Az oroszok megszállták Tunéziát
 

Legalábbis egy Marhaba Salem nevű tengerparti szállodában, az észak-afrikai ország középső részén elterülő Sousse (ejtsd franciásan: „szusz”) városában. Egyik hétről a másikra, mondhatni, egy szuszra szállták meg. A kies hófehér szálló labirintusszerű folyosóin, az agyon klimatizált ebédlőben, a városközpontba vezető utak mentén mindenhol orosz szót lehetett hallani. A tengerben lubickoló, a fedett úszómedencébe fejest ugró és mindenkit lefröcskölő, a dús oázisra emlékeztető belső kert édes tehertől roskadozó datolyapálmái alatt harsányan röhögve közlekedő, éjjel a fülrepesztően dübörgő zenére részegen gajdoló emberek szinte mind oroszok voltak, s azok is, akiknek éktelen ajtócsapkodás jelezte hazatértét. Az étteremben a telefújt papír zsebkendőt hátradobták a mögöttük álló asztalra (szerencse, hogy nem valakinek a levesébe vagy kávéjába toccsant), tányérjukat mindig dugig szedték, s amit rászedtek, annak tekintélyes része ott maradt, de olyan is előfordult, hogy az orosz többséget el kellett különíteni a többi nációtól, mert közelharcra került sor a svédasztalra kirakott rúd szalámikért. Ezeket ugyanis éhes oroszaink egészben az asztalukra mentették. Egy másik honfitársuk minden ingyen kapott alkoholt megivott, amire pedig ott helyben nem győzött rá, azt valami nejlonszatyorba bújtatott kannafélébe csurgatta („fejte”) az asztal alatt… Idős és fiatal orosz mind egyforma volt: neveletlen, harsány és erőszakos.
A rendszerváltozás után nagyvonalúan elhatároztam, hogy nem fogom gyűlölni az orosz népet (persze, addig sem a népet gyűlöltem, hanem az elnyomó rendszert és képviselőit). Hiszen ők, ha lehet, még nálunk, magyaroknál is többet szenvedtek – saját maguktól. Ez a mostani élmény egy kicsit megnehezíti a dolgomat. Azért mentem Tunéziába, hogy két hétre kiszakadjak a magyar környezetből, mert bár nem tudnék máshol élni, csak Magyarországon, rövid időre elszakadni mégis felséges élmény. De most ezek az oroszok beleköptek a levesembe – szinte szó szerint. A magyar félmúlt gyászos fejezetére emlékeztettek, magukkal hozták a pálmafák alá, a Száhel-övezetbe közös rossz emlékeinket. A kerti oázis fáinak csúcsán gurgulázva éneklő afrikai madárkák fejvesztve menekültek a levegőben csörömpölő „Szása” és „Szerjozsa” meg „Igyí szudá!” üvöltésektől, amelyek sehogy sem illettek a tengerkék afrikai ég alá. Tisztában vagyok vele, ez viszonylag olcsóbb szálloda, ide a szegényebb orosz jön, de a más nációjú szegényebbek miért nem olyan bunkók, mint ők? Hol van az előírva, hogy a szegény orosznak kell a legbunkóbbnak lennie? És mennyire szegény, ha el tud utazni Tunéziába szeptember első felében, főszezonban? Mennyire szegény, ha mindig fejedelmi borravalót ad a pincéreknek az ebédlőben, akik ezért a kis kereset-kiegészítésért a lelküket eladva, mézes-mázosan hízelegnek a bunkóháziaknak?
A „szocializmusra” nem csak az oroszok emlékeztettek. Érkezéskor a monastiri repülőtérről busszal szállítottak bennünket Sousse-ba. Augusztus 30-a volt – este, sötét, és Afrikához képest meglepően hideg. Barátságtalan, futurisztikusan csillogó-villogó ipari építmények mellett haladtunk el, koszos, sivár, elhanyagolt külvárosi vidékeken keresztül. Üdülőövezetnek semmiképp sem mondta volna az ember…
A fárasztó, egész napos utazás után borús hangulatban arra gondoltunk: „Na, ez sem kezdődik valami jól.” Mindenfelé pocsolyák, építkezések, az átmenetiség érzése. Akár egy harmadik világbeli szocialista ország az erőltetett iparosítás korában, úgy harminc évvel ezelőtt.
Az arab idegenvezetőnk, aki annak idején Magyarországon tanult laboránsnak, és egész jól beszélt magyarul, – mivel nehezen kimondható arab neve volt, egyszerűen „Sanyi bácsinak” hívatta magát – szóval, ő mondta, hogy egyszer három hónapig Tunéziában is volt szocializmus, „de nem volt hozzá elég pénz.” Érdekes, futott át az agyamon, akkor mi nagyon jól állunk, hiszen nálunk negyven évig volt. Ez megnyugtató… Mindenesetre Tunézia iparosításában hazánk is segédkezett, kutakat fúrtunk, vizet hoztunk a felszínre, Ikaruszok tán még most is futnak a tunéziai utakon, bár nyilván rettenetes állapotban vannak… Itt életveszélyes taxiba, vagy alkalmasint bármilyen más négy- vagy többkerekű járgányba szállni, mert a tulajdonosaiknak nincs pénzük karbantartani őket, csak használtan megvenni. Itt az autók addig mennek, amíg teljesen szét nem rohadnak az utazó alatt.

