Foszló felhők a Hold körül.

Szívem nyugodt, csendben örül.

Sötétkék rózsák formázzák

a Telehold éjszakáját.

Nem hagy aludni, úgy köröz

mindenütt a szirmos özön.

Szűzanya fátylát borítja,

kék köpönyege az inga,

mely forog-pörög mellette,

nappal felfénylik fölötte,

éjjel nyugoszik, eltemet,

hajnal kelti az ősöket.

Így emlékezhetünk rájuk,

ismételgetjük szavukat,

járjuk a saját utunkat,

bízunk az erőnkben, áldjuk

őket és tanításukat,

nekünk példát, utat mutat.

Feketéből fehér lehet,

gonoszokból tiszta ember.

Ezt reméljük, imádkozunk:

országunkban béke legyen,

ezért mindent feláldozunk.

Érték győzzön érdek helyett.

Udvara van a vén Holdnak,

szél kerekedik majd holnap.

Vigyázzunk a határszélre,

ne vigyenek ismét félre.

Maradjunk hűek, igazak

régi eszmékhez, magyarnak.

Védjük hazánk ősi hitét,

István intelmét, az Igét.

Tükrömben látom magamat,

fénytörésben elődöket,

unokáimat, fiamat:

követnek, majd átölelnek.

Harmatos hajnal, teljesség.

Mikrokozmoszunk: Föld és Ég.

Boldogasszony anyánk figyel,

bennünk ölt testet az Ige.

Magyar Irodalmi Lap