Takácsné Oláh Judit: Hideg, csípős tavaszi nap volt, emlékszem. Fél Miskolc összegyűlt a temetésen. Hosszú-hosszú órák teltek el, és nem engedélyezték addig a szertartás elkezdését, mígnem csak a közvetlen hozzátartozók maradtak ott, meg a pap. Féltek, nehogy újabb zavargás kezdődjön. De a tömeg nem akart oszolni, nem és nem. Ott álltunk, fagyoskodtunk, órákba telt, míg lassan eloszlott a tömeg, csak akkor tarthattuk meg a temetést.
Dobos Marianne: A holttestet kiadták?
– Kiadták, de csak a köztemetőben lehetett eltemetni.
– Melyik Miskolcon a köztemető?
– A tetemvári temető folytatása a Hősök temetője, és utána van a köztemető, csak ott engedélyezték a temetést. Még két sorstársát is oda temették.
– Tudod, kik voltak?
– Nem, ők más perben szerepeltek, a nevekre már nem emlékszem. Ebben a perben csak ketten voltak, a bátyám meg egy másik fiatalember, de ő életfogytiglant kapott azzal a felkiáltással, hogy még csak 19 éves. 63-ban szabadult amnesztiával.
– De ti utóbb végakaratának megfelelően temettétek el.
– Az volt a kérése, hogy az avasi temetőben temessék, mert onnan láthatja szeretett Bükkjét. De csak egy év múlva engedélyezték, hogy a családi sírboltba temethessük el. Szegény édesapám ment az exhumálást intézni, neki kellett intézkednie, hogy valóban mindent rendben végezzenek. Szegénykének ez borzasztó újra-fájdalom volt. Bátyám halála egész életünket meghatározó, fel nem dolgozható tragédia volt egész családunk számára. Az idők folyamán ki-kiújuló fájdalom forrása. Ha nem lehetett róla beszélni, legalább az utódok számára leírta a történéseket édesanyám, egy nagyon szép emlékezést készítve a fiáról, egy kis könyvet, az a címe, hogy Élt 21 évet.
– És ez később megjelent?
– Ő ezt akkor írta, amikor még csak beszélni sem lehetett erről. A családunk tagjainak, az utódoknak írta, bemutatva, hogy volt egy olyan ősük, akire büszkék lehetnek.
Élt 21 évet
Emlékezés drága kis Fiamra, akinek azért kellett meghalnia élete tavaszán, mert szerette hazáját s az embereket.

Már több mint hét hónapja itt hagytál bennünket, drága kis Fiam, s elköltöztél abba a szebb hazába, ahol nincs kegyetlenség és igazságtalanság, csak szeretet. Neked ott nagyon boldognak kell lenned, mert a Te szívedben nem volt más, csak szeretet mindenki iránt, mint ahogyan egy távol élő, mély érzésű kislány mondta emlékedre írott versében:

„Nem vihetek virágot sírodra,
Ezt a pár sort küldöm el helyette,
Gyászemlékéül megállott szívednek,
Mely az embereket oly igen szerette.
Túlságosan jó voltál a földre,
Visszatértél hát égi hazádba…”
Hiszem, hogy ott, az égi hazádban jobb neked, mint ebben a gyűlölettel, önzéssel teli világban, ahol mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogy felülről dirigálják, de azt az űrt, mely távozásoddal támadt szívünkben, soha semmi nem fogja tudni betölteni. Ez a rettenetes hiányérzet halálukig fogja kínozni, mardosni mindazoknak szívét, akik téged igazán szerettek.
Drága, egyetlen kis Fiam, azóta bizonyára te is tudod, hogy téged itt mindenki hősnek tart. Nemcsak azok – bár ezek rengetegen vannak –, akik ezt nyíltan is hirdetni merik, de a félelmükben hallgatók s hallgatva szenvedők is, sőt még a megalkuvó „alkalmazkodók”, bőrüket féltő talpnyalók tábora is. Hiszem, hogy még gyilkosaid is meg vannak róla győződve, hogy ártatlanul ítéltek halálra. Nem is nagyon lehet őket kárhoztatni,  hisz mindenki tudja, hogy nekik is parancsolnak. A megtorlás nem a mi dolgunk. Bízzuk csak azt a legnagyobb Bíróra. Egyszer majd felelni fognak bűneikért! Ha nem itt, hát odafent.
Bár nem volna csoda, ha a vérző anyai szív megátkozná őket Arany János szavaival:

„Apadjon el a szem, mely őt célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!”

