Fáradtan, naptól aszalva, a feltúrt, át-, el- és szétirányított város járhatatlansága miatti ingerültséggel cammogok hazafelé. A fülemen is teli szatyor lóg, a súly szinte beleprésel a járdába. A túloldalról a szokásos városi zsivajon átharsogó hangzavar kelti fel figyelmemet. Csak nem valami családi perpatvar? Az ilyesmi ugyanis minálunk szinte mindennapos a sétálóutcában, elvégre valahogy fenn kell tartani a média érdeklődését. Egyesek szerint túl kevés a celeb; szerencse, hogy mindig vannak, akik gondoskodnak utánpótlásról. Ismertnek lenni, ugye, nem akármilyen dolog.  Az olyan trendi.

Tudom, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, de én már azt sem bánom, muszáj lélegzetvételnyi pihenőt tartanom. Leteszem a málháimat egy padra, és a hangoskodók felé pillantok. Lenyűgöző látványban van részem. Egy cukrászda napernyője alatt tízéves forma fiúcska ücsörög a széken, hatalmas adag fagylaltján nyammogva. Arcán a földöntúli élvezet mámora saját fontosságának tudatával keveredik. Több üres szék is árválkodik az asztal körül, de anyuka, apuka, nagymama és nagypapa nem üknek le, tisztelettudóan körülállják a kis királyfit. Büszke, olvadó mosolyukat hol rá, hol az éppen arrafelé járókra vetítik. A járókelők közönye (bárcsak én is tudnék uralkodni az arcvonásaimon) láthatóan nem esik jól a hű alattvalóknak, ők nyilvánvalóan azt várnák, hogy mindenki behódoljon, és legalább olyan rajongással bámulja a fülétől-könyökéig maszatos trónörököst, mint ők. Elvégre tessék csak megnézni, milyen fantasztikusan nyalja ez a kisfiú a lecsorgó gombócokat. Hát nem ügyes? Nem ám akárki fia tudja ezt így művelni!

– Kólát is hozzál papa! Szomjas vagyok! – rendelkezik nagyhangon, erélyes kézmozdulat kíséretében az ifiúr, minek következtében egy szétázott gombóc az ölébe placcsan.

– Nem szeretnél inkább gyümölcslevet? – próbálkozik a nagymama.

– Süket vagy? – ordítja a gyerek. – Kólát akarooook!

A nagypapa rohan a cukrászdába, hogy teljesítse a parancsot. Apuka tehetetlenül toporog, nagymama üdvözülten mosolyog, anyuka papír zsebkendőt kerít, és bocsánatkérőn letörli csemetéje márkás nadrágjáról a fagyit.  

– Mit nyúlkálsz? Hagyjál már! – A fiú durván ellöki a segítő kezet.

Anyja azonnal visszavonul. Szó nélkül. Nem megalázottan, inkább természetesen. Ez így illik. Szerencsére érkezik a kóla. A család szemefénye csak úgy földre dobja a fagylaltot, nagyot kortyol a barna löttyből, a felnőttek pedig valami rózsaszín ködben lebegve tovább asszisztálnak.

Én nem. Eleget láttam.  Most már értem: miért a gyerekek ülnek le a villamoson és nem a nagymamák; miért a gyerekek döntik el, mikor mit néznek a televízióban; miért vannak egyre többen, akik nem tisztelik egymást, szüleiket, tanáraikat. Értem, de nem akarom tudomásul venni. Milyenek lesznek a kis királyfiak gyermekei? Szorongás fog el, ha a jövőre gondolok. Gyorsan veszem a pakkom, és elmenekülök.

Ahogy távolodom, egyre inkább szűnik a nyomasztó élmény hatása. Lassan feltámad a szél is. Felkavarja a mindent elfedő vastag porréteget, kisöpri az állott, nyomasztóan fülledt levegőt, és nyomában hűs, tiszta légáramlat árasztja el a várost.

Magyar Irodalmi Lap