Egyik reggel éktelen zaj, lárma tört be otthonunkba, amikor éppen iskolába készülődtünk. Az ablakon kinézve valami soha nem látott kép tárult elénk. Egy megvadult ló száguldott az udvaron körbe-körbe, maga után vonszolva egy felfordult kocsit. Annak vázát, mert csak a kerekei voltak, meg az alváz, az ülés, és az oldalfalak szanaszét repülve, az emberek rémülten a kovácsműhelybe szorulva kiáltoztak, hogy állj meg, állj meg! De a ló ettől még inkább felbőszülve rótta a köreit az udvaron. Nem tudtuk elképzelni, hogy ezt valaha képes lesz olyan erő, aki megállítsa.
És volt! Erzsi néni és Vince bácsi éppen hazafelé ballagtak a Plutykástól, elfogyasztva a reggeli italukat: két-három fröccsöt és kevertet, mert ilyenkor, ha a Vince bácsi éjszakai műszakból jött haza, sohasem a kocsmába ment egyenesen, hanem, mint a rendes emberekhez illik, hazakerekezett előbb feleségéhez. Aztán együtt mentek át a kocsmába meginni a szokásos altatót-ébresztőt: kinek mit jelentett az elfogyasztott ital. Amint meglátták, hogy mi a helyzet, szaladtak Rigóhoz és Titóhoz és rémülten újságolták, mi van az udvarban. Felpattantak a férfiak a helyükről és rohantak az udvar felé. Utánuk szép óvatosan a kocsma népe. Olyan fél ház lehetett, tíz-tizenkét ember. Rigó megvárta, amíg egy vonalba ér a ló a száguldással, és hirtelen eléje pattant, nagyot dobbantva a lábával és mintha az ég nyílt volna meg akkorát kiáltott:
– Gyíííí! Az anyád!
A szerencsétlen ló megijedt, hátrahőkölt, a szekér még meglévő darabjai a hátsó lábainak ütköztek, de egy lépést sem tett előre, inkább hátsó lábaira állt és nyerített éktelen hanggal. Tito egy kicsit odébb állt, mint Rigó és elkapta a ló zabláját. Egy szempillantás alatt megzabolázták a lovat, Rigó még mondott egy-két megnyugtató káromkodást a lónak, amit az már megnyugodva fogadott. Előkecmergett a ló gazdája is, egy lányképű suhanc, nagy hálálkodással Rigó felé fordulva.
– Hagyd csak öcsém, majd megtanulod te is! – szólt a Rigó és Titóval együtt visszaballagtak a kocsmába, követte őket tisztes távolságból a kocsma népe.
Mi meg, felocsúdva és megkönnyebbülve a veszély elmúltával, mivel már úgyis elkéstünk volna, kérőleg tekintettünk anyánkra: „ugye, már nem megyünk iskolába?” kérdéssel, a választ meg sem várva, máris az udvaron voltunk. Segítettünk összeszedni az elhullajtott kocsi tartozékokat, darabokat, meg mindenféle dolgot, amit a nagy felfordulásban a ló és a kocsi az udvaron összezavart. Elég sok minden tennivaló akadt, még ha a ház apraja-nagyja is segített a romok eltakarításában, a szanaszét heverő dogok összeszedésében.
Közben, megérkezett Laurencz mester, a kovács, és amikor tudtára jutott, hogy mi is történt, a segédet vette elő. Kezében fogva az elhullajtott patkót, amiben benne volt a patkószeg is, ahogy lerúgta magáról a szerencsétlen ló.
– Hányszor mondjam, hogy a szeget érzéssel kell a patájába verni, és srégen, hogy kijöjjön a köröm oldalán, te fajankó! – mondta a segédnek, akiről ismét megállapította, hogy inkább sintérnek adták volna, mint kovácsnak. „Belőled soha nem lesz kovács”, nyugtatta meg magát mérgesen a mester, és mint annyiszor, most is csak azt sajnálta, hogy rápazarolta a drága idejét eddigi inaskodása során. Bár már segédként szerepelt, továbbra is az alacsonyabb státusnak kijáró megszólításban volt része, a valóban nem nagy ésszel bíró, Gyulának, a mester segédjének, inasának.
Aztán a lovat megszabadították mindenféle kötöttségtől, a gazdája lemondott az aznapi patkolásról, és a mesterrel megállapodtak, hogy a kocsit is rendbe hozza, hogy használható állapotban legyen. Mert Laurencz mesternek a cégtábláján ez állt: Laurencz Ábrahám lópatkoló és kocsi kovácsmester. Ritkábban akadt kocsival dolga, de azt is kifogástalanul reparálta meg, ahogy a lovakat, igaz, azokat csak patkolni kellett. De az iménti példa is bizonyítja, ha nem ért a kovács a szakmájához, abból igencsak nagy kalamajka születhet.
Volt mit mesélni a többi gyereknek, és mint hiteles tanuk, büszkén meséltük el az utcabeli gyerekeknek: mi történt, hogy történt. S bár nem állt szándékunkban, Rigó Zoli bácsiból és Titóból valóságos hőst alakítottunk. Csuda tudja, nagyobb hőst elmesélni is nagyszerűbb volt, mint egy egyszerű történetet.
És hogy teljes legyen a nap sikere: délután anyámmal elmentünk egy új mackóruhát venni, mert aznap volt apukámnak fizetése. Boldogan hajtottam fejemet álomra, a sok élmény és az új mackóruha kimondhatatlanul boldoggá tett. Apámnak jobban tetszett volna egy szép, szürke öltöny, azonban reálisan számolva a lehetőségekkel, ezzel kellett beérni.
Különben is, abban az időben inkább az ilyen lezser öltözék volt a divat. Nem nagyon érdekelt engem a divat, de a könnyed ruhát, cipőt szerettem. Cipőben meg a legkönnyedebb volt a mezítlábas viselet, amiről nem is tudom, mikor mondtam le. Az öltöny dolgában meg könnyű helyzetem volt: hónapokig kellett volna még spórolni szüleimnek, amíg az ára összejött volna. Így maradt az egyszerűbb, de kedvemre való választás.

/Részlet a „Városszéli emberek” c. novellafüzérből/

Magyar Irodalmi Lap