– De én ezt nem teszem. Én csupán saját szavaikat tartom szemeik elé:
„Egy emberéletet kioltani nem nehéz dolog. Egy pillanat is elég hozzá. De közöttetek szülők is vannak: apák, anyák. Hány évig kínlódtatok, fáradoztatok, mennyi áldozatot vállaltatok, míg a kis csecsemőből embert neveltetek. Gondoljatok hát magatokra, gyermekeitekre! Emberélettel gazdálkodni nagy felelősség…” (Megjelent a Népakarat 1957. június 11-i számában.)
A felelősség tehát őket terheli. Ők gazdálkodtak az emberéletek ezreivel. S még hozzá hogyan gazdálkodtak!
Te kis Fiam, soha senkit sem bántottál, csak segítettél, akin csak tudtál. Már kis gyermekkorodban hős voltál. Már kis diákkorodban életet mentettél. Egyik kis osztálytársadat mentetted ki a vízből saját életed kockáztatásával. S azóta is hány életet mentettél ki barlangból, szakadékból. S hogy mennyire szeretted az embereket, arra legjobb bizonyíték, hogy 1956. október 26-án is megmentetted egy államvédelmi rendőrtiszt életét.
Már egészen zsenge korodban is a szegény, elhanyagolt gyermekek voltak legjobb barátaid, játszótársaid. Azok közt osztottad szét kedvenc játékaidat, legjobb falatjaidat. S ilyen maradtál később is. Mindig azt nézted, hogyan szerezz örömet barátaidnak. Az utolsó ingedet is képes lettél volna odaadni a rászorulónak.
S mi történt 1956 októberében? Boldog voltál te is, mint igen kevés kivétellel mindenki Magyarországon. Ezt az „egész kevés kivételt” is csak feltételezem, mert én nem találkoztam olyannal azokban a napokban, aki nem lett volna határtalanul boldog. A szívek örömmel és reménykedéssel teltek meg, mert úgy látszott, hogy az élet újra szép lesz. Annak ellenére, hogy onnan felülről hónapok óta az ellenkezőjét bizonyítgatják, harsogják, reklámozzák szerte a világba, ma már mindenki tudja, hogy bizony forradalom volt Magyarországon 1956 októberében. Az ifjúság s az egész nép szívét a 48-as ifjak lelkesedése hatotta át s Petőfi, Kossuth szelleme ragadta magával. Mindenki úgy érezte, hogy „sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer”. Tudták, hogy „csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”, hát mertek s új hősök születtek a harcban. Vagy talán ez is ellenforradalomnak számít? Ellenforradalom az, ha egy nép le akarja rázni magáról az idegen igát? De ne lovagoljunk a szavakon! Ha a szovjet uralom forradalomnak számít a magyar nép életében, akkor 1956 októberében valóban ellenforradalom volt. Nem az elnevezés számít, hanem az eszme, melyet az elnevezés fed. Azt pedig csak a csecsemők és szellemi fogyatékosak nem tudják, hogy itt igenis szovjet uralom van. A magyar vezetők – kényszer alatt, vagy anélkül? – de egy lépést nem tesznek a szovjet dirigensek tanácsa és beleegyezése nélkül. Szovjet gyarmat vagyunk s ugyancsak kihasználnak bennünket. Aki csak kicsit is túllát az orrán, az tudja, miért ilyen alacsony az életszínvonal hazánkban 13 évvel a háború befejezése után. Ami kis könnyebbséget tapasztalhattunk az utóbbi hónapokban anyagi téren – beszolgáltatás eltörlése, részleges fizetésemelés, stb. – az mind az úgynevezett „ellenforradalom” eredménye. De hol vagyunk még így is a háború előtti életszínvonaltól? Hasonlítsuk össze az első világháború s az azt követő zavargások utáni 13. évet a mostani életünkkel. Családunk soha nem tartozott a tőkések osztályához, de egy kishivatalnoknak is volt olyan fizetése 1933-ban, hogy a legszükségesebbekre mindig jutott, amennyi kellett, sőt maradt szórakozásra is. Nem a levegőbe beszélek. Vegyen a kezébe bárki papírt és ceruzát s számoljon! Ha a ruházati cikkeket veszem összehasonlítási alapul, akkor 1933-ban 5-6-szor volt nagyobb a reálbér, mint napjainkban, ha pedig például a húst és zsírt veszem számításaink alapjául, akkor is legalább négyszer, ötször olyan jól boldogultunk, mint most. Ehhez nem kell kommentár.
