Hajnalodott. A kakas még nem kiáltotta el az új napot, de a szolgálóleányok már sietve szaladtak dolguk után. Ha korsójukból kilöttyent egy korty víz, az utca pora mohón, azonnal beszívta. Őrség közeledett, fáradtan, szúrós szemekkel jöttek a katonák, szájukban már rég szétmállott a reggeli íze, s tovatűntek álmaik is, melyekben otthon jártak, hegyi falvakban, szőlős lankákon, csendes folyású patakok mellett. Péter a falnak támasztotta hátát, s lehajtotta fejét, ám egy szolgálóleány megpillantotta, s felkiáltott. „Nézzétek, ő is ott volt a názáretivel!” Péter a fejét rázta, s hazugnak nevezte az asszonyt.  Ráismertek aztán mások is, vádolva nyelvelt egy izgága, vékony asszony, odafurakodott egy kövér szakácsné is, s pöröltek, szidták Pétert, ki hol hallgatott, hol öklét rázta feléjük, de mindvégig tagadott. Odaért az őrség is, s a parancsnokot untatta a sok beszéd. Elzavarta hát az asszonyokat, s nem törődött feldúlt arcú, megtört Péterrel. Ekkor megszólalt a kakas. Péter térdre rogyott, eltakarta arcát, s zokogott. Szelíd, gyógyító erejű szempárt látott maga előtt, s lelkében szavak visszhangzottak fájón. Szavak a kakasról és az árulásról. Nem neheztelés volt e szavakban, hanem mélységes ismeret, mindentudás az emberről. Péter szégyellte magát, és zokogott. De könnyei lemosták a szikla porát.

Magyar Irodalmi Lap