Csípős hideg reggel volt, a magyar honvédek a tűz körül melegedve próbálták elgémberedett tagjaikat megmelegíteni, egy kis melegséget csempészni végtagjaikba. Páran halkan beszélgettek, de valahogy senki nem tűnt oly vidámnak. Mindenki gondolatban valahol máshol járt, a családja, a szerettei körében, hiányzott az otthon melege a legtöbbjüknek. Március eleje volt, de még nem volt itt a tavasz, a táj még itt-ott fehér, de leginkább még barna vagy fekete színben pompázott, nem is beszélve a még igen hideg éjszakákról. A katonák jó része már nem újonc volt, harcolt már pár ütközetben az elmúlt hónapokban. De akkor is megérthető volt a katonák hangulata, mert az elmúlt időszakban nem sok sikerhez voltak szokva, inkább visszavonulásba jeleskedett sajnos a magyar hadsereg. 1849 e vérzivataros időszakában nagyon sok honvéd kedve volt nem túl rózsás, a haza nagy veszélyben volt.

Délfelé járt az idő, amikor a harmadik honvéd zászlóaljhoz megérkezett a parancs, hogy mindenki készüljön, mert a sereg este indul. A katonák izgatottan kezdtek hozzá a tábor bontásához, és izgatottan találgattak, hogy most vajon most mire számítsanak. Néhányan arra tippeltek, hogy újabb visszavonulás lesz, de ettől csak még komorabb lett a hangulat. Hova vonulhatnának már vissza? Előttük a „szőke” Tisza, mögöttük a Nagykunság, és alig kétnapi járóföldre Debrecen, ami ha elesik vége mindennek. Már sötétedni kezdett mire megérkezett az indulási parancs. A hangulat szinte azonnal megváltozott mikor rájöttek, hogy milyen irányba is tartanak, jobb lett a honvédek kedve amint rájöttek az igazságra. Mert bizony a Tisza felé meneteltek a csendes éjszakában. Az égen alig egy két komor felhő lézengett, szép holdvilágos éjszaka volt, amikor is a sereg szinte lopakodva, néma csendbe elérte a Tiszát Cibakháza határában. Katonák tömegei kezdték meg az átkelést az este folyamán. A huszárok nem zavartatták magukat, gyors paripáikon átúsztattak a folyón. A gyalogosok viszont szépen vártak a sorukra, és ki a kompon, ki egy csónak vagy dereglye segítségével, de szép apránként átkelt a másik oldalra. Az átkelés a legnagyobb rendben ment, mindössze egy incidens zavarta meg a csendes műveletet. Történt, hogy a zászlóalj egyik fiatal dobosa, hatalmas csobbanással a csónak mellé lépet, és azonnal el is merült a habokba. Az öreg katonák egyből nevetni kezdtek ezen, mert tudták, hogy itt még alig fél méter mély, ha van a víz, de a kis dobos a Ferkó gyerek ezt nem tudta, meg hát úszni sem tudott szerencsétlen. Gyorsan kihúzták a hideg vízből, de a röhögéstől még az idősebb katonák is fulladoztak, ahogy nézték a megszeppent,  ázott fiatal fiút. Ferkó reszketni kezdett, a vizes, hideg egyenruha tapadt a testére, de hol volt tartalék egyenruha a magyar honvédség dobosának? Még álmaiba se, nemhogy valóságban. Mivel a sereg menetelésben volt, lehetőség