Egyeseket talán megszédít a propaganda, melyből – sajnos – százszoros normával dicsekedhetünk. Ott van például a sajtó. Aki elolvas egy újságot Magyarországon, joggal hiheti, hogy itt mindenki boldog és megbékélt. Valóban békesség van hazánkban, de miért? A legbátrabbakat eltették láb alól, a többiek jó része börtönben ül. S akik szabadon járkálnak, azoknak is állandóan fejük felett lóg a Damoklész kardja. Ha ismerőssel találkoznak, körülnéznek, mielőtt megszólalnának. Ha az a sok gumibotos rendőr, aki úton, útfélen vigyáz a „béké”-re, nemcsak a szavakat hallaná, de a gondolatokban is olvasni tudna, félek, nem sok járókelő maradna az utcákon. Mert ma – mint mondják – szabadság van a demokratikusan gondolkodók részére és diktatúra az ellenség számára. Ez a probléma azonban ismét igen relatív. Az újságok például mind demokratikusak a szocialista fajtából, ami annyit jelent, hogy mindegy, melyik újságot veszed kezedbe, mert mindegyikben szóról-szóra ugyanazt találod. Na már most: aki az újsággal egy követ fúj, az jó demokrata, aki csak egy hajszállal is eltér attól, az már ellenség, ellenforradalmár, reakciós, fasiszta. Van tehát sajtó– és szólásszabadság, de ha nem pontosan azt írod és mondod, amit felülről diktálnak, akkor könnyen ott találhatod magad a börtönben Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán és társai mellett, esetleg mindjárt a másvilágon ébredhetsz fel. Ellenben, ha a felülről kiadott jelszavakat jól beszajkózod, akár mindjárt újságíró lehet belőled, sőt szónokolhatsz a népgyűléseken. De hagyjuk a politikát! Jóllehet ma nem igaz hazafi, aki nem politizál, de vajon politizálás-e az, ha valaki elfújja a kiadott jelszavakat? Mert más nótát itt nem lehet fújni! Ezért kell az „egypártrendszer” Magyarországon. Ellenzék? Különvélemény? Annak itt nincs helye! Pedig egy igazság csak akkor lesz valóban igazság, ha azt több szemszögből is annak látják. Több párt: többoldalú vélemény, bírálat. Csak ez mentheti meg az igazságot az elferdüléstől, különböző irányba való eltolódástól.
Hányszor hallottalak ilyesmiről beszélni, kis Fiam. 21 éves voltál csupán, de most látom, mennyi bölcsesség volt szavaidban. Sohasem beszéltél gyűlölettel a mások véleményéről. Hányszor kifejtetted, hogy mennyi szép elgondolás s mennyi igazság van Lenin szavaiban, törekvéseiben, de erőszakkal nem lehet megváltani a világot. Át lehet venni belőle, ami szép és jó, de miért kell ezzel egyidőben megfeszíteni Krisztust, megsemmisíteni a vallást, kiölni az emberek szívéből a hitet? Mert ezt teszik ma, hol nyíltan, hol csak burkolt formában. A kommunizmus csak 40 éves, a keresztyénség viszont közel kétezer éves, az Istenben való hit pedig oly régi, mint maga az emberiség.
Milyen alapon mer Lenin birokra kelni Istennel? Azért, mert Isten hosszútűrő és késedelmes a haragra, még nem ok, hogy az ember istenítse magát! Vagy talán már elfelejtették, hogy