A szegénység fehér virága
 

A tunéziaiak nagy többsége a mi fogalmaink szerint nagyon szegény, de a legtöbben – ha nem is büszkén, de – méltósággal viselik szegénységüket. Érdekes módon itt nincsenek hajléktalanok, a szó magyar értelmében. Nincsenek az út mellett részegen fetrengő, kéregető, kalapozó, emberi mivoltukból teljesen kifordult roncsok. Minden nincstelen arab kínál valami apróságot azért a csekély alamizsnáért, amit kapni szeretne. Sok fiatal fiú pici jázminvirágcsokrot „árul”, – no, persze eléggé erőszakosan – és nem veszi zokon, derűs lélekkel fogadja az elutasítást. Tudja, hogy ha százszor nem sikerült, százegyedszer sikerülni fog túladnia egy émelyítően bódító illatú csokron. Az a fiú, aki nekem is megpróbált elsütni egyet, – sikertelenül – másnap már megismert és köszönt, valahányszor találkoztunk. „Jó estét, minden rendben?” – kérdezte franciául. „Oui – feleltem. – Minden rendben.” Sokszor ültem az útszéli padon, és figyeltem az embereket, őt is. Ha sikerült eladnia (az eurónál valamivel kevesebbet érő) egy tunéziai dinárért egy csokrot, turisták tapsoltak neki a szinte lehetetlen teljesítményért. Mindig derűs volt, sosem keseredett el a kudarc miatt. Bár – meg kell hagyni – neki könnyebb dolga van, mint egy magyar hajléktalannak: nem kell fél éven át fagyoskodnia. Afrika napja sok mindent feledtet az emberrel. Ha a szegénységet nem is, a hideget mindenképpen.
Karthágó
Lélekben a dicső római történelemmel felvértezve érkeztünk a fővárostól, Tunisztól nem messze fekvő Karthágóba. Nem sok mindenre számítottunk, lévén, hogy a rómaiak a város lerombolása után a hagyomány szerint még sóval is beszórták a helyét. Az egyik, tenger partján elterülő romkertben egy irdatlan méretű római fürdő, Antoninus Pius termái mellett mindössze néhány szobányi területen találtak maradványokat az elpusztított pun világvárosból. A punok nem nagy dicsőségére. Ugyanis egy áldozati szent hely látható ott, ahol gyerekek tömegeit áldozták az isteneknek, mielőtt áttértek volna az állatáldozatra. Olyan sok négy és tizenkét év közötti gyermeket fojtottak meg és égettek el hatszáz év alatt, hogy a hamvaikkal töltött urnákkal megtelt a templomokhoz tartozó terület, és még egy sor urnát helyeztek az előzőek tetejére… A mindenit, a punok tulajdonképp megérdemelték a sorsukat, a rómaiak büntetését, gondolja az ember, de aztán eszébe jut, hogy a szeretett görögjeink kultúrája is átesett ezen a „gyermekbetegségen”: ennek az átmenetnek mitikus lenyomata az Iphigeneia-történet. Ábrahámról és Izsákról már nem is beszélve… Beszélt róluk eleget Kierkegaard a Félelem és reszketés című könyvében. Sokszor előfordul, hogy nagy birodalmakból gonosz vagy nevetséges emlékek maradnak. A mongol birodalom egyetlen tárgyi emléke például egy hatalmas kőfallosz.
Lefényképeztem ezt az áldozati helyet, s a kép azért érdekes, mert teljesen jellegtelen. Ha valaki nem tudja, miről van szó, nem lát rajta semmi érdemlegeset. Tunéziában egyébként a múzeumokban és a romkertekben a belépti díj mellett úgynevezett „fényképezési díjat” is szednek. Itt Karthágóban is, noha volt valami, amit nem volt szabad lefotózni: az elnöki palotát, amely hosszan elnyúlva húzódik a romkert mellett. Hófehér fal határolja a palota gondosan őrzött területét, és alatta valószínűleg további föltáratlan maradványok találhatók. Természetesen a romkertet csak úgy lehetett volna jól lefotózni, ha benne van a képben az elnöki palota is… Ha valakit tiltott fényképezésen kapnak, elkobozzák a filmjét. Olyasmi ez, mint annak idején nálunk a szovjet katonai objektumok közelében a „Fényképezni tilos” tábla: nélküle senki sem kezdene el katonai létesítmények után szimatolni. A palota mélye Ben Ali elnököt rejti – de alaposan. Alkalmasint két okból nem mutatkozhat a nyilvánosság előtt: egyrészt védik az életét, másrészt kiderülne róla, hogy sokkal öregebb, mint amilyennek az útszéli óriás posztereken látszik. Ezeken egy joviális negyvenes, meglehetősen ravasz képű arab kényúr integet az arra járónak. De ő mindenütt ott van: az üzletekben, hivatalokban kiakasztott képeken szüntelenül arra figyelmezteti az embert, hogy bár amúgy láthatatlan, atyai szeme mindent lát.