se volt, hogy megálljanak, vagy uram bocsás, tüzet gyújtsanak, hogy meg lehessen szárítkozni. Ferkó szó nélkül beállt vissza a sorba a többiek közé és nem törődve a helyzettel menetelt tovább. Fogai vacogása még szinte adta is az ütemet a meneteléshez. A körülötte lévő bajtársai eleinte még kuncogtak rajta, viccesnek találták a helyzetet, de ahogy telt az idő, ahogy koptak a kilométerek, úgy váltotta fel a tisztelet. A tisztelet furcsa egy érzés. Sok minden miatt tisztelhetünk valakit, lehet az egy nagy tett, egy nagy győzelem például egy tábornoknál, de Ferkó nem volt tábornok. Ő csak egy pesti fiatal diák volt, aki az érettségi után csak úgy szinte belecsöppent ebbe a háborúba. Pár hónappal ezelőtt még mennyivel más álmai voltak a világot illetően, de a hívó szó rá is hatással volt. És bár nem volt egy fess legény, és magas, fiatal, kis nyurga termetű fiúcskának tűnt, ha ránézett bárki, a szíve a helyén volt. Fel se akarták venni a honvédek közé, még a toborzótiszt is csak nevetett rajta, és csak akkor szánta meg amikor kiderült, hogy ért a zenéhez egy kicsit, apja is zenész volt, s így lett Ferkóból a harmadik honvéd zászlóalja dobosa. Hónapokon át mindenki nevetett ezen a fiún, az öreg, a fiatal katonák egyaránt, direkt elküldték nehéz málhát cipelni segíteni, csak hogy jól szórakozzanak rajta. De ezen az estén minden megváltozott. Mindenki, aki eddig csak bántotta, aki eddig csak mosolygott ezen az esetlen fiún, tisztelni kezdte. Nem törődve a jeges széllel, a szinte ráfagyott egyenruhával, szótlanul, lehajtott fejjel menetelt a fiú, és a földet bámulta maga előtt a sötétben az útra koncentrálva. Fel se tűnt neki, hogy mit okozott. Mert ez a sereg bizony percről percre komoly változáson ment keresztül. Nem nagyobb lett, nem lett több fegyverük, nem lettek jobb fegyvereik. De mégis hatalmas változás történt, mert a honvédek lelke volt az, ami erősebb lett sokkal. A menetelő honvédek lelkében nem a család, nem az otthon meleg volt már ott gondolatban, hanem valahogy Ferkó kúszott mászott be oda. Elszégyelték magukat, hogy az, akit a leggyengébbnek tartottak, akit csak kinevettek hónapokon át, most a zászlóalj élén halad, ő vezeti a sort, szó nélkül, fázva, vacogva, de elszántan menetel a hideg sötét éjszakában. Egyszer még Damjanich tábornok is ellovagolt mellettük a kíséretével. Meg is állt egy pillanatra, és visszanézett, mert nem akart hinni a szemének. Egy zászlóalj menetelt a sötétben, kísérteties csöndben, mint egy valamiféle szellemhadsereg, csak a cipőtalpak hangját lehetett hallani, semmi mást. És legelöl leszegett fejjel egy nyurga dobos haladt csuromvizesen, de utána viszont a látvány már egészen más volt, büszke magyar honvédeket látott, arcukon pedig akkora elszántság tükröződött, ami minden tábornok álma. Damjanich elismerően biccentett a fejével és tovább folytatta útját.

