de csak nagyjából. Ott nagyobb volt a nyomás, s így sokkal több erő kellett a feltámadáshoz, de feltámadás lett, az bizonyos. Sokan csatlakoztak a feltámadókhoz, olyanok is, akik nem voltak nyomás alatt, csak megérezték hova-tartozandóságukat. Nagy mágus a zene, a tánc – tereli együvé a különböző léptékűeket.
Azt is lehet hallani, hogy elégedetlenek az emberek, „legyen meg mindenünk”, mondogatják – elképzelni sem tudom, hová férne el a „sok minden”? A sok holmi között elférne-e a boldogság, az egymásra figyelés?
Persze lehet, hogy mindezek a foszlányok, amik néha elérnek hozzám, csak időtöltés, üres fecsegések, s itt, az erdő sűrűjéből kifelé látva a világosságra, úgy hiszem, a csodaszarvas már elindult.
Csak meg is találjon minket.
A fenti írás Kornis Gabriella: … Őrizz…, és én őrizlek Téged című kötetének önálló része, Képzőművészeti Kiadó, 1997.
Megjelent: Polísz, 2005., 79. szám.
Magyar Irodalmi Lap