Tunézia az arabság alighanem legliberálisabb országa, és vészes gyorsasággal igyekszik másolni Európát. Egy tekintetben máris elérték a svéd színvonalat: éttermekben és speciális boltokban itt is lehet alkoholt kapni: kellemes aromájú észak-tunéziai vörösborokat és nemzeti italukat, a mi kisüstinkre emlékeztető fügepálinkát.
Sanyi bácsi, aki régebben élt Magyarországon, mint valami édenre, úgy emlékezett vissza hazánkra, ahol – úgymond – van munkanélküli segély és egészségügyi ellátás. Nem győztük bizonygatni, hogy már omlik össze az egész, nem olyan irigylésre méltó a helyzet nálunk sem. A két ország között megindult a „konvergencia”, gondoltam keserűen, kezdünk hasonlítani egymásra: Tunézia jön föl, mi pedig süllyedünk az afrikai szintre. De a megkésett szocialisztikus-despotikus jellegű elnöküket nem irigyeljük. Tunéziában szabad választások vannak, mégis mindig ugyanazt választják. Aki van. Egy elnök itt csak akkor hagyja el a székét, ha a sírboltba költözik.
A sivatag
Olyan sok mindent hallottam már a sivatagról, hogy amikor végül eljött az idő, hogy magam is lássam, nagy elfogódottság és egy kis félelem vett rajtam erőt. Előre aggódtam a nagy meleg miatt, hogy hogyan fogom túlélni, pedig légkondicionált busszal mentünk. Nem történhetett komoly baj.
Kétnapos túra volt Sousse-ból az utazási iroda szervezésében, 1100 kilométer busszal és ugyancsak légkondis dzsippel a nehezebben megközelíthető helyekre. Figyelemmel kísérhettem, miként változik a táj a Száhel-övezetből a Szaharába való átmenet során. Természetesen úgy, hogy egyre kevesebb a növényzet, s az egyre szárazságtűrőbb. Minél délebbre haladtunk, a mediterrán vidékek jellegzetes fáját, az olajfát például egyre ritkásabban ültették a ligetekben, nehogy kiterjedt gyökérzetükkel egymás elől szívják el a talajba jutó kevés nedvességet. Viszont a mostoha klímát jobban tűrő kaktuszból itt már annyi van, hogy kerítésnek használják: a kerteket, kis birtokokat kaktuszsövénnyel különítik el egymástól. Bizonyára hathatósan védi azt a kevés terményt, ami ezen a tájon a kertekben kókadozik. A szúrós növény termése egyébként ehető, lekvárt is készítenek belőle, de vigyázni kell, mert székrekedést okozhat, úgyhogy nem minden veszély nélküli ínyencség.  
No, meg a pálmák… Ez az a fa, amely a legjellegzetesebben képviseli a sivatagi növényzetet: az oázisok gyakorlatilag pálmafaerdők. De ne szaladjunk előre, megteszi ezt helyettünk az autóbusz, amely két nap alatt jókora utat tesz meg velünk.
Egyik barátom mesélte régebben, hogy egyszer Kairóban járván, döbbenetes élményben volt része: hirtelen véget ért az utca, és minden átmenet nélkül elkezdődött a végeláthatatlan sivatag.
Tunéziában nem ettük ilyen forrón a kását – vagy stílszerűen szólva: a homokot… Először is, nemcsak egyféle sivatag van, hanem legalább három: kő-, só- és homoksivatag. Először mi a félelmetesen hangzó Matmata kősivatagán keltünk át. Olyan ez, mint egy holdbéli táj: nem véletlenül fogalmazok így, ugyanis ezen a kietlen vidéken forgatták a „Csillagok háborújának” egyes jeleneteit. Van itt futóhomok is, de nem az határozza meg a táj arculatát, hanem a rengeteg homokszín kő meg az apró, barnás zöld, talajhoz simuló bokorféle, amely messziről rengeteg sötét kis pöttynek látszik a tájon. Amilyen „földön kívüli” a vidék, éppoly „földön kívüliek” egykori lakói, akikből már csak néhány mutogatja magát a turistáknak eredeti lakóhelyén. A berber barlanglakókról beszélek, Tunézia pásztorkodó és vad őslakóiról, akiknek földbe vájt lakásai a hőségtől és a hidegtől egyaránt megvédték gazdáikat. Elkezdtek ásni egy kör alakú gödröt, affélét, mint ami nálunk egy ház alapozásához kell: ebből lett egy belső, fölül nyitott udvar (kilenc méter mély és kilenc méter átmérőjű), amelynek függőleges földfalaiba utána vízszintes irányban vájtak egymástól jól elkülönített helyiségeket, – hogy ha az egyik az eső miatt beomlik, a pusztulása ne érintse a többit – melyek természetesen mind az „udvarra” nyíltak. A felső „emeletre”, a „háztetőre” (magyarán a földfelszínre) a falból kiálló jókora vasszögek vagy csomózott kötelek segítségével lehetett följutni.