1849. március 5-én mire a nap felkelt a magyar 8 hadosztály elérte Szolnok vonalát, még a másik oldalon, a Tisza túlpartján Vécsey Károly 6 hadosztálya várta, hogy csatlakozzon a támadáshoz. Két magyar sereg készült arra, hogy Szolnokot visszafoglalja a császáriktól. Egy ország, egy nemzet sorsa múlt most azon, hogy mit fog majd hozni ezen nap. Ezt tudta, érezte ekkor már minden egyes honvéd. Alig pár napja volt a kápolnai vereség, a német császár már a kezét dörzsölve várta a magyarok bukását. De ezen a reggelen egy dobos elkezdte megváltoztatni a császár elképzelését. Van egy mondás, miszerint ha az Amazonas vidékén egy lepke megrázza a szárnyát az az egész világra hatással lehet. Van benne valamennyi igazság. Ezen a reggelen Ferkó volt az a lepke. Mikor a zászlóalj a támadáshoz felsorakozott ő áll legelőre, ő volt a legelszántabb. A tisztek a támadás előtt még gyorsan kiosztottak egy két kupica pálinkát, hogy egy kis melegséget adjon a honvédeknek. Mire észrevette Ferkó minden mellette álló katona már ő belé tuszkolta a saját adagját, így már a végén nem is számolta hány adag került le a torkán. De a hatás az még érdekesebb volt. Szinte úgy érezte, hogy emberfeletti erő járja átt, úgy érezte, hogy még a ruha is megszáradta rajta a hideg ködös időben. Aztán megjött a parancs. -Támadás! – kiáltottak a tisztek. – Támadás kezdte verni az ütemet Ferkó. Az eddig csöndben lévő zászlóalj hatalmas hurrá kiáltásokkal indult a szolnoki vasútállomás indóházánál támadásra. A németeknek viszont hat fontos lovasütegi voltak itt állásban, amik azonnal tüzelni kezdtek. Honvédek tucatjai hulltak, rogytak a földre az ágyúgolyók nyomán. Szinte sorokat vágtak a rohamozó honvédek között. A halál eljött, hogy benyújtsa a számlát. A tisztek megtorpantak mikor látták, hogy mennyi halott, és sebesült fekszik már vérbe fagyva a jéghideg földön. A zászlóaljparancsok odaszólt Ferkónak, hogy verjen visszavonulást. Ferkó bólintott, jelezve, hogy megértette a parancsot, majd előre rohant és elkezdte teljes erőből verni az ütemet a dobon. A parancsok megrökönyödve hallotta, hogy ez bizony nem azt csinálja, amit parancsolt neki. -Ferkó mit csinálsz az anyád úristenit kiálltot neki oda! – Én nem retirálom („retirál= visszavonulás”), én verem a sturmot („sturm”= támadás) volt a válasz. És lás csodát a kis lepke hatása most mutatkozott meg csak igazán. A zászlóalj katonái szuronyrohamot intéztek a császáriak állása ellen és elfoglalták azt, de nem csak azt, hanem utcáról utcára haladva benyomultak a városba is, maguk előtt űzve az ellenséget. Egyik alkalommal az egyik utcában egy vértes lovas századdal találkoztak szembe a honvédek. A lovasok amint meglátták a gyalogosokat, támadást akartak intézni ellenük, de elkéstek. Egy dobos állt az élen és tiszta erőből verte a támadási parancsot, a társai pedig mit sem törődve azzal, hogy kikkel álnak szembe, rohamot intéztek a lovasok ellen. Lövések dördültek, lovak nyerítettek, szuronyok fémes hangja hallatszódott a kavarodásban. Vér borította el a szolnoki utcákat, de a legtöbb vér nem magyar honvédeké volt. A Tisza, de még a Zagyva folyó is vörössé vált pár órára aznap.

Estére Szolnok magyar kézen volt, a császári had maradéka Pest irányába vonult vissza. A katonák a tűz körül állva melegedtek, és boldogan mesélte mindenki az aznapi élményeit. A katonák lelkében egy új érzés jelent meg, pár órán belül egy újabb fontos érzés kerítette hatalmába a magyar honvédeket. A remény. Ha most itt győztünk, miért ne győzhetnék máshol, máskor. Ha van remény, akkor van erő, ha van erő, akkor bármi megtörténhet. Lehet itt még magyar haza, lehet itt még magyar szabadság. És aznap este a zászlóalj katonái nem a győzelemre koccintottak, nem a sikerre, hanem Ferkóra, a kis „pillangóra” aki megváltoztatott mindent aznap. Egy hős született, egy olyan kis hős, akiből sok meg sok volt még ekkor az országban. És ezek a kis hősök, ezek a kis pillangók vezették győzelemre a tavaszi hadjárat csatáiban a magyar honvédeket. És bár a szabadságharcot a túlerő ellen elvesztettük, a mi kis hőseinkre igenis büszkén tekinthetünk ennyi év távlatából is. Ilyenekre nemcsak a múltban, hanem a jelenben is szükségünk van, az ilyen emberektől oly erős ez a nemzet.

Magyar Irodalmi Lap