„Mi Isten nélkül, Isten ellen épül,
Az mind leomlik s széthull törmelékül”?

Pedig ezzel számolnia kell a magát istenként dicsőítő embernek! Még akkor is, ha űrhajóival a csillagokat is eléri!
Hányszor mondtad, kis Fiam, hogy miért nem elég az emberiségnek az a szocializmus, melyet Krisztus hirdetett. A szeretet munkája talán lassúbb, de az eredmény biztosabb s főleg tartósabb, mint az erőszakos intézkedések. Miért nem élhet mindenki hite és meggyőződése szerint? Azt felelik erre odafönt, hogy hisz vallásszabadság van! Hogy mennyire nincs, arra kár szót pocsékolni, mert ezt ma mindenki tudja.
S hányszor elmondtad „októberben”, hogy végre talán szabadok leszünk. Lefoszlik rólunk az évszázados idegen átok. Először a tatár és a török, majd a szörnyű Habsburg-uralom. És most? Cseberből vederbe estünk. Nagy szomszédunk, aki a nap minden órájában segíti a kis magyar népet, rakta a legnehezebb bilincset kezeinkre. Októberben mindenki úgy érezte, hogy ez a bilincs végre lepattant kezeinkről. Mindenki – kivétel nélkül – boldog volt, s a reménység fényes szivárványa ragyogott néhány napig a magyar égen. Nagy árat fizettünk ezért a rövidke boldogságért!
Épp a napokban kaptam egy levelet, mely híven tükrözi az emberek mostani érzéseit. Idézek belőle néhány sort, mert egy cseppben tükröződhet az egész tenger:
„Visszaemlékszem a tavalyi november 1-re, amikor minden ablakban gyertya égett az elesett hősök emlékére. A szívek telve voltak boldogsággal és reménységgel. S mi lett belőle? Eleinte mindent megígértek, többek között azt is, hogy senkinek nem lesz bántódása, aki az »ellenforradalomban« részt vett. Hamar beigazolódott, hogy hazugság volt minden szavuk, s ilyen hazugságok sorozatán épül fel az egész rendszer. Éppen ezért kártyavárként fog összeomlani előbb-utóbb. Mert »nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…«,  »még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez száz ezrek ajakán«. S valóban százezrek imádkoznak a jobb kor eljöveteléért…”
Igaza van a levélírónak. Hogyan is bízhatna az ember egy hazugságokon épült rendszerben s annak vezetőiben!?
És én mégis tudtam bízni bennük, kis Fiam! Mikor kegyelmi kérvényedet felterjesztették, felmentem azokhoz, akik ma az élet és halál urai, s látván, hogy nincs semmi olyan bűnöd, mely halálbüntetést von maga után, megígérték, hogy kegyelmet adnak. Hát így lehet bízni a szavukban! Az is lehet azonban – s ez a legvalószínűbb –, hogy nekik is parancsolnak. Ezt nevezik belügyekbe való bele nem szólásnak! Ez a külföldi diktatúra a legnagyobb baj ma Magyarországon. Hogy ez ne így legyen, azért haltál meg Te is, kis Fiam!