A berberek tehát nem építettek, hanem kivájták a „fölösleget” a föld gyomrából – hasonlóan a nabateusokhoz, a mai Jordániában lévő Petra városának egykori lakóihoz, akik a sziklába vájták lakásaikat…
Ma már csak kevesen élnek így, egy nénit, akit meglátogattunk az út mentén, a fiai vittek ki szülőhelyére, hogy egy kis mellékes jövedelemhez jusson a család. Szíveslátásban volt egyébként részünk: ehettünk olívaolajba mártható lepénykenyeret, valamint ihattunk néhány korty édes és sűrű teát: állítólag a sok cukortól az ember szervezete nem párologtat annyi vizet… Az enyém azonban ennek ellenére rendesen párologtatott: nem győztem inni a rengeteg vizet, s egy idő után így is fájt a tarkóm az irdatlan melegtől. Ezeknek a földlakóknak nem kell félniük, hogy a víz elmossa a lakásukat: itt olyan ritkán esik az eső – sőt, egyre ritkábban, hiszen a sivatagosodás a sivatag környékét érinti a leginkább.
Távozásunkkor a néni a domb oldalába vájt árnyas bejáratnál ült, és egy kézi malomkereket forgatott: valami gabonafélét őrölt. Mellette kis tálka, abba lehetett dobni az aprópénzt.
A Matmatában van egy völgy, az a leginkább holdbélinek rémlő táj: tányér alakú (akár a Hold egyik krátere), rajta mintegy hétszáz, azonos méretű, földbe vájt gödör-udvar. Földbe vájt szállodák is vannak itt, sokcsillagosak, svédasztalosak… Azokban nyilván nem csak olajba mártott kenyér és kávébarna tea a vacsora.
Délnyugati irányban távolodván a Matmatától, s közeledvén az igazi homoksivataghoz, megfigyeltem, hogy a barnás kis bokrok tövében egyre nagyobb homokbuckák nőnek az uralkodó szélirány felől, s megjelentek a homokfogó kerítések is – olyasfélék, mint nálunk az útszéli hófogók. Ezek volnának hivatottak arra, hogy megakadályozzák a futóhomok tovaterjedését a művelt területekre.
A légkondicionált ájer ellenére is szaunaszerű hőségben néha csak bambán meredtem az útra, és a túlélésre koncentráltam. Aztán egyszer csak felvillanyozódtam: előttünk az úton légörvényt – afféle mini forgószelet – láttam; megtévesztésig olyan alakja volt, mint az Ezeregyéjszakából jól ismert dzsinneknek! Mivel nem fújt igazi szél, csupán lokális kis légörvény volt: amilyen gyorsan keletkezett, éppoly gyorsan meg is szűnt, hogy aztán váratlanul és meglepetésszerűen máshol támadjon föl újra, hasonló alakban.
Én fényes nappal láttam ezt az ideiglenes homok- és légképződményt, egy zúgó autóbusz belsejéből. De el lehet képzelni milyen élményben lehetett részük teliholdas éjjeleken a szélcsöndes sivatagban utazó karavánok kalmárjainak! Ott, ahol minden irányban sejtelmes, gömbölyded asszonyi idomokra emlékeztető, lágy homokdűnék húzódnak, ameddig a szem ellát. Ahol a csend ősidők hallgatását hordozza, letűnt kultúrák utolsó sóhajának emlékét.
Amikor a sivatagban ilyen varázslatos körülmények közt megjelent a kísérteties homokdzsinn, percegve fölemelkedett a semmiből, megvilágíttatta magát a teliholddal, majd zizegve visszahullott a semmibe, nos, ekkor a legmegátalkodottabb nyugati racionalista is elkezdett volna hinni a szellemekben, nemhogy a babonás arab lélek.

Tevegelés

Késő délután teljesen elcsigázva megérkeztünk a nap utolsó előtti állomásához: a homoksivatag szélén álló Dúz városának dűnéihez, tevegelni – vagy ahogy Sanyi bácsi mondta, mosolyogtató kiejtéssel: „tevegélni.”
Ekkor történt, hogy életemben először és utoljára elhatároztam: én soha nem leszek teveháton utazó sivatagi kereskedő!
