Ablakunk előtt büszke akácfa díszeleg,

ragyogó nap süti leveleit, és a szél is selymesen lengedez.

Sokszor mesélt róla nagyapám, s apám,

mennyi csapás érte őt az idők hosszú során.

Az ég bár sokszor beborult, és szorító fagy lepte el az egészét,

benne rejlő ezer éves erő éltette a gyökerét.

Csavarhatta erős szél zöldellő koronáját,

moshatta hömpölygő ár nehéz, kérges talpát.

Hiába jött szárazság, hiába tépte azt vihar,

mit erős kezek műveltek, az újra és újra kihajt.

Ha végignézel e tájon, messziről jött idegen,

látni fogod a szépet a csúf mögött egészen.

Hiszen egyszer eljön még a tavasz, és az ár is egyszer elvonul,

mi erős gyökeret vert, azt elpusztítani nem lehet konokul.

S majd ha unokád kinéz egyszer az ablakon,

díszelegjen ott a fehér akácfa akkor is ragyogón.

Tudni fogja, amit érte tettél nem volt hiába,

azért tetted, hogy büszke lehessen szeretett honára.

Akkor majd ő is kézen fogja gyermekét és átadja az igazat,

Minden vihar elvonul, és mindig eljön a tavasz!

Magyar Irodalmi Lap