Hiszem azonban, hogy ez a nagy áldozat, amelyet a tavaly októberi hősök hoztak, nem volt hiábavaló. Velem együtt hiszi ezt ma minden igaz magyar. Nincs messze az idő, amikor Isten megelégeli az emberi gőg fennhéjázását, s az igazság diadalmaskodni fog a mi kis országunkban is!
Bizonyítja ennek a reménységnek a realitását az a sok-sok levél, melyet az ország minden részéből kaptam, ismerőstől, ismeretlentől egyaránt tragikus halálod után. Diákoktól éppúgy, mint munkásoktól s higgadt, komoly értelmiségiektől. Főleg sok sportolótól, hisz téged – mint első osztályú sportolót, versenyzőt, s anynyi oklevél s érem tulajdonosát – mindenütt ismertek az országban.
Az egyik például így ír: „A legnagyobb feladat mindnyájunk számára méltóan viselkedni drága gyermekük mártíriumságához. Nem halt meg hiába. Bekerült a történelem aranybetűs lapjára. Az egész magyar nép szeretete kíséri, csak még nem jött el az idő, hogy ezt megfelelő módon kinyilvánítsa. Mindannyiunk boldogabb jövőjéért áldozta fel nemes, ifjú életét. Az erőszak csak rövid ideig tud diadalmaskodni az igazság felett. Bizonyos, hogy ez a rendszer az önmaga súlyos hibái miatt fog elpusztulni. Ehhez nem kellenek csodák. Ez az élet természetes folyamata. Az élet mindent kivet magából, ami az Isten törvényeivel ellenkezik. Az isteni erő – mely minden ember adottsága – anélkül, hogy tudnánk, legyőzi ezt a barbár, csak az anyagra épített rendszert. Isten megengedte, hogy Magyarország, ez a kis elnyomott nép legyen az, aki ezt a szörnyű rendszert megbuktatja. Mert megbukott az orosz és kommunista rendszer 1956 október-novemberében. Még egy ideig az erőszak s a túlerő fönntartja, de az egész művelt világ elismeri, hogy a magyar nép az, aki megbuktatta…”
Sok levélíró meg arra mutat rá, hogy Te mindenütt ott voltál, ahol segíteni kellett, s mennyire szeretett ezért mindenki. Különösen a bátorságodat, hősiességedet hangsúlyozza ki minden levél, s hogy ez mennyire helytálló megállapítás, azt akkor érti meg az ember, ha utolsó heteidre, napjaidra gondol drága, hőslelkű kis Fiam.
Már a rendőrségen nyugodtan, bátran s a valóságnak megfelelően mondtál el mindent. Nem volt nagy bűnöd, s azt is letagadhattad volna. Nem tetted. A helytállás volt elved s megvetettél minden gyávaságot, meghunyászkodást. S ezen elvek mellett végsőkig kitartottál. Hányan hívtak, vagy biztattak, hogy menj külföldre. Mehettél is volna könnyűszerrel, de nem tetted. Azt mondtad, csak a gyávák mennek el, s idézted Reményik Sándor versét:

„Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.”

Hát jutott egy nyugalmas sarok, de csak a föld alatt. De hadd szóljak néhány szót a dicső rendszerre jellemző tárgyalásról is! Nyugodtan néztünk elébe, hisz egyebet sem olvasunk az újságban, mint a törvényesség dicsőítését. A törvényesség nálunk – állítólag – minden vonalon érvényesül. Gondoltuk, ha ez így van, nagyobb baj nem történhet, hisz nem öltél meg senkit, még csak meg sem sebesítettél. A mérleg másik serpenyőjét úgyis lenyomja majd a sok mentő körülmény: fiatalságod, annak igazolása, hogy a kritikus időpontban nem is voltál a gyilkosság színhelyén, sőt másutt még te mentettél meg egy ávós tisztet a biztos halálból, stb. stb. Sorakoztak a mentő tanúk, az ügyvéd becsületesen felkészült a védelemre. És mi történt? Beszélhetett az ügyvéd, de akár a kutya is ugathatott volna helyette. A törvényesség csupán annyiban nyilvánult meg, hogy végighallgatták a védőbeszédet, de se a mentő tanúk vallomására, sem az orvosi vizsgálatra nem adták meg az engedélyt. Hogy is adták volna, mikor a halálos ítélet már a tárgyalás megkezdése előtt meg volt írva. Ha meghallgatják a védelem tanúit, akkor már bajos lett volna a halálos ítélethez visszakanyarodni. S hogy a Legfelsőbb Bíróságnak is megkönnyítsék a dolgát, azaz még csak véletlenül se adódjék valami vitatható kivezető út, úgy összekeverték s elködösítették az egész vádiratot, hogy ember legyen a talpán, aki megért belőle valamit. (Az érthetetlenség miatt még az Elnöki Tanács is visszaadta nekik az egész ügyiratot.) S mivel ott ugyanazon útmutatás szerint dolgoznak, természetes, hogy az elködösített vádirat csak kapóra jött nekik. Ráadásul közvetlen a tárgyalás előtt volt egy ügyészi értekezlet Pesten, ahol parancsba adták ki, hogy mindenkit, aki az „ellenforradalom”-ban részt vett, halálra kell ítélni. (A jobb érzésű ügyészek és bírók erre le is mondtak állásukról.) Állítólag több mint 2000 „ellenforradalmárt” végeztek ki azokban a hetekben, de lehet, hogy sokkal többet. És hányan vannak börtönben? Több tízezren. S internáló táborokban, biztonsági őrizetben? Isten tudja! S hányan menekültek el, vállalván a kínzó hontalanságot? Kb. kétszázezren. Persze ezeket az adatokat nem lehet pontosan tudni.
Felmerül a kérdés: ki adta ki parancsban, hogy az összes „ellenforradalmárokat” halálra kell ítélni azokban a hetekben, hogy ezáltal valamiképpen gátat vessenek a hazáját szerető nép mindenre elszánt harcának? Nem, nem az Elnöki Tanács, nem a mi idegen uralmat kiszolgáló „vezetőink”, hanem maga a Szovjet Parancsnokság. Utólag megtudtuk, hogy az Elnöki Tanács neked is megszavazta a kegyelmet, drága kis Fiam, s szovjet parancsra végeztek ki.
Miskolcnak akkor már sürgősen szüksége volt egy mártírra, hogy ezzel megfékezzék Borsodot, mint írták, a forradalom egyik fészkét s fő gócpontját. Volt ugyan itt mártírjelölt (Lukovics), aki akkor egy kommunistát lelőtt itt, de mivel ő csak 19 éves volt s ráadásul szovjet állampolgár, nem ítélhették halálra. A 21 éves magyar állampolgár már meghalhatott ártatlanul is. Itt csak a rendszer érdeke számít! Sok-sok ártatlan egyén tragédiája vádolja ezt a rendszert, de egyéni érdek itt nem számít, a kommunista rendszer lelkiismerete pedig sok mindent elbír!
Aztán már gyorsan peregtek le a film utolsó kockái.
Ha eszembe jut a búcsúzás tőled, drága kis Fiam, életemnek ez a legrettenetesebb napja, vagy az a szörnyű éjszaka, melyet egyedül töltöttél a halál kapujában, s az a borzalmas reggel, amikor azt számolgattam magamban, hogy talán most leheled az utolsót…, szinte a szívverésem áll el még ma is. A sok szörnyűségen azonban keresztülragyog melegen sugárzó szereteted, mindent legyőző hited s példaként világító hősiességed!
Még akkor, abban az utolsó szörnyű küzdelemben se magaddal törődtél, csak szeretteid miatt fájt nagyon a szíved. Egész éjszaka írtál. Szívedet küldted el e levelekben azoknak, akiket legjobban szerettél.
Hogy nemcsak az anyai szeretet láttatja velem lelked, egyéniséged ragyogó szépségeit, annak igazolására idézek néhány sort hosszú – a cenzúra által ugyancsak megnyirbált – búcsúleveledből. Egész éjszaka róttad a sorokat kicsi Fiam, egészen reggel 5 óráig. S 6-kor már nem éltél.