Meglehetősen kellemetlen élmény volt a sivatag hajóján eltölteni háromnegyed órát. Kezdődött azzal, hogy érkezéskor sietősen ránk adtak egy bő, világoskék belebújós kaftánt, a fejünket pedig turbánformán körbetekerték egy homokszín stólaszerű kelmével. Mindkettő mások izzadságától bűzlött. Rövidnadrág volt rajtam, és szerettem volna felvenni egy hosszút, amit az utazási iroda javaslatára hoztam, de semmire sem volt idő. Minden futószalagon történt. Igazi látványgyár volt az egész, szemernyi romantika nélkül. Utána kitereltek bennünket a földön térdeplő tevékhez, és mindenkit ráültettek egyre.
A kellemetlenségek folytatódtak, illetve fokozódtak. A dromedárok (egypúpú tevék) púpja mögött volt a nyereg, a nyeregtakarómon valami faforgács, amely egész úton karistolta fedetlenül maradt combomat. Az állat púpján egy négyzet alakú fafogantyú, ebbe kellett kapaszkodni, hogy le ne essünk. Arabus kölkök vezették ki a hülye európai turistákat a sivatag szélére, ahol – ha jól láttam – mesterséges homokbuckákon vitt „az utunk”, amely a semmiből a semmibe vezetett. Amikor a teve fölfelé ment a buckán, egy kicsit jobban kellett kapaszkodni, de amikor lefelé tartott, azt hittem, menten előrebukom. Ráadásul vészesen billegett szerencsétlen jószág, hiszen a Jóisten úgy alkotta meg szegényt, hogy egyszerre lép bal, illetve jobb lábaival. S mintha ez nem lett volna elég, az én tevémnek az unalmon kívül (hányszor tehette már meg ugyanezt az utat!) egyéb bajai is voltak: hím volt az istenadta, és fütyülőjét, hogy ne seperje maga alatt a puszta rengeteg fövenyét, gazdái felkötötték hátra, a hátsó lábai közé. Ő viszont nem nyugodott bele sanyarú és méltatlan sorsába, hanem jobb lábát szüntelenül fölemelve azon igyekezett, hogy a jobb sorsra érdemes testrészét megszabadítsa kötelékeitől. Ez tovább rontotta a hátán utazó esélyeit, hogy egyensúlyát megtarthassa. Hiszen valahányszor a patás fölrántotta a jobb lábát, a tevegélő balra billent, s mivel keményen fogódzkodnia kellett, és egyfolytában szúrta a faforgács, nemigen volt képes egyre romló egyensúlyi helyzetén javítani… Arról nem is szólva, hogy minden kis mulasztásért lakolni kellett: mivel a kék kaftán fölvétele előtt válltáskámat nem vetettem át a nyakamon, szüntelenül csúszott lefelé izzadt vállamról, úgyhogy a legnehezebb helyzetben is oda-oda kellett nyúlni, hogy feljebb húzzam. De a művelet éppoly fölösleges volt, mint homokot hordani a Szaharába… Közben pedig vadul sütött a nap. Úgyhogy amikor valamelyik arab lurkó elővett egy üveg langyos kólát, és felnyújtotta meglepett és elcsigázott szerénységemnek, csak langyosan tiltakoztam. Tudtam, hogy az arabok mindent rám akarnak lőcsölni, amit nem akarok. Ezeknek is itt meg kellett ragadniuk minden alkalmat és minden turistát, hogy kicsikarjanak belőle valami baksist. Erőszakosak voltak, de nem annyira, mint hajdani beduin őseik, akik még – mint Germanus Gyulától tudjuk – a mekkai zarándokokat sem átallották kifosztani és megölni. Ezek a lurkók itt már tisztában voltak vele, hogy a nélkülözésből és a szegénységből csak a nyugatiak tudják őket ideig-óráig kihúzni. Langyos tiltakozásom tehát megbukott az elszántságukon: kénytelen-kelletlen legurítottam az italt, pedig izzadságszaga volt az üvegnek, a srác bizonyára a hóna alól húzta elő.
Pár száz métert tehettünk meg a sivatagban, máris fordultunk vissza – nagyon lassú állat ez a teve, nem rokonszenves közlekedési eszköz, még ha keveset fogyaszt is.
Tevegelés közben kísérőink természetesen fotókat is készítettek rólunk és e feledhetetlen élményről, amiket természetesen jó pénzért kínáltak, amikor visszatértünk a kiindulópontra, hogy megszabaduljunk gusztustalan s immár a mi izzadságunktól is iszamós gönceinktől. El kellett azonban ismernem, miközben a súlyos dinárokat leperkáltam, hogy némi esztétikai érzék is szorult beléjük az üzleti érzék mellé: a turbánunknak pont olyan színe volt, mint a homoknak, a kaftánunk meg az ég színére emlékeztetett. Úgyhogy olybá tűnt, mintha az ég alászállt volna a testünk alakjában, a homok pedig fölemelkedett volna az égbe… Ekkor eszembe jutott, hogy otthon, Magyarországon néha meglepően barnás eső esik: tudnivaló, hogy ilyenkor szaharai homokszemek – több ezer kilométerre, délre dúló viharok hírnökei – festik meg az égi áldást.
