Mintha zenitre törô nap robogott volna rajta át,
úgy égett arcába az ács kezenyoma hatalmasan.
A mindenségbe csalinak belógatott álom-iszákot
akarta horpadtra döfölni, elcsente a gerendanyûvô
szekercét, amelyben a kereszt ábrándja már benne élt,
és kivágta lándzsának a langaléta fügehajtást,
amin át az elgyötört föld zihált asztmásan
föl az égre, míg sugallaterejû méhébôl kihordta
üdetüdejû dinnyék sorát, hogy a remény zamattól
degesz, konok bolygóiként kerengjenek az aszály
fekete ellipszisén, hol sáskasurrogva zsendül
egyetemessé a kín, és Ô,
kinek szeplôkkel
telipetézett képén a pofon kiábrándította
salakká a szellemragyogást,
kinek a fülét
imateremmé avatta a mindeneket átható
parttalan sóhaj,
kinek lábujjától a homlokáig
dübörgött föl a szégyen hullámverése és a bíbor
tajtékból hóhérdolognyi villanatra fölszomorult
majdani gondolatábrás arca,
két marokra kapta
a pásztorok göcsörtös jogarát, mint a káini
fütyköst és szentélyromboló dühvel összezúzta
a dinnyékben vajúdva fölépített kupolát.
A fény
elrongyolhatatlan istenköpenye alatt ígéret-testét
megülte a kéjes borzadály, amikor kiszakította
a szentjánosbogarak lábait, egyedül Ô hallotta,
miként szisszen föl a mindenség, és amint mohón
figyelte: lángjafagyottan hogy billeg bennük a mécses,
orcácskáját széttördelte ezüst gyökereivel a derû.
S letörölve szárnyukról a határtalannak harmatát,
kifakította a lepkéket ártatlan-irgalmatlanul,
a por idôtlen horgonyán vergôdtette ronccsá a
szabadság kis vitorlásait, de sarui karámjába
már beterelve minden út.
Az erdô árnyékbélelte
zugában homloka egybelobbant Veronikáéval,
lihegésük fölszította tündökölni az éden
ôsparazsú pillanatait, s a köréjük lázasodó,
titokízû csöndben remegve nézte a kislány még
kietlen ágyékát, de üdvözült ujjal bolyongott
a lét piros nyomvonalán, megsejtve az idôt, midôn
a kopár dombocskát fölékíti majd a delej
setétizzású háromszöge és a selymes mederbe
dagályló férfikedv simul, a teremtésnek e
varázstégelyében megolvadnak eggyé a testek,
s összekapaszkodó lélekkel törnek mind följebb
a gyönyör síkos árbocán, s oly égbolt-repesztô
csúcsra érnek, ahol a teljesség káprázatát
ujjongva igaznak hiszik,, de az univerzumot
szétvetô lávatombolás után ujjaik sivár
ketrecében egymás kezével etetik a semmit.
És megdermedt vízesésként csüggött fölötte a délután,
amikor meglelte a vérfoltos hiéna-zsákot
a rápenészedô legyekkel, s benne lefejezett
kiskutyáját, kinek szeretet-virrasztó szemében
megállt, mint tóban a tél, a magasztaló fényesség,
nyelve valahai virradathars szônyegén sötét
uszállyal irtózatos üzenet vonult meggémberíteni
a világot,
és Ô, kit sorsa e Heródes-batyuval
föltarisznyált, riadtan bámult a hegyre, s hívogatón
néztek vissza rá a keselyûktôl üszkös olajfák.
Magyar Irodalmi Lap