„Nehéz a búcsú és fájdalmas! Az élet rövid, a halál még rövidebb, de az örökélet hosszú. Hiszek Istenben s így hiszek a túlvilágban is. Halálom Isten rendelése s Isten akaratában mindnyájunknak meg kell nyugodnunk…
Nem sokat éltem, alig 21 évet, de úgy érzem ennek a rövid kis életemnek is volt valami értelme…
Ne tessenek nagyon elkeseredni. Elhiszem, hogy fáj fiuk elvesztése, de Juditra tessenek gondolni. Tessenek őérte dolgozni! Neki még boldognak kell lennie, ha már én nem lehetek boldog itt a földön…
Nagyon szerettem a természetet. Lelki szemeimmel most is világosan látom a Bükk, Mátra, Tátra rengetegeit, ösvényeit, tájait. Ha láttam egy vén tölgyet, szeszélyesen nőtt törzsű fát, vagy egy csodálatosan szép sziklát, megálltam és imádkoztam, mert Istent láttam benne. Láttam, mily nagy az Isten s mily kicsinyek vagyunk mi, emberek…
Tessenek erősek lenni! Judit legyen mindig szemük előtt. Az élők szívét még boldog öröm fogja eltölteni. Borúra jön a derű!…
Szüleim, búcsúzom most már egy egész életre. Isten kegyelmébe ajánlom mindnyájukat s kérem rájuk Isten áldását. Írhatnék még sok mindenről, de nem lehet. Tetszenek gondolni, hogy mit. Azt sem tudom leírni, hogy mennyire szerettem kedves Szüleimet – ahogyan csak egy fiú szeretheti szüleit –, s drága kis Húgomat… Kis Húgom, fogd meg szüleink kezét s legyetek erősek! Vigyázz Anyukára!…
Nem fogok sírni, csak imádkozni. Bátran megyek a halálba… Mindenkit csókolok a haláláig, s ha lehet, azon túl is szerető fiuk, Miklós.”

Megtudtuk, hogy a halálba valóban emelt fővel, bátran mentél. Még te bátorítottad roskadozó, beteg sorstársadat is. Utolsó szavaid voltak: „Felvirrad még Magyarországra!”
Mindenki meg volt rendülve. Nemcsak a rendőrök, akik hozzá lehettek szokva a kivégzésekhez, hanem még az ítélet végrehajtója, az az érzéketlen, fásult ember is egészen összetört. „Isten, Isten! Csak ne nézett volna rám olyan szépen!” – kiáltozta végig az utcán.
Mostanáig volt bőven alkalmam meggyőződni arról, hogy itt, Miskolcon az egész városban mindenki ártatlannak s hősnek tart a szó legigazibb értelmében. Persze erről ma még nem szabad hangosan beszélni. De hiszem, hogy eljön az idő – bár én már nemigen érhetem meg azt, – hogy nem lesz bántódása annak, aki az 1956 októberi hősök dicséretét ajkára veszi. Ezt szilárdan hiszem, s ez a hit ad erőt, drága kis Fiam, az elvesztésed feletti nagy fájdalom elviseléséhez. Adja Isten, hogy ez a hit mielőbb beteljesedéshez vezessen, hogy valóban felvirradjon a hajnalcsillag a magyar égen!

Mindezeket az utókor számára írtam. Nem a nagy nyilvánosságnak, csupán családunk utódainak, hogy emlékezzenek néha arra a csupa szív, hazáját, népét igazán szerető, hőslelkű ősükre, aki életét adta azért, hogy ők boldogabb, nyugodtabb életet élhessenek.

Folytatjuk…

Megjelent: Polísz, 5005. 79. szám
 

Magyar Irodalmi Lap