A negyvenöt perces kínszenvedés, valamint a kóla után nem volt több feketeleves. Sőt, kiderült, hogy éji szállásunk nem három, hanem ötcsillagos szállodában lesz. Hitelesebb élményt nyújtott volna ugyan beduin sátorban hálni, de nem bántuk… A szálloda kertjének közepén hatalmas, szabálytalan alakú úszómedence, feszített víztükörrel. Fölötte egy kis sétálóhíd is átívelt, körötte roskadozó datolyapálmafák, amelyeket néha megszálltak apró sivatagi madarak, éktelen lármát csapva.
A nap folyékony aranyként csordogált le a szálló belső faláról – közeledett a naplemente. Harminc fok volt, „állni látszék az idő”, vacsoráig igazi idill vette kezdetét.
Soha nem üdített fel ennyire a víz, mint itt. A nyugati horoszkóp szerint Rák vagyok, a keleti szerint víztigris, úgyhogy a víz az az elem, amelyben igazán otthon érzem magam, és a benne való tartózkodás visszatérés örök lényemhez, s ezért a legjobb pihenés számomra.
A svédasztalos vacsora az öt csillaghoz képest jobb is lehetett volna, de ez átutazó szálloda volt olyan vendégekkel, akik este jönnek, reggel mennek, tehát a szálló vezetőségének nem kell attól tartani, hogy visszatérnek reklamálni. Este mindenki holtfáradt, reggel pedig már nem törődik a tegnappal.

A sivatag rózsája
 

Másnap kora reggel továbbindultunk a sósivatag felé. A Sott el-Dzseridet a térképen kékkel jelölik, de ez félrevezető, mert a sóstóból csak a só maradt. Inkább fehérrel kellene jelölni, hiszen végeláthatatlan só tenger húzódik Dúzból északnyugatnak, az algériai határ felé. Olyan fehér és olyan sima, akár egy irdatlan korcsolyapálya. Még csak hasadt a hajnal, s mi megálltunk fényképezkedni húsz percre. Kevésbé romantikus érzületű útitársaink közül néhányan morgolódtak, hogy miért fényképezzék „a nagy semmit.” Ha a félig-meddig éjszakai égbolt tinta-kékjétől sejtelmesen sötétlő és a sótól derengve fehérlő sík vidék meg a láthatár fölötti narancsos-rózsaszín pirkadat „semmi”, akkor igazuk volt.
A sivatagi oázisok felé mentünk, az Atlasz kopár keleti nyúlványai irányába.
A sóstavon átérve kora reggel egy oázisban séta kocsikáztunk: tarkabarka lovas kocsikban élvezhettük a dús növényzet és a mérsékelt hőmérséklet rövid ideig tartó előnyeit. Mindent termeltek itt: zöldséget, gyümölcsöt. Gyönyörű, aranyos kisgyerekek itt is kínálgattak mindenféle apró csecsebecséket – nehéz volt megállni, hogy ne „vásároljunk be” a kis tucatkacatjaikból, mert nagyon sajnáltuk őket, s mert ártatlan, szelíden kérlelő szemükben látszott, hogy ők még hisznek abban, hogy minden jóra fordulhat az életükben.
Innen Sebika hegyi oázisaiba vettük az irányt: kopárnak itt is minden kopár, de a komor hegyek – úgy emelkednek az ég felé, mint az egymásnak bakot tartó óriások – és a szurdokokban dúsan burjánzó pálmafák igazi méltóságot kölcsönöznek a tájnak.
Megint csak elfogott a vágy, mint egyszer, húsz évvel ezelőtt Szicíliában, a távoli hegyek láttán: megmászni őket, átnézni
a másik oldalukra. Egyre beljebb kerülni a tájba, hogy a vidék teljesen magába öleljen, áthasson az ősi kultúrák hangulata, feloldódjam benne, s kiszakadjak a mai világból.
Annál is inkább, mert a szánalmas magyar valóság még itt, több ezer kilométerre az otthonomtól is üldözött. A leállított dzsipjeink körüli bódékban az árusok a magyar reality show-kból ismert szereplők neveit sorolták, valamint az épületes „Szerbusz, vizibusz, Friderikusz” rigmust mondogatták, elismerést várva.
Legszívesebben érzéketlen homokszemmé változtam volna, hogy ne kelljen a világ hülyeségét elviselni, homokszemmé, amely cél nélkül örvénylik a forgószelekben, s amelyet olyakor felkap a szélvihar,
és több ezer kilométerrel arrébb ejt le. Homokszemmé változtam volna, hogy kitörjek az emberi kisszerűség béklyóiból, hogy megszabaduljak a világ zajától – legszívesebben csak a szél monoton fütyülését hallgattam volna ezer meg ezer évig. Elbújni, homokszemmé változni a homoktengerben: ez lett volna jó.
A sivatag rózsája nem növény, hanem a homok- és a sós tenger szerelmének gyümölcse. Alakját tekintve többnyire rózsa formájú gipszképződmény, számos, üvegszerűen áttetsző, összeállt lapocskával – voltaképpen gipszkristály, amelyet homokszínűre színez a lisztszemhez hasonlóan apró, szinte porszerű sivatagi homok. A növényzet nélküli természet létrehozta ezt a kőrózsát, amelynek a szirmai ugyanolyan dúsan rétegzettek, mint az igazi rózsáéi, és ugyanolyan derengően áttetszők, mint az igaziak. Ebben a teremtményében szinte tobzódik a sivatagi természet, oly sok alakja van, és olyan szép… A növényrózsával ellentétben a sivatagi rózsa a föld alatt keletkezik, úgy egy méter mélyen, ahol nedves a homok, s csak a szél eróziója miatt kerül a felszínre. Milyen érdekes: az Ezeregyéjszakában is a föld alatt, a barlangokban rejteznek a csodák, a kincsek, s íme, a sivatagnak ezt a csodás virágát is a föld méhe szüli! Hogy milyen bonyolult kémiai folyamat eredménye a sivatag rózsája, az maradjon a geológusok titka, annál is inkább, mert a képletek csak rombolják a rózsa romantikáját. Mint ahogy rombolja az is, ahogy az üzletekben árusítják: ömlesztve, kisebb-nagyobb rakásokban – mintha egy zsák homok volna valami építkezésen. Hiába, ami nekünk utazóknak egyedi szépség, az a tunéziaiaknak csupán bevételi forrás és – természetesen – alku tárgya, mint minden árucikk.

A sousse-i Dar Esszid Múzeum

A sousse-i nyaralóknak nem kell messzire menniük ahhoz, hogy valami egészen különlegeset lássanak. A város medinája (fallal övezett óvárosa) olyasmit tartogat, amivel nem mindenhol találkozunk. Nem a nagymecsetre gondolok és nem a ribatra, a rendház-erődre, amelyek homokszín falukkal és dísztelen egyszerűségükkel az iszlám puritanizmusának mintapéldányai; nem a bazárra, amely ugyan nem megvetendő élményeket kínál, – az itteni természeti környezet napszítta fakóságát a bazárok tobzódó színei és illatai próbálják feledtetni valamelyest – s még csak nem is a kasbában, a (medina legmagasabb pontján épített) fellegvárban található múzeumra, amely olyan csodálatos antik mozaikgyűjteményt tudhat magáénak, amilyennel kevés európai múzeum dicsekedhet.
Amiről szólni szeretnék, arra véletlenül akadtam rá, egy csendes utcában, amikor a városfal mellett a kasbába igyekeztem. Az útikönyvem nem tett róla említést.
A Dar Esszid egy teljesen berendezett hagyományos arab patríciusház. A kopár városfal melletti utcácskából, a lepusztult városrészből betérni ide, a letűnt szépség és jómód elzárt kis szigetébe felejthetetlen élmény. Az embert legelőször is az fogja meg, hogy itt szinte mindennek jelentése van, minden díszítőelem szimbólum: kifejez valamit. Már a ház jókora, betétes kapuja is árulkodó: az arab tradíció szerint minél nagyobb egy épület bejárata, annál tehetősebb a benne élő család. A kapun stilizált jelképek: többek közt iszlám félhold csillaggal és keresztény templom.
Ahova a kapun át belépünk, az egy hosszúkás fogadóterem. Annak idején a házigazda itt fogadta a kalmárokat és más látogatókat, akiket nem ismert jól. S hogy miért ilyen közel a be- és kijárathoz? Mert a ház asszonyai nem érintkezhettek az idegen látogatókkal.
Ebből a helyiségből a belső udvarra vezet az út. A mediterrán térségben, a Földközi-tenger medencéjében a kellemes klímának köszönhetően a házaknak többnyire belső udvaruk van – gondoljunk csak a római villákra. Egy arab ház belső udvara óhatatlanul az utazók álmára, az oázisra emlékezteti az embert: van benne egy forrás, amely nemcsak a háztartást látja el a ritka kinccsel, a vízzel, hanem az udvar növényeit is táplálja. Mindazt, amit a mostoha külvilág nem nyújt, azt az otthon igyekszik megadni férjnek, feleségnek egyaránt. Alkalmasint a homoksivatag sivárságát, az arab városok színtelenségét, a növényzet hiányát vagy gyér voltát hivatott ellensúlyozni az arab ház sok-sok belső dísze, arabeszkje, a rengeteg színes kelme, a csillogó selymek, az arany és ezüsttárgyak, a minden felhasználható felületet befedő kő- és fafaragványok, az áttört ablakok, a színes üvegek. Ezért érzi úgy az ember, hogy a jó ízléssel berendezett otthon nem túlcicomázott, hanem lakályos.
A Dar Esszidben számos korból származó tárgy van, és számos kultúra keveredik a falai között. Az első feleség hálószobájában például egy falmélyedésben van egy római időkből való, harcedzett olajlámpa, amelynek az volt a funkciója, hogy – amíg égett – emlékeztesse a feleség karja közt a kellemes kötelességét teljesítő férjet, hogy még nem szerezheti meg a maga örömét. Csak akkor, ha a lámpa már kilobbant. Arról nem szól a fáma, hogy a lámpa mennyi ideig volt képes égni. De mocorog bennem a kisördög, hogy mi van, ha nem öntötték tele…? A férj és feleség egyébként nem töltötte együtt az egész éjszakát. Miután együtt háltak, a feleség a szoba másik részében álló kisebb ágyba ment aludni.
És van még egy római tárgy, ha már az ókornál tartunk, mégpedig a hálóból nyíló fürdőben: a különös, amolyan kisebb, oszlopszerű – és talán nem véletlenül fallikus alakú – piszoár, amelyben ügyesen kifaragott csatorna vezeti el a vizeletet. A hatalmas kád egyébként szintén itáliai szerzemény: carrarai márvány.
De térjünk vissza a hálóba. Az asztal felett a falon csodás házassági szerződést látunk, amely körülbelül hétszáz éves. Amikor az arabusul nem tudó halandó arabus szöveget lát, akár egy idézetet a mecsetben, akár egy díszes koránt, az első, ami először eszébe jut, az az, hogy – gyönyörű! A régi időkben a muszlim asszonyok közül kevesen tudtak olvasni, ezért nekik is alighanem ez lehetett az érzésük a hol haragosan tajtékzó tengerre, hol titokzatos varázsszimbólumokra emlékeztető kalligrafikus arab írás láttán. De a külvilágtól elzárt feleségek nemcsak a falra akasztott szövegekben és a mindenütt – a falakon, a mennyezeten, a textíliákon, az ágyakon, székeken – jelenlévő, (és az emberábrázolás tilalma miatt) többnyire geometrikus arabeszkekben gyönyörködhettek. A második feleség hálójában például az ülőhelyiség fölött, egy magas polcon sok-sok színes folyadékkal teli üveg sorakozik: ajándékba kapott parfümök. Régen és ma egy üveg illatszer a legelterjedtebb ajándék. Hajdanán ezekkel a színpompás üvegekkel emelték is a szoba fényét. Amikor még nem volt tévé, rádió, internet, ezeknek és a többi díszes használati tárgynak a nézegetése jó unaloműzésül szolgált, és alkalmasint igen-igen messzire röpítette az asszonyok gondolatait…
A házban külön gyerekszoba van. Itt a tízévesnél nagyobb gyerekek éltek, a kisebbek az édesanyjukkal háltak. Az ágyak felett kakas – az egészség, a jószerencse és a szabadság szimbóluma. Kell ennél több útravaló a gyermeknek az életben?
A házban két konyha is volt. Egy kisebb „teakonyha” a könnyű ételek elkészítésére, valamint kávé és tea főzésére szolgált. Nemcsak a ház folyosóit és az udvar falait, de még a konyha tűzhelyét is színes, dekoratív csempék díszítik: a távoli Andalúziából és „otthonról”, Tunéziából valók.
A nagy, „igazi” konyha hatalmas felszereléseinek mozgatásához két szolgáló kellett. Itt készítették a család ételeit. Az óriási olajfaszén tűzhely három sütőjében halat, szárnyasokat és húst sütöttek. Nagyobb rendezvényekhez egy másik, három főzőlapos tűzhelyet is használtak kenyér és más ételek készítésére. Az olívaolaj és különféle ételek tárolására szolgáló amforák, valamint a gránit malomkő – ugyancsak a római időkből – szintén a konyha szerves részét képezték.
S van még egy tartozéka a háznak, amely egészen egyedivé teszi Sousse épületei között: van egy tornya, amely jelenleg a második legmagasabb pont a városban a világítótorony után: 65 méterre nyúlik a tengerszint fölé. A Ramadán időszak első napjának meghatározására szolgált, amit mindig a hold állásához igazítottak. Az egész várost be lehet látni a tetejéről: a kasba szűk utcáit, a homokszín házak lapos tetőit és a hőségben párálló tengert…
Egy ilyen régi arab házban (a Dar Esszidet Kr. u. 928-ban kezdték építeni) úgy érezzük, hogy – bár a tárgyi valóság szintjén római ókor, iszlám középkor és európai újkor keveredik benne – minden léptünket, cselekedetünket, már-már minden gondolatunkat a hagyomány és az ősök, legfőképp a Próféta szelleme és iránymutatása hatja át és határozza meg. Évszázadok távolából is magával ragad bennünket az az érzés, hogy a kinti vad, kegyetlen világban ez az otthon a béke szigete lehetett, a megnyugvás, az öröm és az élet örök körforgásának középpontja, kultúrák és vallások olvasztótégelye.

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

Magyar Irodalmi Lap